2019. 01. 17. | Fotó | Interview

A tudományos világkép szerkezete – Interjú Geibl Katával

Az idei Paris Photo Carte Blanche pályázatának négy nyertese közül ketten frissen diplomázott momés hallgatók voltak. Geibl Kata Sisyphus sorozatával vívta ki a figyelmet, ami a művészet és tudomány viszonyára alapozva feszegeti azt a kérdést, vajon a technikai fejlődés lehetővé teszi-e, hogy közelebb jussunk és megismerjük azt a világot, amiben élünk. Talán minél jobban meg akarjuk érteni, mi is zajlik körülöttünk, annál jobban összezavarodunk. Akár Dante egyik gondolata is lehetne a mottója Kata sorozatának: „A kételkedés éppoly kedves nekem, mint a tudás.” Katával első önálló, a Supermarket Galleryben rendezett, kiállítása kapcsán beszélgettünk.

Mióta foglalkoztat a tudomány és művészet közötti kapcsolat mint téma?

Már nagyon régóta. Öt éve gyűjtök újságcikkekhez készült képeket és rengeteg screenshot is van a gépemen atomrobbanásokról, baleseti helyszínelésről meg a legkülönbözőbb furcsaságokról. Ebből is indultam ki, mert érdekelt az esetlen esztétika. Az, hogy a baleset helyszínén például hogyan állnak a bóják, hogyan helyezkednek el az emberek a helyszínen.

Egyik kedvenc fotókönyvem éppen ezért Larry Sultan és Mike Mandel könyve, az Evidence, amiben válogatott képek vannak a NASA-tól, vállalatok, ügynökségek illetve rendőrségi archív felvételek. Olyan, mintha profi fotók, vagy Jeff Wall képek lennének, pedig általában egyszerű dokumentációra használták őket.

Erős narratívája van a képeknek, ahogyan a címválasztásnak is. Kiindulópont volt a mitológiai olvasat, vagy csak később kapcsolódott a sorozathoz?

Körülbelül öt képem volt már, amikor rájöttem, hogy címet kéne választanom. Tudtam, hogy emberhez kapcsolódót szeretnék. Anyukám gyerekkoromban esti mese helyett mindig a görög mitológiából olvasott fel, így azonnal eszembe is jutott Sziszüphosz legendája.

A technikai fejlődés jellemezhető haladásként, de más dolgokban szerintem egyáltalán nem fejlődünk, hanem megálltunk vagy talán visszafele haladunk. Mit gondolsz erről?

Egyetértek, talán túlságosan hagyatkozunk a technikára, amely körbeveszi a mindennapi életünket, ahelyett, hogy egymásra támaszkodnánk.

Nekem rögtön beugrott, hogy van egyfajta „cyber” hangulata ezeknek a képeknek. Ez szándékos?

Igen, ezt sokan mondták! Meg is lepődtem. Nem volt szándékos, bár alapvetően a 60-as, 70-es évek sci-fi filmjeiből indultam ki. Tarkovszkij, Solaris és hasonlók… lehet, hogy ennek a hatása érződik.

Mindig analóg technikával dolgozol, igaz?

Igen. Így időm van arra, hogy elkészítsem a képet. Rá kell rakni a gépet az állványra, meg kell mérni a fényt, végig kell gondolni, hogy pontosan hogyan akarom megcsinálni. Én maximalista vagyok, és millimétereket képes vagyok mozgatni a gépet ide-oda, hogy pontosan olyan legyen az eredmény, amilyet szeretnék.

Nagyon érdekes, hogy ez nálad így működik, hogy már a fejedben teljesen megszületik a kép és aztán helyben csak magát az exponálást kell végrehajtani.

Igen, csak sok munka elérni, hogy amit elképzelek, azt viszontlássam a képeken.

Akkor gondolom a képeket előre megtervezted már. Vagy improvizálsz azért a helyszínen?

A képeknek 90%-a megtervezett. Például az ötleteimet először le szoktam rajzolni. A helyszínválasztáshoz sokat keresgélek az interneten, utánanézek, hova lenne érdemes menni fényképezni.

Ez a kép például 5 expóból áll, és ahhoz, hogy tudjam, mi lesz a képen, le kellett rajzolnom és meg kellett terveznem pontosan, mit is akarok. Egyébként ez volt az első képe a sorozatnak.

Mit magyaráz? Mi ez a képlet?

Ez a képlet a hatás és ellenhatás viszonyát ábrázolja, Newton III. törvényét. Én elég elveszett vagyok a matematika világában, de apukám matematikusnak tanult az egyetemen, így rengeteg fizika könyve van otthon. Ezek egyikéből tetszett meg maga a képlet a végtelenségjel miatt, mert a sorozat alapötlete is az idő ábrázolásából indult ki.

A képek sorrendje fontos?

Alapvetően igen, de van, hogy változtatok a sorrenden. De a Supermarket Gallery-ban volt először, hogy egy egész teret megkaptam, nem csak egy falat. Azt hiszem ezeknek a képeknek – különösen némelyiknek – szükséges, hogy nagy méretben láthassuk a falon.

Egyébként mennyi ideig dolgoztál a sorozaton?

Másfél év volt, de közben egy másik sorozaton is dolgoztam.

Ez egy olyan anyag, amit befejezettnek lehet tekinteni? Vagy ezt nem is lehet soha befejezni?

Nekem nagyon nehéz lezárni sorozatokat. Az egyetlen sorozatom, amit befejezettnek tartok, az Uncanny Valley, amit Helsinkiben az Erasmus alatt készítettem, hiszen ott egy bizonyos időintervallum állt a rendelkezésemre, így amikor hazajöttem a sorozat is lezárult. A Sisyphus-nál inkább az a helyzet, hogy úgy érzem, más témán szeretnék már dolgozni, ezért le kell(ene) zárnom. De még mindig jutnak eszembe képek, amelyeket szeretnék elkészíteni, de most az új projektre koncentrálok.

Eszembe jutott az a kutatás, amit ősszel hoztak nyilvánosságra a klímaváltozásról, ami szerint 12 évünk maradt, hogy megakadályozzuk, hogy a felmelegedés visszafordíthatatlan katasztrófákhoz vezessen. Számomra ez a sorozat egy figyelmeztetés, mint egy időzített bomba, ami ketyeg. Az ugyanis, ami mostanában történik velünk, a földdel és a világgal, amiben élünk, aggasztó tud lenni.

A második fejezete a sorozatnak a globális kapitalizmusról szól majd. Ez pont arra világít majd rá, hogy hogyan használjuk ki az erőforrásokat, a bolygónkat, miközben bele sem gondolunk, hogy ez mivel jár.

Ez a sorozat hozott magával valamilyen felismerést vagy meglepetést, ami pont abból a folyamatból adódott, hogy már volt a fejedben egy konkrét irány fényképekkel és utána lett egy végeredmény.

Az a kérdés foglalkoztatott, hogy a képek tudnak-e valamit hozzáadni a látásmódunkhoz és a világ megértéséhez. De közelebb sajnos nem jutottam a megoldáshoz, csak még több kérdést fogalmaztam meg közben magamnak. A következő sorozatban főleg ezekre a kérdésekre szeretnék reflektálni.

Szerintem ez nem feltétlenül baj… pont az az erénye ennek a sorozatnak, hogy nem a megoldás és a válaszadás áll a középpontjában, hanem a kérdésfelvetés. Folyamatos felfedezésben vagy, amikor nézed a képeket.

Pontosan ezt akartam elérni.