Ami a botrányok után maradt – Juhász Roxane Phylicia fotósorozata
A művészet útja botrányokkal van szegélyezve – legalábbis létezik egy ilyesfajta történetmesélés. Profán akt festmények, absztrakt tárlatok, betiltott Benetton reklámplakátok vagy a nyolcezer gyémántból kirakott koponya-műalkotás. Az emberi test felszabadításától a hetven millió dolláros koponyáig – így vált a művészet többé-kevésbé tét nélkülivé. Nem is véletlen, hogy manapság alig hallani botrányos művekről. Ebben az alaphelyzetben vállalkozott Juhász Roxane valamiféle provokatív szembesítésre, fotósorozatában a fiatalok elidegenedés-érzéséről kapunk látleletet. Nem botrányos, de azért nyugtalanító.
Az adatkapitalizmus idején rendszeresen hallani azt a véleményt, hogy ha valami nem termel hasznot, a gyakorlati életbe nem illeszthető, akkor az tulajdonképpen értéktelen. A szabad alkotómunka ehhez képest sokszor olyan dolgokat tematizál, amiknek nincsen gyakorlati hasznuk. Legfeljebb annyi, hogy tükröt tartanak a társadalomnak. Ez a lelkiismereti játék pedig néha provokatív, sőt, kellemetlen is tud lenni. Éppen úgy, mint az Unheimlich c. fotósorozat.
Az „unheimlich” szó etimológiájának alaposabb vizsgálata feltárja a kapcsolatot a térbeli otthonnal, mivel a „heimlich” valami otthonos, kényelmes és családias dolog. Az „un” pedig ezt tagadja, így ennek megfelelően az „unheimlich” értelme a helytelen, az otthontalan, ami elidegenedést vált ki. [1]
Önszabotázs, állandó menekvés (munkahelyről vagy párkapcsolatból), megfelelési kényszer, feszültség, rettegés a felnőtté válástól, lelki betegségek – ezek a sorozat fő témái. Olyan hívószavak, amik egy teljes generáció számára ismerősek, nem mellesleg pedig a dicső ifjúkori sztorikat őrlik fel. (Legyenek is bármilyenek.) Ilyen körülmények között nincsen rendszer elleni lázadás, önfeledt csavargás a világban, vagy kompromisszumok nélküli önmegvalósítás. Semmi mesélnivaló, csak egy megmagyarázhatatlan, szűnni nem akaró belső frusztráció.
Ha ránézünk Roxane képeire, akkor pontosan ezt látjuk megtestesülni. A bujkáló vagy szimplán túlkompenzáló alakokkal, a kicsavart élet- és testhelyzetekkel, olyan fényekkel, amik sehogy sem komfortosak, az indokolatlan enteriőrökről, sminkekről és ruhákról nem is beszélve. A nyugtalanító alapérzet ugyanakkor – paradox módon – kifejezetten elegáns, van benne lelemény: vér, agresszió, nyomor vagy céltalan meztelenkedés nélkül lett megkomponálva.
A provokáció akkor csap át botrányba, ha valami – sokak számára – elgondolhatatlan dolgot tematizál. A bevezető példáinál maradva: a test szépségét, a gondolkozás szabadságát, a szerelem sokszínűségét vagy éppen a művészet árfolyamát. Ehhez képest, amiről az Unheimlich mesél, végeredményben nyílt titok, egyszerű matematika: Európa több mint harmada mentális betegségben szenved, a kilencvenes évek óta duplájára nőtt a depresszióval élők száma, a munkahelyi fluktuáció soha nem látott mértékű, a jövőképről pedig annyit, hogy nyolc évnyi átlagfizetést kell kompletten félretenni egy saját lakáshoz. Az otthontalanság lassan létérzéssé válik, miközben úgy teszünk, mintha még látótávolságon belül lenne az élet, amit annyira szeretnénk visszakapni.
// /
[1] Justin D. Edwards, Rune Grauland. Grotesque. 2013.
A mestermunka a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia MA szakán készült, témavezetője Máté Gábor, konzulense Fekete Alexandra Kinga volt
Roxane-t Instagramon is eléritek INNEN
