2022. 06. 22. | Animáció

„Egy képregény nem a rajzi előképzettségtől fog működni” – Interjú Szép Eszter képregénykutatóval

Az Igaz volt egyáltalán – Képregények a gyerekkorról rövid történeteiben nyaralások, békák, és nagyszülőkkel töltött délutánok jelennek meg. Az egyéni vizualitással megrajzolt rövid emlékekből a gyerekkor mozaikos képe rajzolódik ki. A szerzők a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció és designkultúra szakos hallgatói, a kiadvány szerkesztője pedig Szép Eszter, akit a képregénykultúra kutatójaként nemcsak a most megjelent anyagról, de a hazai közeg sajátosságairól, a zine-ek fellendüléséről, és a képregények „gyerekműfajként” való felcímkézéséről is kérdeztük.

A gyerekkor a hallgatók felől érkezett témaként vagy te dobtad fel nekik? Mesélj egy kicsit a kiadvány hátteréről!

2021 februárjában a MOME kurzushetén tartottam egy Hogyan működik a képregény? című workshopot, kiadványunk annak a négy napnak a válogatott és szerkesztett anyaga. A hallgatók választották a gyerekkort mint témát, de arra már nem emlékszem, mi lett volna a másik lehetőség, amit felkínáltam nekik. A kurzus teljesen online zajlott, mindenki a saját íróasztalánál rajzolt, olyan eszközökkel, amikkel csak akart.

Mit tapasztaltál, mennyire tudtak egymásra reagálni a két különböző szak hallgatói ebben az online megvalósult, mégis intenzív alkotói helyzetben?

Mindenki otthon ült egyedül, esetleg a lakótársak tudtak diskurálni egy-egy gyakorlati feladat alatt; viszont az elmélyüléshez így minden maximálisan adott volt. Azt akartam elérni a kurzushéten, hogy mindenki kipróbálja, milyen úgy gondolkodni és alkotni, hogy képregény szülessen belőle. Az első órán mindenki rajzolt egy képregényt, ki milyet gondolt, aztán ezt variáltuk különféle szempontokkal és feladatokkal, írásgyakorlatokkal, bizonyos kötelező vizuális elemek használatával, ilyesmivel. Mindenki bátran rajzolt, előképzettségtől függetlenül. Ez szerintem nagyon fontos, ha a képregény tapasztalatáról és történetmesélő potenciáljáról beszélünk: egy képregény nem a rajzi előképzettségtől fog működni. A workshop időkeretéhez képest sok feladatot kaptak a hallgatók, az időnyomás egy fontos faktor volt a kurzuson. Néha egész inspirálóan tud hatni! A nap végén mindenki elküldte nekem, min dolgozott, meddig jutott, hogyan reflektál magára. Megosztás azonban csak az ötödik napon volt. Az azóta – hála Istennek személyesen tartott – óráimat teljesen máshogy szervezem, ott nagyon fontos, hogy rendszeresen beszéljenek a hallgatók a munkájukról és kérdezzenek a többiektől, így segítve egymást.

A képregény talán még ma is „gyerekműfajként” vagy gyerekeknek szóló műfajként él sokak fejében. Ezt hogyan tudnánk eloszlatni? A legutóbbi könyvedben a test, a sebezhetőség témájával foglalkozol a képregények vonatkozásában – azt sejtem, ez például messze túlmutat egy „gyerekműfaj” keretein…

Igen, ez a „gyerek dolog” óhatatlanul előjön, ha az ember képregényekkel foglalkozik, de azért szerencsére a MOME-n nem jellemző. Itt, ahol zine-eket csinálnak a hallgatók és mindenféle kép-szöveg együttműködéseket terveznek, más asszociációk és más kérdések tapadnak a médiumhoz. Most a nyáron például arról beszélt több hallgató, hogy mekkora élmény volt számukra elolvasni egy olyan képregénykönyvet, amiben nem történik abszolúte semmi, mégsem unalmas (Rutu Modan: Exit Wounds; Brecht Evens: The Wrong Place), vagy hogy a közös olvasmányok hatására mennyire foglalkoztatja őket személyes élmények visszaadása képregényben. A könyvemből csak néhány gondolatot szoktam átültetni az órákba, de aki valamilyen számára fontos, nehezen megragadható pillanatról vagy változásról készít képregényt, megtapasztalhatja, milyen sebezhetőségről is beszélek a Comics and the Body-ban. Elsősorban a történetek elmesélésének kifejezetten képregényes módja érdekel, és ebben tök fontosak a testi tapasztalatok. Például amikor karakterek és vonalak nélkül pusztán kivágott formákkal mesélnek el a hallgatók absztrakt fogalmakat vagy folyamatokat, mindenféle testileg is megélt tapasztalatot vizualizálnak.

Kutatóként mit gondolsz a hazai képregénykultúráról? Mennyire élénk a közeg? Az utóbbi időben nagy fellendülést láttunk a zine-ek kapcsán; ez hozott valamilyen változást ezen a téren is? Vannak lokális, helyi színei, jellegzetességei az itteni képregényeknek vagy jellemzően inkább a globális trendek érvényesülnek?

Igen, a zine-es közeg dinamikusan nő, de elég kevés az érintkezése a képregényessel. Például a covid utáni programtorlódásban ugyanazon a napon volt a Mad Zine Fair és a 17. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál, és kevés kivételtől eltekintve nem hallottam tömegeket keseregni ezen a szükség hozta egyezésen egyik közösségben sem. Az sem könnyű, hogy a két közeg kölcsönösen nem ismeri egymást, inkább sztereotípiákat táplálnak. A képregényes közeg messze nem egységes, de talán igaz a tendencia, hogy a fordítások dominálnak. Szerencsére jelennek meg izgi címek a sztereotípiákon túlról, (pl. Charles Burns: Fekete lyuk, Zerocalcare: Torokszorítósdi), és engem mindig is nagyon érdekelt, hogy milyen történeteket mesélnek évről évre a magyar alkotók. A semmiből felbukkant például pár éve a csodaszép Vízitündér– sorozat (rajzolta Benczédi Anna Júlia, írta Maria Surducan), vagy évente új száma van a képregényeket rendszerkritikára használó Q KépregényÚjságnak. Vagy Hollerbach Emil a csodásan szerkesztett és hihetetlenül őszinte SUM után – egy coming out képregény, amit szintén nagyon szerettek a hallgatók –, idén kijött a semmiből egy önálló graphic novellel Amit a falakról tudni kell címmel.

Mire számíthat az olvasó, aki kezébe veszi az Igaz volt egyáltalánt?

A most megjelent kiadványban személyes emlékeket és asszociációkat rajzoltak meg a hallgatók, ami egy abszolút releváns téma a képregények tematikus sokféleségében. Egyoldalas képregényekre lehet számítani, mindenféle vizuális stílusban, sok személyes témáról és emlékről. A rövid idő alatt nem volt cél, hogy hosszabb egybefüggő történetet meséljenek el – bár van, aki megtette.