„Ahol rengeteg a fecsegés, ott érték a tömörség” – Interjú Nagy Tamással

Júniusban jelent meg Nagy Tamás Munkák és inspirációk című könyve. A kiadvány a szerző pályájának elmúlt húsz évéből válogat, és az építész saját szavaival tolmácsolja benne legjelentősebb munkáit. Képanyag és szöveg tekintetében egyaránt személyes hangvételű kötet született, ami egyenlő hangsúlyt fektet a megvalósult projektekre és a mögöttük lévő ihletforrásokra. A shakerek puritán designkultúrája, a perzsa építészet, a New York-i víztartályok, Brâncuși, és a madártollak így kaphattak helyet egy könyvben. 

Nagy Tamás tíz éven át volt a MOME Építészeti Intézetének vezetője; tanárként ma is aktívan részt vesz az egyetem életében. Oktatási tapasztalatairól, épületeiről, egyszerűségről és szakralitásról is beszélgettünk vele a könyvbemutató kapcsán.

Nagy Tamás

Miért éppen most jött el az ideje egy ilyen áttekintő kiadványnak? Régóta tervezted már, hogy meg kéne írni?

A hazai könyvkiadásban viszonylag ritka, hogy építészek a saját munkájuk kapcsán írjanak könyvet. Itthon ez egy meglehetősen elhanyagolt terület, a nemzetközi színtéren gyakran előfordul, hogy egy építész szakírói tevékenységet is folytat. A sors úgy hozta, hogy fiatalon három évig dolgozhattam New Yorkban, ahol megtapasztaltam, hogy egy-egy komolyabb egyetemen milyen kiadványokkal jelentkeznek az oktatók, és milyen intenzív szellemi mozgás jellemzi az építészeti szakmát. Itt ismerkedtem meg Steven Holl-lal, aki már több könyvet írt az építészeti munkái kapcsán. Ezek nem az életmű összegzéséül szolgálnak, az épületek bemutatása mellett ugyanolyan hangsúllyal jelennek meg az építész gondolatai. Nekem már akkor inspiráló volt ez a mentalitás – ilyen szempontból régóta terveztem a könyvet.

A magyar építészeti közegben is vannak és voltak olyan építészek, akik szinte azonos hangsúllyal építenek házat, és írnak elméletet. Én nagyon szeretem, amikor egy építész közreadja, leírja, ami a fejében van. Sokszor mondják, hogy a tervező nem állhat ott a háza mellett, hogy megmagyarázza azt a közönségnek. Nálunk is van nyolc-tíz olyan építész, akik erős írói vénával rendelkeznek, és én mindenkit bíztatok a szakmában, hogy akár fiatalok, akár idősebbek, írják le gondolataikat.

Más fénytörésben látod a munkáidat most, hogy megszületett a könyv?

Érdekes, hogy sok összefüggést csak utólag vettem észre a munkáim között. Egy ilyen könyv lehetőséget ad rá, hogy például két templom, amelyek között van tíz év, egymás mellé kerüljön. Az általam tervezett 90-es évekbeli templomok szinte mindegyike zárt szigetre hasonlít. A 2000-es években aztán kinyílt ez a dolog, amire jó példa a gödöllői templom. Ha pedig elmész Szentkútra, ott a zarándokközpont esetében már egy teljesen nyitott struktúrával találkozhatsz. Ilyen típusú összevetésekre nem alkalmasak az épületek elkészülése után frissen megjelenő publikációk.

Gödöllői Szentháromság Templom | fotó: Nagy Tamás
A Szentkúti Zarándokközpont észkai épületszárnya | fotó: Nagy Tamás

A könyvben szinte azonos súllyal szerepelnek a megvalósult épületek és a hozzájuk kapcsolódó inspirációs források. Ennek mi az oka?   

Régóta oktatok, eközben kezdett el kifejezetten érdekelni az építészeti inspirációk témaköre. Izgalmas, amikor egy hallgatónál észreveszed, hogy mi az, ami lökést ad a tervezéséhez. A saját munkáimban is elkezdtem visszanézni, hogy mi befolyásolta egy-egy tervezésem vezérfonalát. Végül úgy döntöttem, hogy az elmúlt 20 év terméséből kiválasztok 20 olyan munkát, ahol az átlagosnál érdekesebbek talán az ihletforrások. Sokkal több időt és energiát igényelt aztán a könyv megírása, az anyag összegyűjtése, mint azt eredetileg képzeltem. Több tucat vázlatfüzetet kellett áttanulmányoznom, hogy az egyes projektek inspirációit hitelesen tudjam felidézni. Nagyon fontosnak gondoltam ezeknek az inspiráló erőknek a szemléletes bemutatását.

