2022. 01. 10. | Építészet

„Muszáj, hogy jó legyen” – Interjú Csomay Zsófiával

Csomay Zsófia Ybl-, Pro Architectura, Prima díjas építész, érdemes művész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem címzetes egyetemi tanára. 2021-ben ő és férje, Reimholz Péter*, kapták a Moholy-Nagy-díjat. Együtt összesen több mint hetvenöt évet tanítottak az egyetemen, munkásságukban hasonló jelentőséggel bír az építészet szerepéről való gondolkodás, mint maguk az épületek. A díjról, régi és új viszonyáról, meg nem valósult tervekről, sztárépítészetről, az építészeti etika kérdéseiről beszélgettünk.

Csomay Zsófia a Moholy-Nagy-díjjal (fotó: Lakos Máté)

Novemberben vehette át a Moholy-Nagy-díjat egy olyan közösségtől, aminek a hatvanas években diákként, ’85 óta pedig tanárként is meghatározó tagja. Érzelemdús, tartalmas díjátadó volt.

Az igazat megvallva, soha nem örültem még ennyire egyetlen díjnak sem. A korábbiakat konkrét épületre, pályázati rendszerben kaptam – egyedül az Érdemes Művész címet és a Kotsis Iván-érmet nem, amihez szintén mélyebb érzelmek fűznek, mert a pedagógiai munkásságomat ismerték el vele. A Moholy-Nagy-díj viszont sokkal több számomra, mint egy díj, mert Péterrel tényleg az egyetemen töltöttük a fél életünket. A főlépcsőn felfelé jövet ma is ugyanaz az érzés fog el, mint amikor először jöttem felvételizni Zugligetbe. Diákként ez az iskola volt az otthonunk: reggel nyolctól este nyolcig minden áldott nap itt dolgoztunk. Azt is tudom, hogy kik kaptak korábban Moholy-Nagy-díjat… a névsort és a teljesítményeket tekintve úgy gondolom, hogy az intézmény nekem inkább érzelmi alapon ítélte oda a díjat, és az elismerés kilenctizede Péteré.

A munkásságukkal kapcsolatban helytálló, hogy az épületek mellett ugyanolyan fontos szerepet játszik benne az építészetről való gondolkodás és írás?

Ez különösen Péter esetében van így. Az intuitív, nagy tehetsége mellett mindig mindent rögzített és megpróbált mondatokba foglalni. Itt nem műleírásokról van szó, hanem egy olyan gondolati konstrukció megalkotásáról, amivel a formákkal, struktúrákkal való bánásmódot igyekezett lekövetni. A gondolat és az épület ebben az összefüggésrendszerben egymást erősítette. A hatvanas, hetvenes években nagyon magas színvonalú, kikristályosodott szellemi élet jellemezte a szakmánkat – korántsem volt olyan diffúz a helyzet, mint ma. Együtt kerültünk a Mesteriskolába, ahol kialakult egy olyan építészeti diskurzus, ami mindenkit érdekelt, és amihez mindenki hozzászólt. Péternek – az eszén és a tehetségén kívül – iszonyatos szerencséje is volt, ha meggondoljuk, hogy alig múlt harminc éves, amikor már egy elkészült épületért megkapta Lázár Antallal együtt az Ybl-díjat. Az, hogy pár éve végzett építész olyan megbízást kapjon, mint a DOMUS áruház, nemcsak ma, de akkor sem volt megszokott. Péter szakmai életének első szakaszában nagyon világosan kitapintható a megépült házakban az elmélettel való foglalatosság. Lehetett tudni, hogy az elmélet szülte a házat vagy a ház szülte az elméletet. Nekem egyrészt az alkatom sem ilyen, lényegesen ösztönösebb vagyok, másrészt van három gyermekünk, akiket megpróbáltam maximálisan ellátni egy ilyen gondolkodó férj mellett. Építészként én is kontrollálom magamban a dolgok felépítését, de a magas színvonalú írások létrehozásához külön berendezés kell, illetőleg olyan élethelyzet, amiben ezek megszülethetnek.

Ma is ugyanúgy adottak lehetnek ezek az építészeti „élethelyzetek”?

Érdekes kérdés, mert ahogy teltek az évtizedek és változott a világ, úgy változott Péter szemlélete is. Idővel az írások megritkultak és felhígultak. Ez egy jól érzékelhető folyamat eredménye volt, ami az egész világon lezajlott, és ami különbséget jelent, mondjuk, 1967 és 2021 között. Egy építész, ha feladatot kap, úrrá kell lennie egy masszán, konstrukción, anyagi és élethelyzeten. Az építész pozíciója tulajdonképpen karmesteri pozíció volt, és az is kellene, hogy legyen, de ez mára már megszűnt. A szakmánk iszonyatosan ki van szolgáltatva az aktuális körülményeknek, és ma legalább tizenöt szakma képviselőjével kell kommunikálni ahhoz, hogy megvalósuljon egy ház. Ez nem feltétlenül baj. Lehet, hogy olyan érdekes fordulatot hoz a szakmánkban, ami a formákat, anyagokat másodrendűvé teszi. Annak a szónak, hogy stílus, ma már egyébként sincs jelentése. Olyan változás zajlik, amiben megszűnhetnek azok a nomenklatúrák, amik korábban meghatározóak voltak egy épülettel kapcsolatban, és talán egészen más szempontok szerint fognak az épületek születni, és a használat is változik. Valószínűleg nem hosszú távra fognak építeni, ami miatt az építész szerepe is átfogalmazásra kerül. Az elmúlt évtizedekben rengeteg hamis és érvénytelen épület született, amik erkölcsileg és fizikailag is hamar veszendőbe mennek. Ez a jelképszerű tékozló sztárépítészet, remélem, hogy idővel kimúlik a világból.

