Méz egy méhek utáni világban – Kiss Botond Levente díjnyertes designfikciója
Olvadó jégsapkák, árvíz sújtotta városok, pusztuló trópusi korallzátonyok… Közép-Európában távolinak, megfoghatatlannak tűnhetnek a klímaváltozás extrém következményei. Kiss Botond Levente regionális víziójában viszont azt veti fel, hogy milyen lehet majd 2050 Magyarországa, ahol a felmelegedés miatt eltűntek a méhek. Tervezőként a jövőben feltételez egy problémát, amire a mai adatokat alapul véve, szakértőket bevonva javasol spekulatív választ. Designfikciójával elnyerte a nemzetközi Core77 magazin diákdíját.
A Core77 Design Awards tizenegyedik éve kerül megrendezésre, és most először nyert díjat magyar tervező spekulatív design kategóriában. Az eredmény egyben a hazai designoktatás sikere is, hiszen néhány éve már egyre tudatosabban foglalkoznak spekulatív designnal a felsőoktatásban – Kiss Botond Levente koncepciója a MOME Fikciós tervezés kurzusán született.
A Méhészetek után (After Apiaries) designfikció szerint 2050-re bolygónkon átlagban 3°C fokkal lesz melegebb, ami nemcsak ökológiai, de drasztikus gazdasági, társadalmi, technológiai átalakulásokkal is együtt jár. A jellemzően pesszimista – sőt posztapokaliptikus – víziókkal szemben a tervező itt nem sokkolni akar, hanem a megváltozott világgal számot vetve keresi a cselekvés lehetőségeit. Például a mézkészítést illetően… Honnan lehetne ugyanis mézünk egy olyan környezetben, amiből kivesztek a méhek?
A felvetés kiindulópontja szerint a felmelegedés következtében a ma ismert erdős sztyeppéből az Alföld egyre inkább sivataggá változik majd. Mindez a méhpopulációk globális csökkenésével oda vezet, hogy a magyar konyha által is kedvelt méz szinte teljesen eltűnik az alapanyagok tárházából. A mézhiányra a megoldást az Ausztráliában és Afrikában honos mézhangyák jelenthetik, amelyek az immár megváltozott magyar klímában is remekül érzik magukat.
2050-ben Kiss Botond Levente nagyszüleinek a falujában, Átányban járunk, ahol egy olyan vállalkozás működésébe tekinthetünk be, ami a mézhangyák szaporításával és „fejésével” foglalkozik. Az elképzelt világ a designfikció kézzel fogható, konkrét tárgya körül bomlik ki, ami ebben az esetben egy hangyafejő gép. Ez teszi lehetővé, hogy az édes nektárt kinyerjük a rovarok megduzzadt potrohából. A robotikus szüretelő rendszer egy pályán mozog a hangyafarmok mellett, és érzékelő segítségével azonosítja az „érett” példányokat.
A mézfarm a régen elhagyott, szocialista termelőszövetkezeti infrastruktúrára épül, amit helyben kinyert, megújuló energiával működtetnek. A mikroszkopikus tűn keresztül lefejt nektárt később csomagolják, és piacokon vagy az interneten árulják azoknak „a nosztalgikus, édesszájú embereknek, akik egy letűnt világ emlékeinek az ízére vágynak” – olvashatjuk a leírásban. Ezzel a provokatív tervezői gondolatkísérlettel pedig talán a mai Magyarországon is egy kicsit közelebb kerülthetünk a klímaváltozás realitásához.
// /
A koncepció a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem „Fikciós tervezés” kurzusán született a MOME Innovációs Központtal együttműködésben. Kurzusvezetők: Naszádi Anna, Herrmann Markus, Húnfalvi András.
Korábbi cikkünkben a kurzus többi eredményéről is olvashattok: Kis magyar designfikció – A génszerkesztett méhektől a Kunsági Kivészetig