Az épületeidet áttekintve az egyik legfeltűnőbb elem maga az építőanyag: a tégla.

A tégla valóban sokáig meghatározta a munkáimat. A 70-es években úgy nőttünk fel, hogy a legprogresszívebb dolognak a nyers téglaházat tekintettük. Mindenki a skandináv, északi építészet vonzásában élt. Kezdő építészként minden vágyunk az volt, hogy téglaházat építhessünk, hazai példaképeink – Jánossy, Jurcsik, Szrogh – is mind nyerstégla házakat építettek.  Persze, amikor először eljutottunk a skandináv országokba, később Dániába, Hollandiába, meglepődve láttuk, hogy a házak 90%-a téglával burkolt. Ezért a messziről jött ember számára talán érthetetlennek tűnhetett, hogy Magyarországon miért volt ilyen felkapott a téglaépítészet a 70-es, 80-as években.

Mindenesetre én nem bánom, hogy ennek részese voltam, és azt is be kell vallanom, hogy a téglának számos értékét csak utólag ismertem fel igazán. Azt gondolom, hogy a mai napig progresszív magatartásnak számít, ha az ember egy épülethez száz kilométeres körzetből össze tudja gyűjteni az építőanyagokat és az emberi munkaerőt. Ebben a képletben mindig is stabil helye volt a téglának, elég arra gondolni, hogy a háború előtt minden valamirevaló település határában működött egy téglagyár. Helyi agyagból helyi építőanyag, helyi tudás, helyi emberek. Ez a felfogás teljesen szemben áll a mai globális építészeti trendekkel, miszerint a világ legtávolabbi pontjáról is össze lehet szedni az építőanyagokat és munkásokat, ha az üzleti érdekek úgy diktálják.

A kiadványban hangsúlyos az egyházi épületek jelenléte, és nagyon megfogott, hogy a paraszti gazdaság épületeinek is tulajdonítasz egyfajta szakralitást. Az életművedben a kettő gyakran összeér.

Ez egy nagyon sokrétű kérdés. A nagyszüleim földet művelő emberek, parasztok voltak, közelről láttam a paraszti életmódot. Nem akarom szépre festeni, mert nagyon kemény életet éltek. Egy gyereknek viszont nem baj, ha azt látja, hogy a környezetében mindenki szorgalmasan dolgozik. Bennem pedig elemi élményként megmaradt, hogy mindenért imádkoztak a falusi emberek. Ha túl sok volt az eső, akkor azért, hogy álljon el, ha szárazság volt, akkor azért, hogy essen. A paraszti lét olyan mértékig kiszolgáltatott volt, hogy mindenért ment a folyamatos imádkozás – de a hálaadás is. Nagyon közelről láttam, ahogy az Istennel való szoros kapcsolattartás mindent áthatott az életükben. Azt gondolom, hogy az igazi, elemi paraszti építmények, mint amilyenek az állattartás vagy a terménytárolás épületei, őriznek valami tisztaságot, ami részben persze a racionalitásból és a díszítetlenségből fakad. Mindenesetre, ha bemegyek egy pajtába, az számomra szinte olyan, mintha belépnék egy katedrálisba. Hihetetlen ereje és hatása van ezeknek a tereknek, fényhatásoknak. Olyan alapélmény volt ez számomra, melyet a munkáimban is szeretnék visszaadni.

A dunaújvárosi evangélikus templom és a pajta mint inspirációs forrás | fotók: Nagy Tamás

Megtalálható ma még ez a tradicionális világ?

