2022. 06. 05. | Elmélet

„A legegyszerűbb lesz jobbnak lenni mindenben” – Y-dosszié

„Az élet öt szóban: szomjas vagy, de pisálnod kell” – áll egy véletlenszerűen kihúzott kártyán abból a pakliból, amit Storno Milán az Y-generációs életérzéstől sújtva, mégis felemelve hozott létre. A szerző pár éve Földalatti nyár című regényével debütált, most pedig a könyv formátumon kívül keresi a megszólalás lehetőségét. Az Ugly but Useless tervezőivel, Asztalos Ádámmal és Batke Bendegúzzal, valamint Molnár Rebeka illusztrátorral közösen dolgoztak az Y-projekten, ami a szöveg, a kép és a tárgyalkotás egyvelegében szól arról, hogy milyen a késő húszas és a harmincas éveinket taposni. Storno Milánt kérdeztük.

Már a „Földalatti nyár” című regényed is szokatlan tördelési megoldásokat alkalmazott, erősen épített a kép és a szöveg kölcsönhatására. Az „Y” kapcsán az irodalommal már nemcsak a grafika, de a tárgytervezés irányába is ellépsz. Szűknek érzed a klasszikus könyv formátumot?

Nem ma volt, de már a szakdolgozatomban is a Gutenberg-galaxis végnapjaival, az olvasási szokásaink átalakulásával, az irodalmi tárgykultúrával foglalkoztam. Akkor is bonyolult kérdésnek tűnt, de kezdem azt gondolni, hogy egyre kevésbé kondicionál minket a külvilág, a tágabban értelmezett kultúra arra, hogy olvassunk. Ami egyébként nem új fejlemény, Marshall McLuhan szerint a „Nyugat hatalmának titka” az egységekbe való tördelés, a mérhetetlen és elgondolhatatlan lefokozása. McLuhan egészen addig megy, hogy azt állítja, az olvasás kiszakít minket abból az „akusztikus térből”, ahol a valóságot a maga természetes egységében tapasztalhatjuk meg. Szóval a könyv helyett olyan formátumot kerestem, ami jobban belesimulhat a hétköznapi életünkbe.

Elsőre talán bonyolultnak tűnhet a koncepciód; röviden össze tudod foglalni, miről van szó?

Egy tárgycsomagról van szó, ami két elemből áll. Az egyik az Y, képversekből kártyapakli, a másik egy illusztrált haikukból álló dosszié. A közösségi finanszírozás elvárásai szerint vannak még ilyen-olyan extra adalékok a további csomagokban, lemosható tetkók, sorszámozott plakátok, ilyesmik.

Hogyan jutottál erre a kártyás-dossziés megoldásra?

A Földalatti nyár megjelenése után a reklámiparban helyezkedtem el, irodában dolgoztam szövegíróként reggeltől estig, szóval nem volt energiám nagyobb léptékű dologra. Viszont felhalmozódott rengeteg szövegfragmentum, ezeket szerettem volna feldolgozni. Adta magát tehát, hogy valamilyen kísérleti formát találjunk a verseknek. Nem utolsósorban a racionális nyomdaköltségekre is figyeltünk, hogy ha esetleg megvalósul a projekt, akkor kisebb példányszám mellett is működjön.

Az Ugly but Useless tervezőgrafikusaival és Molnár Rebeka illusztrátorral dolgoztál együtt. Hogy kell egy ilyen többszereplős munkafolyamatot elképzelni; hogyan reagáltatok egymásra és a különböző médiumokra?

Túlzás nélkül fantasztikus együttműködés volt. A szövegeim mindkét esetben kiindulópontot jelentettek csupán. Izgalmas volt látni, ahogyan Rebeka saját értelmezési keretet jelölt ki, sokszor olyan szimbólumokat rajzolt, amik más megvilágításba helyezték a szövegeket. Ádám és Bendegúz pedig Kassákot idéző leleményességgel nyúltak hozzá az egysoros, néha egyetlen szóból álló szövegekhez. Azt hiszem, teljes mértékben mellérendelő viszonyban voltunk. Olyannyira, hogy a körülbelül 150 szövegből nem is én választottam ki azt a végső 50-et, amiből aztán képversek lettek. A kérdés az volt, hogy a többiek mihez tudnak alkotóként inkább kapcsolódni. Nem utolsósorban meg kell még említenem Magyar Sára fotóst és Korvin Sárát, akik hasonló érzékenységgel kapcsolódtak be a kommunikációs feladatokba.

