„A képekkel próbálok mesélni” – Interjú Ilyés Zalánnal
A nagyvárosi mindennapok buborékját pukkasztja ki Ilyés Zalán díjnyertes fotósorozatával, mely egy társadalmi kirekesztettségben élő idős pár párhuzamos valóságával szembesít minket. Ilyés Zalán erdélyi fotós, főleg dokumentarista sorozatairól ismert, melyekben olyan emberek történeteit meséli el, akiknek nincsenek eszközeik a saját hangjuk hallatására. Kolozsváron tanult alap- majd mesterfokon Film, fotó és média szakon, az Erasmusnak köszönhetően fél évet töltött a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen – fotóalanyaival való kapcsolatáról, alkotói folyamatáról és tématalálási mechanizmusáról kérdeztük.
A szegénység, a társadalom peremére sodródás, a visszatalálás reménytelensége súlyos társadalmi probléma. Sokat foglalkozol ilyen helyzetben lévő emberek sorsával, hétköznapi életük részleteinek megmutatásával. Mi az oka annak, hogy ez vált a fő témáddá? Van valamilyen meghatározó tapasztalatod, ami elindított téged efelé?
Nem sokkal első fényképezőgépem megszerzése után találkoztam Susan Sontag: A szenvedés képei című írásával. Talán ez volt az első olyan meghatározó élmény, amely erre az útra terelt. Aztán felfedeztem Diane Arbus, Nan Goldin, Lewis Hine, Henri Cartier-Bresson képeit, és úgy éreztem, ez a világ érdekel. Az ember, az emberi létezés megpróbáltatásai. Sosem vonzott a mesterkélt, konstruált fotografálás. Valójában ez minden, nincs egy izgalmas eredettörténetem nagypapa régi kamerájával vagy hasonlók. Egyszerűen érdekelnek az emberek történetei. Mivel írónak csapnivaló vagyok, így a képekkel próbálok mesélni.
Ez a ház nem eladó, mert lakhatatlan című sorozatod szereplői egy szinte teljes társadalmi elszigeteltségben élő pár. Hogy találtál rá két olyan ember történetére, akiknek ilyen kevés kapcsolata maradt a külvilággal?
Az elszigetelten élő emberek számára egy kedves, őszinte szó a világot jelentheti, és azonnal kaput nyitnak. Annak a híve vagyok, hogy csak azokat szabad fényképeznem, akikkel őszinte a kapcsolatom. Nem azért beszélgetek velük, hogy egy ponton majd elővehessem a kamerát, és letámadjam őket, mert képeket akarok készíteni. De nincs nagy megfejtés abban sem, hogyan találtam őket. Egy idős hölggyel sétáltam a faluban, segített, hogy megmutassa, kiket lenne érdemes fényképezni, közben az járt a fejemben, hogy na, ebből hogyan lesz anyag a hétvégére… Félóra után elejtett egy mondatot, hogy azért vannak olyanok is a faluban, akiket szégyen lenne, ha látnék. Kis utánajárással kiderült, merre is találom azt a házat, amiről beszélt. Felmentem egy domboldalon, a kutyaugatásra kijött egy férfi a házból, kezet ráztam vele, elmondtam, hogy szívesen beszélnék vele, és ha nem zavarja, idővel pár képet is készítenék majd róla.
Tibor életének legprivátabb mozzanataiba is bepillantást nyertél. Mesélnél arról a folyamatról, ami megteremtette a lehetőséget erre a bensőseges, közös létezésre?
Szeretek csendben lenni, csak hallgatni. Talán pont ez a lényeg, hogy nem egy kihallgatásnak érződik a folyamat. Hagyom, hogy mindenki a saját ritmusában nyíljon meg. Úgy tartom, a barátokat a legkönnyebb fényképezni, ezért igyekszem az alanyaimra is így tekinteni. Egyenlő felek vagyunk. Náluk vannak a történetek, nálam pedig a kamera. Ez a megközelítés persze sokkal több időt igényel, mint feltenni a kérdéseket, beállítani pár jól kinéző kompozíciót, aztán továbbállni. Talán a fotográfiát is csak azért művelem, mert érdekelnek az emberek. Olyankor kiszakadok az életemből, és részese lehetek egy másmilyen életnek. Éppen ezért nem számít, hogy napok vagy hetek telnek el, mire történik valami. Olyankor is maradok, amikor csak ülünk a szobában, és nem történik semmi. Ezek a pillanatok mind közelebb hoznak egymáshoz. Nem ellopni akarom a képeket, hanem azt szeretném, hogy megmutassanak valamit az életükből.
A fürdésnél azért kevés intimebb helyzet van…
Az pont egy pontán dolog volt. Egy forró nyári napon elmentünk lovakat etetni a közeli gazdaságba, Tibornak ebből volt pénze. Porosan és izzadtan végignéztük a bokrok között a villanypásztort, hogy mindenhol rendben van-e, ekkor mondta, hogy este muszáj lesz megfürödnie, mert rettentően viszket az izzadság, a szúrós széna és a karcolások miatt, amit az akácok közti bújkálás okozott – és akkor már a „mamát” is meg kell fürdetni. Mondtam neki, hogy nyugodtan intézzék el, majd holnap találkozunk, de azt felelte, őt nem zavarja, legalább látom, hogyan szoktak tisztálkodni. Valójában az élet hozta a helyzetet, ha nem végezzük el a munkát, nem is születik meg a kép.
A projekt leírásában említed, hogy a falu lakosainak megvan a véleménye a község határában élő párról. Ezt jeleníti meg a sorozat első képe, amelyen Tibor kecskekoponyát tart maga elé. Mit tapasztaltál, milyen a viszony Tibor és a falubeliek közt?
Erre nem tudok egyértelmű választ adni, de valószínűleg olyan értékrendbeli különbségekről beszélünk, ami ellehetetleníti, hogy a felek belehelyezkedhessenek a másik életébe. Tibor nem értheti a falut, és a falu sem értheti őt. Az eddigi élete tele volt nehéz momentumokkal, rossz döntésekkel, a falu pedig lehet, nem is tudja, hogy milyen események vezettek el a jelen pillanatig.
Folytatódott a kapcsolatotok a sorozat befejezése után? Követed valamilyen módon az életüket?
Mivel egy másik országban élek, így nem volt lehetőségem folytatni ezt az anyagot. Korábbi sorozatoknál volt rá példa, hogy évekig tartottuk még a kapcsolatot.
Ki tudnál emelni valamit, amit tanultál az alkotói folyamat alatt?
Minden alkalommal rájövök, hogy milyen keveset tapasztaltam még a világból, és hogy milyen keveset képes visszaadni a fénykép az átéltekből. Talán ez az, amit nemcsak itt, hanem minden sorozatom kapcsán érzek.
Van valami, amit szerinted a befogadó tanulságként vihet haza magával?
Nem szerettem soha, ha valaki megmondta, hogy mit lássak vagy gondoljak egy fénykép, festmény, zene vagy könyv kapcsán. Szerintem mindenki érzi az élettapasztalataival a háta mögött, hogy belőle mit vált ki a sorozat. A legtöbb, amiben bízhatok, hogy kérdések fogalmazódnak meg. A kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok.
// /
Ilyés Zalán a 2022-es Magyar Sajtófotó Pályázat díjazottai közé került Emberábrázolás kategóriában. A sorozat a többi díjazott pályaművel együtt megtekinthető a budapesti Robert Capa Múzeumban május 27-ig.