Van, ahol még látható, de legfeljebb azért, mert az adott helyen iszonyú a szegénység. Úgy tűnik, a szegénység konzerválja ezt a fajta szépséget. Az ipari fejlődéssel teljesen megváltozik a táj. Az ipari táj túlságosan egysíkú. A paraszti táj ezzel szemben sokszínű, de lassan el fog tűnni, a civilizáció térnyerésével, az életmódváltással, a jóléttel ez sajnos együtt jár. Az értékmentés ebben a vonatkozásban is értelmiségi feladat. Bartók például fontosabbnak tartotta a gyűjtési tevékenységét, mint a zeneszerzőit – elsősorban értékmentőnek gondolta magát. Építészként ugyanígy megvan ez a feladatunk: le kell fotózni, le kell rajzolni, mert tudjuk, hogy el fog tűnni ez a paraszti kultúra. Azok az építészek, akik a munkájukban valamilyen formában újraértékelve, átdolgozva megjelenítik ezeket a tradicionális értékeket, azok ezt az értékmentő munkát viszik tovább. Az egyik kedvenc könyvem, az Architecture Without Architects, éppen egy ilyen kontinenseken átívelő gyűjtőmunkáról ad számot. Az egyetemen egyébként a fiatalok be vannak ezzel oltva. Sokat járunk nyári építésekre, és van befogadó készség arra, hogy nyitott szemmel keressék ezeket az elemi épületeket. Bíztatónak látom a helyzetet, alapvetően optimista vagyok ebben a kérdésben.

Nemcsak az „építészek nélküli építészet”, de az építészeten kívüli inspirációs források is megjelennek a könyvedben. Úgy tűnik, szinte bármi szervesülhet egy építészeti tervben…

Nagyon szerencsésnek gondolom magam, amiért fiatalon két olyan építész közelében dolgozhattam, akik rendkívül szabadon és nyitottan gondolkodtak a szakmáról. Az egyikük Makovecz Imre, a másikuk Reimholz Péter. Reimholz asszisztenseként – New Yorkból frissen hazatérve – hét évig részt vettem az építész képzésben az Iparművészeti Főiskolán. Hálás vagyok a sorsnak, hogy közelről láthattam, ahogy egy ilyen nagy tudású, széles látókörű ember építészetet tanít. Imrével még kezdő építészként sok időt töltöttem együtt, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy neki nem volt autója, nekem pedig volt egy bogárhátú Volkswagenem. Sofőrként többször vittem le őt vidékre művezetni. Orosházára például az út oda-vissza nagyjából 10 óra, így sok mindent meg tudtunk beszélni. Hihetetlen gondolati síkokat vágott át egyik pillanatról a másikra. Bár később az építészete több szempontból bezárkózott, élete első szakaszában nagyon nyitott világban élt, ami engem fiatalon hihetetlenül inspirált. Ő mutatott rá, hogy hogyan lehet az építészethez egy könyvből, zenéből vagy bármi másból asszociatív módon meríteni. Ehhez azt kell megéreznünk, hogy nincsenek korlátok a gondolkodásban. A legmagasabb rendű inspirációs technikának pedig azt tartom, amikor valaki képes egymástól teljesen független mezőkről összehozni különböző elemeket.

Tudsz erre példát hozni a saját gyakorlatodból?

Két példát említenék a nemrég elkészült Szentkúti Zarándokközpont épületei közül. Az épületegyüttes legnagyobb volumenű eleme egy éttermet, egy nagy mosdóblokkot és több szállásépületet foglal magába. Ezt a terjedelmes programot semmiképpen nem akartam épületként megfogalmazni ebben az érintetlen tájban. Hosszas keresés után egy olyan vízió lett a terv alapja, mely a hegy lábánál hirtelen támadt, kb. 300 m hosszú repedés mentén helyezi el a szükséges funkcionális egységeket. A „repedést” egy hosszan kígyózó farács határolja, mögötte, a hegy alá csúsztattuk be a különböző programelemeket.

A Szentkúti Zarándokközpont fogadóépülete | fotó: Nagy Tamás
A Szentkúti Zarándokközpont fogadóépülete, részlet | fotó: Nagy Tamás

Egy kisebb, de nem kevésbé hangsúlyos eleme a Zarándokközpontnak a Fogadóépület. Itt egy elég távoli inspiráció segítette a tervezést. Képzőművész feleségem /Lovas Ilona – szerk./ már hosszú ideje használ egy elég speciális anyagot a munkáihoz. Az ostyakészítés melléktermékeként megmaradt kiperforált tészta-korongokat. Ezek a különleges szépségű maradványok adták a Fogadóépület alapgondolatát: az ostyatészta-töredékekből állt össze az a közel 70 m hosszú íves épület, mely egyik oldalán a kegyhelyre érkezők fogadóterét öleli körbe, a másik, a völgy felé néző oldalán pedig a hiányzó ostyák cikkelyeivel ízesül a természeti környezetbe.