Batke Bendegúz Zsolt, Asztalos Ádám, Molnár Rebeka, Storno Milán

A kártyákon szereplő szövegeket tekinthetjük egyfajta szlogen- vagy plakátirodalomnak? Hogyan viszonyulnak egymáshoz a pakli és a dosszié anyagai?

Szlogen- vagy plakátirodalomként nem gondoltam még a kártyák szövegeire, de találó a megfogalmazás. Végeredményben tényleg erről van szó, az Instagram-feedünkben például van néhány kártya, amiket aztán plakát formátumban fotóztunk le. Egy Margit-szigeti padon vagy éppen egy szemetes oldalán. Szeretném azt gondolni, hogy a dossziéban szereplő szövegek mélyebbek, ott a tradicionális haikus formátumot követtem természeti képekkel, csattanókkal – amennyire csak tudtam, megpróbáltam a hagyományos japán formánál maradni, de ennek persze a nyelvi különbségek miatt voltak azért határai.

Kik szolgáltak előképként?

Általánosságban Kassák Lajos, nemcsak esztétikai, hanem szellemi értelemben is. Az Egy ember élete című regénye talán az egyik legfontosabb olvasásélményem, de a japán könyvművészet tanulmányozásával is sok órát töltöttem. Ha viszont szigorúan a szövegeket nézzük, akkor Tandori Dezső leleményessége és Fodor Ákos vallomásos hangja volt mérvadó.

Van a paklinak kulcskártyája? Pontosabban: van saját kulcskártyád? Nekem talán a „kiemelkedően átlagos” tetszik a legjobban, de az „úszóhártyás csecsemők” is megragadtak.

Vicces, hogy ezt a kettőt emelted ki. Az átlagosság egy olyan téma, ami már a Földalatti nyárnál is érdekelt. Tulajdonképpen a kártyapakli formátum is a hétköznapiságot hivatott erősíteni. Az úszóhártyás csecsemő pedig egy hosszabb versnek a részlete, hozzám is elért a klímaválság, globális felmelegedés és a többi lélekemelő téma, valahogyan artikulálni szerettem volna a tehetetlenséget. Ezt az egyszerű, hétköznapi, ha úgy tetszik átlagos perspektívát. Figyeled a világot, de mintha érdemi ráhatásod nem lenne. Nehéz választani, ha viszont csak egy lapot adhatnék bárkinek, tehát biztosra kéne mennem, akkor ez lenne:

Kifejezetten a Y-generáció életérzését igyekszik visszaadni a projekt. A végeredményt tekintve mennyire érzed általánosnak a személyes kiindulópontodat?

Véget nem érő képzeletbeli vita volt bennem, hogy milyen mértékben szólhat rólam ez az egész. Igyekeztem kiterjeszteni a lehető leginkább az értelmezési horizontot, hogy bárki találjon olyan szöveget, amihez tud kapcsolódni. Persze vannak vallomás jellegű szövegek is, de talán univerzális dolgokról írtam, amik végeredményben mindenki számára átélhető témákat pendítenek meg. Szorongást, könnyedséget, magányt, katarzist, vagy egészen egyszerűen egy görbe estét, ahol pont tizenkettővel ittál többet, mint amennyit kellett volna.

Magában a tárgyban is megjelenik ez a generációs lenyomat?

Maga a formátum szerintem sokat elárul az Y-generációról. A töredékes figyelemről, a könnyen hozzáférhető igazságokról, amiket aztán azzal a lendülettel el is felejtünk. Arról a furcsa, megmagyarázhatatlan belső kényszerről, ami azt diktálja, hogy változtassunk, próbáljunk ki valami mást, cseréljük le a régit, keressünk újat. Állandó újratervezés. Aztán lehet, hogy ez csak az én interpretációm, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Én is csak találgatok, most éppen egy ilyen tárgycsomag formájában.