Kulturált átverés – Juhász Nóra Poste Musée c. projektje
A reggeleim általában tizenöt e-maillel kezdődnek. Ezeknek a zöme hírlevél, mert mindig elfelejtem őket letiltani, de akad közöttük pár, számomra valóban fontos üzenet is. Azonban egyik esetben sem kételkedem abban, hogy a postafiókomat megszálló feladók mögött javarészt hozzám hasonlóan a munkájukat végző, álmos szemekkel e-maileket pörgető emberek bújnak meg. Valószínűleg ebben a legtöbbünket jellemző nyugodt, digitális kommunikáción edződött tudatban válaszolt a budapesti Postamúzeum munkatársa is a Poste Musée Loudéac együttműködési javaslatára. Csak épp ebben az esetben az üzenetet küldő Marie Lejeune kommunikációs vezető a FaceApp és Juhász Nóra képzőművész fantáziájának szülötte – ahogyan az általa képviselt múzeum egésze is.
Ha beírsz egy helyszínt a Google keresőjébe, és kiadja a róla szóló Wikipédia szócikket, a pontos lokációját a térképen és esetleg még egy hivatalos weboldalt is, akkor az minden bizonnyal létezik, igaz? A közösségi média felületeket böngészve ma már egyre többször gondolkodunk el azon, hogy a felvillanó profilok valóban az általuk prezentált személyeket és szándékokat rejtik-e. Ám a gyanúnk nem jelentkezik olyan egyértelműen, ha hivatalos intézményekről beszélünk: hiszen egy orvosi rendelő, egy rendőrkapitányság vagy egy archívum olyan társadalom és jogszabályok által legitimált és ellenőrzött intézmény, amely pusztán az online jelenléte és aktivitása alapján is egészen biztosan létezik. Igaz?
Juhász Nóra a budapesti Postamúzeum UNSEND pályázatára készült alkotása pont arra mutat rá, hogy a virtuális tér működése nem ugyanabba a szabályrendszerbe ágyazódik, mint a fizikai valóságunké. Ugyanis semmi sem tiltotta meg számára, hogy rábökjön egy nyugat-franciaországi kisvárosra, „alapítson” ott egy postamúzeumot, megjelölje a térképen, majd létrehozzon egy, az intézmény történetét és tevékenységét bemutató weboldalt. Az utóbbi felületet elnézve a megtévesztés tökéletesnek hat: a rövid történeti áttekintő mellett szerepelnek a múzeum állandó és ideiglenes kiállításai, a hozzájuk kapcsolódó programok, valamint a múzeumot működtető stáb is bemutatkozik. Ahogy Juhász a projektjéből készült, DECODE-díjas videóanyagban is fogalmaz, egyfajta „bizalomgerjesztő amatőrség” hatja át Loudéac postamúzeumának online jelenlétét. Akár létezhetne is, mert a girbegurba betűtípus, a bélyeggyűjtemény és a mesterséges intelligencia által generált munkatársak arcképei épp azt adják nekünk, amit egy kis létszámú közösség kezdeményezésére, őszinte helytörténeti érdeklődés mentén létrejött múzeumtól várnánk. Amikor pedig ez a látvány-intézmény ambiciózus tervekkel felvértezve e-mailt küld a budapesti Postamúzeumnak egy lehetséges együttműködésről, majd erre választ kap, létezése bizonyosságot nyer anélkül, hogy története valaha is kilépett volna az online térből.
Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon illik-e ilyen játékot játszani egy hivatalos intézménnyel? Bár a kreatív átverés korrekt elismeréseként Juhász kézzel írt levélben kért elnézést a Postamúzeumtól, a pályázat zsűrijének elismerését jelzi a munkájának ítélt első helyezés. Ugyanis a Poste Musée Loudéac projekt épp attól izgalmas, hogy az általa felhasznált fikciót nem a valóság antitéziseként értelmezi. Az ilyen jellegű alkotói gesztus újra és újra felbukkan a művészetben, ahogy például Walid Raad libanoni művész The Atlas Group nevű kollektívája esetében is. Az általa alapított szervezet első látásra Libanon több polgárháborút megélt polgárainak személyes tárgyi emlékeit archiválja. Ám az online megtekinthető gyűjtemény darabjai mind Raad saját munkái, legitimnek tűnő intézményi keretben, amely így rámutat a hivatalossá emelt történelmi narratíva által beárnyékolt, csupán az egyéni elbeszélésekből visszafejthető tapasztalatok fontosságára.
Juhász fiktív intézménye ehhez hasonló attitűddel világít rá az online kommunikációval való paradox viszonyunkra. A magyar postatörténettel foglalkozó múzeum tevékenysége ezer szállal kötődik a fizikai valóságunkhoz: gondosan megőrzi, rendszerezi és kutatható formában elénk tárja a régi korok fontos és sokszor rendkívül személyes, írásos dokumentumait. Az online térbe lépve ez az eredeti legitimitását jelentő fizikalitása másodlagos helyre kerül, ugyanakkor a hitelességébe vetett bizalmunk továbbra sem feltétlen csorbul. A projekt kulcsmomentumát jelentő levélváltás bizonyítja, hogy épp azért botolhatunk el a virtualitás megtévesztő karakterében, mert a digitalizáció által kisajátított kommunikációnkat az offline térre érvényes szabályok mentén folytatjuk. Ez igaz egy hivatalos intézményre is, amely a maga státuszán keresztül még annak ellenére is képes hitelt kölcsönözni egy vélt társintézetnek, hogy annak létezését nem támasztja alá a weben folytatott kommunikációján felül más bizonyíték.
A Poste Musée Loudéac tehát nem öncélú tréfa, vagy a valóságot valamilyen módon torzító átverés. Juhász a fiktív elemeket úgy ülteti el az általunk kontrolláltnak, ezáltal javarészt megbízhatónak tekintett szabályrendszerben, hogy azok ne érvénytelenítsék, hanem felnagyítsák a problémát. Ahogy az Art Quarter Budapest művészeti vezetője és a DECODE pályázat zsűrijének tagja, Dr. Kukla Krisztián fogalmaz, Juhász munkájában „egy módszeresen felépített becsapás történetét követhetjük, amely mégis empatikus marad, és gazdag belátásokat nyújt”. Éleslátó intézménykritikája által pedig elgondolkozhatunk arról, pontosan mi alapján szavazunk bizalmat a postafiókunkon és más online felületeken keresztül intézett napi kommunikációnak.
// /
Juhász Nóra további munkái ITT találhatók.
A Poste Musée Loudéac projekt megtekinthető a Postamúzeumban 2023. március 26-ig, illetve a DECODE Foundation virtuális kiállításán.