Ostyalapok, amelyek a Szentkúti Zarándokközpont fogadóépületénél inspirációul szolgáltak | fotó: Nagy Tamás

A hallgatók esetében is nagyon szorgalmazom a szabad asszociációkat. Keveset rajzolok a konzultációkon – főleg beszélgetünk. Elhozzák a rajzaikat, és megnézzük, hogy nekik és nekem mi ugrik be egy-egy építészeti felvetés kapcsán. A tervekről való szabad beszéd rendkívül megtermékenyítő tud lenni.

A saját építészeti praxisodra visszahat az oktatási tevékenységed?

Közvetlenül ritkán, de az tény, hogy rendszeresen fényképezem a diákok munkáit – nagyon tehetségesek és nagyon eredeti gondolatokat fogalmaznak meg. Olyan konkrét példát nem tudok felidézni, amikor felhasználtam volna valamelyikük ötletét. Ugyanakkor olyan volt, hogy egy kurzus keretében bukkantam rá valamire, ami később fontos inspirációvá vált. Zene és építészet kapcsolatát vizsgálva vittünk végig egy közös félévet a New Yorkban praktizáló és tanító Steven Holl amerikai osztályával, aminek a keretében megismerkedtem Alekszander Szkrjabin munkásságával. Szkrjabin meggyőződése volt, hogy az egyes hangok bizonyos színeknek feleltethetőek meg. Annyira megtetszett az általa létrehozott hang-színskála, hogy a gödöllői templomomban egy az egyben felhasználtam. A templom apszisában található színes üvegkompozícióról ennek segítségével lehet leolvasni a Kyrie Eleison gregorián dallamát. Ebben az esetben tehát egy olyan inspirációról van szó, ami közvetlenül abból adódott, hogy itt tanítok az egyetemen.

Több munkádat érintettük már a beszélgetés során. Van olyan, amire most a legbüszkébb vagy?

Erre azt szokták mondani, hogy mindig a legutolsó munka a legérdekesebb, – az én esetben is ez az igazság. A New Yorkban tavaly megvalósult 56-os emlékműről van szó. Jól példázza, hogy valóban bárhonnan érkezhet építészeti inspiráció. A HUNGAROCONTROL székház tervezése során az irodámban dolgozott gyakornokként egy építészhallgató, Sipos Andris, akinek szenvedélye volt a csillagászat. Ő hívta fel a figyelmemet egy NASA programra, aminek a segítségével száz évre visszamenőleg lehívhatóak a múltbéli csillagállások a Föld bármely pontján. Amikor több évvel később, a New York-i pályázat felbukkant, nekem rögtön beugrott, hogy mi lenne, ha a Budapest felett 1956. október 23-án látható csillagképet használnánk az emlékmű központi motívumaként.

56-os emlékmű, New York | fotó: Nagy Tamás

Egy nagy gránit tömbbe helyeztem el az említett csillagképet – a pályázati tervünkben még LED izzókkal kirakva. A New York-i hatóságok nem engedélyezték a LED égőket, végül rozsdamentes acélból készültek el a csillagok. Először bosszantott a dolog, később megszerettem az anyagváltást – így egy örökéletű megoldás született. Az elmúlt év októberében kint voltunk az emlékmű avatásán New Yorkban, ahol volt alkalmam megnézni Louis Kahn nemrég elkészült Roosevelt-emlékművét. Kahn az egyik legfontosabb XX. századi építész számomra, jó érzés volt látni az emlékmű egyszerű, letisztult formálásából sugárzó elemi erőt, ami engem is a leginkább vonz.

56-os emlékmű, New York | fotó: Nagy Tamás

Végül a letisztultság kapcsán szót ejthetünk a könyv szövegéről is. Szikár, tőmondatokkal ritmizált írásról van szó.

Valóban szikár a szöveg, de nem volt kérdés számomra, hogy ilyen legyen. A kiadó először megijedt, hogy itt-ott hiányzik az állítmány, és alapvetően rövid mondatokba tördeltem a mondandómat. Nekem ugyanakkor nagyon fontos volt, hogy ne csak a képanyag, de az írott rész, sőt az angol fordítás is a saját alkotói világomat tükrözze. Én ezt a szikárságot vállalom – a tömörség, főleg egy olyan korban, ahol rengeteg a fecsegés, érték számomra. Ez a fajta szűkszavúság a sajátom, és szoros rokonságban áll az építészeti nyelvvel, amivel dolgozom.

Borító és részletek a könvyből (Nagy Tamás: Munkák és inspirációk, 2017)

// /

Schneider Ákos  interjúja