A „régi” és az „új” vonatkozásában a díjátadón elhangzott, hogy „ne építsünk több házat, mint ami kell, és gondoskodjunk jól arról, ami van.” Nem az újdonság, hanem az újragondolás kultúráját kellene támogatnunk?

Egyrészt olyan városban élünk, amiben rengeteg az építészeti hagyaték, és ezt ápolnunk kell, mert egy város identitása – véleményem szerint – magasrendű kérdés. Másrészt a régi, homogén módon felépített házak sokkal több dologra alkalmasak, mint az új, „túlhatározott” módon létrehozott épületek. Többet eltűrnek, mert keletkezésük pillanatában olyan rendje érvényesült az építésnek – a méretek és anyagok vonatkozásában –, ami befogadóbb struktúrákat eredményezett. Amikor ma egy régi házba újfajta élet akar beköltözni, akkor eleve nagyon érdekes viszonya alakul ki a réginek és az újnak, ami általában javára válik mindkettőnek. Ráadásul hihetetlen mennyiségű kihasználatlan tér van a városban! Miért ne lehetne párhuzamosan, több funkcióra is hasznosítani azt, ami már itt van?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásában valóban kulcsszerepet játszhat egy építész?

Tény, hogy a funkcióról való döntéseket végül sajnos építészek nélkül hozzák meg. Ezt mutatja a Liget és a Vár aktuális példája is. Nincs előrelátó tervezés, pedig ha valaki megbízóként építtet, minimum tíz-tizenöt évvel előre kellene látnia, hogy mi fog az adott helyen történni. Ennek függvényében fel lehet tenni a kérdést, hogy tényleg egy új épületre van-e szükség egy adott funkció betöltéséhez. A stilisztikai, formai kérdések emellett teljesen eltörpülnek. Ezekről a problémákról az építészek beszélnek ugyan, de mintha két külön síkon folyna a döntéshozatal és a szakmai diskurzus.

Pár éve azt nyilatkozta, hogy „a rendszerváltozás óta nem alakult ki a tiszta kritikai beszéd kultúrája, nyelvünk sincs rá.” Ön szerint mi lenne az, ami támogathatná egy ilyen kultúra kialakulását? Mi hiányzik?

Az építészek egyrészt nem mernek valóságos kritikát mondani, másrészt a szűk építészeti gondolkodásból való kilépés is gátat szabhat. Amíg stíluskorszakokról beszéltünk, teljesen egyértelműnek tűnt, hogy melyek egy stílus kritériumai, és ennek függvényében mit jelent hibázni. Miután ma nincs kánon, maga a kritikai alap is inog. Ha felkérnénk két embert, hogy mondjanak kritikát arról, ami a magyar építészetben az elmúlt húsz évben történt, biztos vagyok benne, hogy a két kritika alig fedné egymást. Nincsenek olyan fogódzók, amik alapján meg merünk kockáztatni egy-egy ítéletet, holott nagy vonalakban mindenki tudja, hogy melyik épületek igazán jók. Az érdek és a hovatartozás a kritikai kultúrát is átitatja, pedig a kritikának, ha őszinte és alapos, haszna volna. Erre persze mindenki azt mondja, hogy „őszintén kritizáltam,” és innentől kezdve nincs is igazán fogása ennek az ügynek.

Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik az Ön által kezdeményezett Etikus Építészet díja is, amit minden évben egy diplomamunkáért ítélnek oda.

Az etika számon kérhető egy épületen, hiszen etikai mezőbe tartozik a feleslegesség, a túlköltekezés, az időtállóság, a használhatóság – vannak tehát olyan kategóriák, amik objektívek. Sajnos az etikába az is beletartozik, hogy milyen funkciót szolgál egy ház. Ha például hontalanok számára hoz létre valaki egy építményt, az a funkcióját tekintve eleve etikus, de ettől még építészetileg lehet etikátlan. Tehát az épület funkcionális tartalma nem választható le erről a kérdésről, és ez zömmel nem az építész döntésétől függ. Neki legfeljebb az tartozik a hatáskörébe, hogy mit vállal és mit nem vállal el. Péter két nagy munkát is visszamondott, hatalmas anyagi veszteséggel, mert nem tudott megegyezni a megbízóval. Ilyen is van.

