A legjobbak magánya – Jancsó Áron emlékére

Vannak szövegek, amiket meg kell írni. Nem az alkotó, nem a szerző, de nem is a megjelenés miatt. Egyszerűen meg kell írni, mert korábban még csak kimondani is furcsa lett volna. Például azt, hogy Jancsó Áron egy lépéssel előrébb jár. Hét év távlatából nagyon úgy tűnik, hogy tervezőgrafikai attitűdje, eleganciává érlelt utcai lazasága valami olyasmit képvisel, ami az idő múlásával még inkább érvényesebb lett a kortárs tervezőgrafikában. Elcsépelt szófordulat, de tényleg megelőzte korát. És az ilyen gondolatokat talán sosem késő leírni.

A modernizmus találkozik az utcákkal

Egyik korai plakátján a fenti mondat olvasható, ami alkotói credo-nak is beillene. Legtöbb alkotásában a modernizmus, a svájci tipográfiai hagyományok találkoznak a graffitik és az utcai művészet esztétikájával. A patikamérlegen számolt szerkesztői attitűd az improvizatív lazasággal. Szokatlan párosítás, de éppen emiatt tűnt ki már egészen korán, nemcsak korosztályából, hanem a komplett hazai szakmából is. Mindezt egy olyan formálódó, helyét kereső piaci környezetben (a kétezres évek legelején), ahol a betűtervezés még inkább science fiction kategória volt, mintsem jól ismert, tervezhető életpályamodell.

„Nem voltak célkitűzéseim, hogy mikorra mit kéne elérnem. (…) Mindig jött annyi visszajelzés, ami megerősített, hogy érdemes továbbcsinálni, valami biztosan lesz belőle.”

Hogy mi lett belőle, azt nehéz egy félbemaradt életpálya esetében megmondani, de az biztos, hogy a célkitűzések hiánya ideális hátszelet jelentett az útkereséshez. Olyannyira, hogy Áron egy 2015-ös videóban alig 29 évesen már arról mesélt, hogy a betűtípusokat forgalmazó kiadók egyik piacvezetője, a Gestalten öt betűtípusát kezdte forgalmazni. Többek között az ikonikus Ogaki betűkészletet, amihez 4 fokozat, összesen pedig 1600 karakter tartozott. Ha naivan azt feltételezzük, hogy 10 percet szánt minden karakterre, akkor körülbelül 260 órányi betűtervezést kapunk. És ez csupán a jéghegy csúcsa.

A formák szintézise

A graffitis lelkületnek és a betűtervezésnek ugyanakkor szűk keresztmetszete van, így a címbetűk, nagyvonalú plakátok és kompozíciós kísérletek mellett legalább annyira meghatározóak lettek portfóliójában a kalligráfiák. Kalligráfia a szó szoros értelemében: kallos és grafosz, vagyis szépség és írás. Japános ecsetvonások pusztán örömből, frappáns feliratok a vicc kedvéért, digitális címbetűk a New York Times megrendelésére, cirádák karácsonyi üdvözléshez. Ezerféle stílus ugyanazzal a határozott, de érzékeny kvalitással.

„Gyerekkoromban a Gyűrűk Ura talált be nagyon, akkor megtanultam a tünde ábécét, azzal tudtam is írni. Később a középkori, gótikus betűformák kezdtek el érdekelni, amik a fantasy világához kapcsolódnak, általánosban pedig jött a graffiti.”

Áron rátermettsége nem előzmények nélküli, a kiragadott idézetek is mintha arról árulkodnának, hogy volt valamiféle belülről jövő, megmagyarázhatatlan késztetés, ami végül egy tervezőgrafikusi identitásban fejlődhetett tovább. Habár nyílt titok, hogy a tehetség önmagában nem elég, a kalligráfia praxisára ez hatványozottan igaz. A fehér lapra pár mozdulattal „odarakott” lendületes vonalak nem az első, de nem is a második próba után állnak így össze. Rutin, izommemória, anyagismeret, ritmus, arányérzék és gyakorlás végtelen mennyiségben.

Hangoskodás nélkül

Áron mégsem csak a fenti dolgok miatt referenciapont a magyar tervezőgrafikában – legalábbis számomra. Korai grafikáival a Flickeren találkoztam először, a kétezres évek elején furcsa hibrid alternatívája volt ez a portfólióoldalaknak és a közösségi képmegosztásnak. Akkoriban még a graffitis időkből „visszamaradt” Milen név alatt publikált, csak később migrálta Facebookra portfólióját, ahol végül művésznevét is lecserélte. Hozzáteszem, márkaépítés szempontjából már-már kellemetlenül későn. És ez itt a lényeg: bármiféle professzionális marketing, főállású networking vagy arcpirító önmítoszteremtés nélkül vívta ki magának a figyelmet és az elismerést. Hangoskodás nélkül. Egyedül azzal a megmagyarázhatatlan késztetéssel, ami tünde ábécétől a Forbes sikerlistájáig vezette. És a legszebb, hogy valószínűleg ez utóbbi nem sokat számított a betűk mellett.

Habár portfóliója 2015 óta nem gazdagodhat újabb betűkölteményekkel, grafikai formavilága ugyanannyira friss, mint 10 éve. Aktualitását jól tükrözi, hogy lépten-nyomon visszaköszönni látszik Kőrös János kompozícióiban, Molnár Renátó kalligráfiáiban, Asztalos Ádám betűkísérleteiben, de alkotóktól, országhatároktól és platformoktól függetlenül bárhol, ahol az utcai stílus és a modernizmus összetalálkozik.