A Capa Központ folyosószerű termében a MOME mesterszakos fotós hallgatóinak diplomamunkáit pásztázva azt éreztem, hogy valami nincs rendjén. Vagy éppenséggel túlságosan rendjén van.
Először 6 éves koromban próbáltam ki a nemezelést, máig emlékszem a narancssárga kockás oldaltáskára és a kis figurákra, amiket készítettem – mesél Csenge a kezdetekről. Aztán meglehetősen hosszú szünet következett, csak az egyetemi évek során tért vissza a „gyökerekhez”, ekkor jött rá, hogy a nemezelés rengeteg kortárs lehetőséget rejt még magában.
„Elloptátok a kultúránkat!!”; „Adjátok vissza a kultúránk helyét!”; „Szellemi műhelye volt a romáknak, itt nőttem fel!” – olvasom a felháborodottság és elkeseredettség nyomait a Tavaszmező utca 6. szám lakatra zárt kapuján. A Roma Parlament 2016-ban einstandolt otthona máig érintetlenül áll – Winkler Rebeka most a roma közösségi-kulturális térfoglalás eltulajdonított szimbólumát gondolta újra.
Azt mind meg tudod enni? Nem lesz az sok? Eszel te rendesen? Ilyen és ehhez hasonló, sokunk számára ismerős kérdések és bántó kommentárok inspirálták Vértessy Dorottya abszurd tárgykollekcióját, amivel az egyik legelterjedtebb evészavarra, az anorexia nervosára reagált.
Lüktetnek bennünk az óvatlanul ránk ejtett vagy épp direkt nekünk címzett, súlyos szavak. Cipeljük őket a gyerekkorunkon át a felnőtt életünkbe; út közben felerősödnek, burjánzani kezdenek és rosszindulatú tumorként torzítják el a magunkról alkotott képet. Mindegyikünkben ott bujkálnak ezek a szótumorok, de nem mindegyikünkét táplálják ítélkező, identitásbénító sztereotípiák – Horváth Anita sorozata ezekkel számol le.
Berlin kulturálisan és földrajzilag is elég közel van ahhoz, hogy egy költözés ne tűnjön halálugrásnak a semmibe. Ahhoz persze távol van már, hogy az itthoni élettől, hétköznapi rutinoktól, biztonságot jelentő emlékektől, baráti kapcsolatoktól, bármilyen értelemben vett menedéktől ne kéne búcsút venni. Franciska pontosan ezt, a pszichikai távolság feszültségeit helyezte jó érzékkel fókuszába.