Ön mit nem vállalna?

Ez teljesen egyértelmű… Nem vállalnék plázát, focistadiont, konferenciatermet… Nem vállalnék olyat, amiről úgy gondolom, hogy egy városrészt a saját értékrendem szerint tönkretenne. A legeklatánsabb példája ennek jelenleg a Várban található főúri paloták visszaépítése, amelyeknek mind van építész tervezője, sajnos. A díjhoz visszatérve: az etika még a hallgatói munkák léptékében is létező szempont. Már abban megfigyelhető, hogy a diák milyen diplomatémát választ. Ebben persze van némi igazságtalanság, mert egy évfolyamon nem választhatja mindenki ugyanazt a témát, de a díj elsődleges célja nem is a kiemelés, hanem hogy eszébe juttassa a fiataloknak, hogy van egy lelkiismeretnek nevezett dolog, ami az etikával szorosan összefügg.

Erről eszembe jut egy sor, amit a díjátadón Reimholz Pétertől idézett: „féltve őrzök egy értékes folytonosságot.”

A folytonosság érzése valóban szorosan kötődik az etikához, és számomra kötelezettséget is jelent. Nem arról van szó, hogy régimódi házakat kellene terveznünk – Péter és én sem formákról beszélünk. A folytonosság azt foglalja magában, hogy az ember a szükséges változást a múlthoz viszonyítja, és megpróbál vele valamilyen kapcsolatot létesíteni. A folytonosság megnyilvánulhat az ember viselkedésében vagy akár nyelvi következetességében is. Ma egyre kevésbé tudunk a lényegről beszélni, amiben valószínűleg a vizualitás erőszakos előretörése is szerepet játszik. Egy-két percnél tovább alig tudunk figyelni, és ha egy képet látunk, a szöveg már nem is rúg labdába. Nem tudom, hogy ennek pontosan hol van a gyökere, vagy mit lehet ez ügyben tenni, de azt egészen biztosan tudom, hogy a megfogalmazás gyakorlata fontos. A megfogalmazás kényszere olyan, mint egy tükör. Ez az, ami miatt a kritikai beszédmódot is hiányolom.

A sztárépítészettel szemben is a folytonosság hiánya miatt vannak ellenérzései?

A folytonosság, az egymásra épülés sok esetben hitelessé teszi az újat. A sztárépítészettel sok könnyű, léha építmény jelent meg a városokban, a számítógépes programok pedig olyan formálási és könnyű önkifejezési eszközöket adtak az építészek kezébe, amelyek egyfajta önmegvalósítást szolgálnak. A sztárépületek rendszerint nemzetközi vállalatok vagy gazdag emberek nagy durranásai… egy olyan típusú verseny produktumai, ami egyrészt országhatárokon átível, másrészt nem az építészeti minőséget, hanem a nagyságot hivatott hirdetni. Ez az akarat szerintem nincs összhangban az építészet alapigazságával, miszerint helyet kell az emberek számára létrehoznunk. Innen nézve a sztárépítészet inkább tárgytervezést jelent. Egyáltalán nem kétlem, hogy jó érzés, ha egy építész elgondol egy csavarmenetet ötven méter magasan – amit toronyháznak hív –, és ez megvalósul. A produktumba fektetett pénz és energia viszont nem arányos azzal, ami ilyenkor létrejön… mintha rosszra fordulna az energia, mintha nem erre volna a földnek szüksége.

Önnek van olyan terve, ami nem épült meg, de nagyon szerette volna?

Van pár, amit sajnálok. Nagy Györggyel terveztünk egy műteremházat egy abszolút jellegtelen saroktelekre a Reitter Ferenc utcában. Keramikusoknak, ötvösöknek, grafikusoknak, festőknek adott volna helyet, alul egy közösségi térrel. A kiviteli tervig eljutott, de végül elfogyott a pénz; emiatt nagyon szomorú vagyok, jó kis terv volt. Ahogy az elmúlt időszakban Péter hagyatékát rendeztem, rá kellett jönnöm, hogy talán csak a tervek tizede épült meg. Tömbrekonstrukciók, városrendezési tervek, egész városnegyedek – hihetetlen, hogy mennyi minden megállt!

Korábban azt mondta, hogy szívesen lenne ma húszéves. Mi az, ami vonzó a mában?

Soha nem akartam fiatalabb lenni; nem zavar a kor, és egész életemben jó egészséggel áldott meg a Jóisten. Most viszont olyan ütemben változik a szakmánk, ami kíváncsivá tesz. Az építész sokkal szélesebb spektrumot befogó helyzetbe kerülhet, ami nem azt jelenti, hogy kiemeltebb szereplővé válik, éppen ellenkezőleg: „közszereplőként” működhet. Ha sok ember kezd el egy dologgal foglalkozni, annak sokkal nagyobb hatása van, mintha csak egyetlen egy ember tervezne egy épületet – a szakmák együttműködésére van szükség. A jövő ma nagyon sok szempontból bizonytalan, de muszáj, hogy jó legyen!