Tárgy és hagyomány kapcsolata – Kain Eszter „Lucaszék” táskája


Kain Eszter munkáinak jelentős része a hagyományok, a hagyományos formák újraértelmezéséről szól. Korábbi kutatásai során a tárgyak megjavításának gesztusával, a javítással kapcsolatos, kihalófélben lévő szakmákkal és a megbecsülés fontosságával foglalkozott. Lucaszék projektjében több izgalmas összefüggés is felfedezhető ezen a téren. A Luca-napi hagyományok része Luca székének elégetése. A három elemből álló táska külső megjelenése és funkcionális mondanivalója is visszacsatol erre a hagyományra.


Szerkezetileg könnyen átlátható, letisztult stílusú tárggyal van dolgunk. Fából, bőrből, különböző applikációs technikák segítségével készült. A táska „testét” egy kisebb és egy nagyobb elem alkotja, a kettőhöz pedig ugyanaz a fából faragott ék tartozik. Az elemek sajátossága, hogy könnyen szétszedhetők és összeilleszthetők. Ezáltal megjelenik a többszörös felhasználás motívuma; minden alkalommal, mikor a fogót átcseréljük a másik táskára, egyfajta körforgásban tartjuk a tárgyat. A két táska egyszerre is összeilleszthető a fa elemmel, így kellemes kontraszt jön létre a bőr borítású és a velúr elem anyagminősége között. Az különböző alapanyagok ütköztetése szintén a hagyományhoz kapcsolható: 

„A Lucaszék többféle fából készül, ezért használtam többféle alapanyagot. Táskáimat úgy készítettem el, hogy kölönböző darabokból álljon össze ékek segítségével, és darabjaira szedhető legyen.”

A három elem együtt játékos hangulatot idéz. A formával és a tárgyak összeilleszthetőségével Eszter arra az építőkocka-játékra is reflektál, ami egy korábbi táskakollekciójának volt az inspirációs forrása.  

A Lucaszék félkör alakú táskaelemének kívülről a falát látjuk, belül azonban egy üreges, bármely oldalról kitolható tok található. Amint az egyik végét benyomjuk, a másik végen láthatóvá válik a belső rész, és vissza is kerülhet a félkörív túlsó oldalán lévő nyílásba. Ismét a körkörösség, körforgás motívumával találkozunk, amely a forma funkcionális sajátosságából adódik. Utalás a már említett megjavítás hagyományára, hisz régen – mikor majdnem minden használati tárgyunk javításának megvolt a módja – ruhadarabjaink vagy eszközeink jóval hosszabb ideig vállalhattak funkcionális szerepet egy ember életében. Minden megjavítási alkalom egy teljes körnek a megtételét és egy újnak a kezdetét szimbolizálja.

Könnyen észrevehető, hogy a táska anyaghasználat és formai kialakítás tekintetében is meglehetősen kötött, merev. Ruházati kiegészítőként formája miatt nem bizonyul rugalmasnak, és anyaga miatt az emberi testhez sem alkalmazkodik. Felvetődik a kérdés, hogy akkor a tervező mégis miért egy modell segítségével mutatja be munkáját, és miért nem lakberendezési tárgyként, tárolódobozként prezentálja inkább. A válasz talán a Luca-napi székégetés hagyományában rejlik. Luca székét azért készítik el, hogy elégessék. Nem tudni, hogy az a szék, amely megsemmisítés céljából készült, vajon valóban teljesítené-e eredeti funkcióját. Van teherbírása? Megáll a lábain? Nem lényeges, hiszen úgyis tűzre kerül. Így Luca széke már nem is igazán szék. A táskára ugyanez vonatkozik: táska-e az, ami csak táskának tűnik, használatba kerülve ugyanakkor felhasználóját csak korlátozottan szolgálja ki?  

A Lucaszék egy nagyszerű metaforája annak, amire a mai fogyasztás épül; a tárgyainkat azért készítik, hogy rövid időn belül megváljunk tőlük, elhasználjuk őket. Minden könnyen újra elérhető, ezért a javítással sem érdemes bajlódni. A tervezőnek sikerült egy remek párhuzammal feldolgoznia a témát, és felhívnia a figyelmet a javítással foglalkozó, kihalófélben lévő szakmákra.

// /

A „Lucaszék” táskakollekció a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textiltervezés BA szakán készült 2020-ban. Konzulens: Kele Idikó.

A fotókat Novák Doro készítette.

Szerző: Frankó Nóra