Interjú: Kudász Gábor Arion

Fotó: Mudra László - http://www.mudralaszlo.hu / © Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ)
Fotó: Mudra László – http://www.mudralaszlo.hu / © Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ)

Kudász Gábor Arion téglagyári sorozatával vihette haza az első Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat. Az Emberi lépték középpontjában civilizációnk kézzel fogható alapegysége, a tégla áll, aminek egyszerűségében rejlik a bonyolultsága. Az interjú során Arion többek között ennek a motívumnak az össszetettségét is kifejtette. Szóba került még doktori kutatása, fotográfiai munkamódszere és elárulta, merre halad tovább a nyertes projekt.

© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

A Tábortól kezdve egészen a legutóbb kiállított anyagodig, a Memorabiliáig, hosszútávú projektek jellemezik a munkádat. Van bevett menete annak, ahogyan feldolgozol egy témát?

Már az egyetemi éveim alatt is nagyobb lélegzetvételű sorozatok foglalkoztattak. Érdekes megfigyelni, ahogy a munkafolyamat során változnak körülöttem a dolgok, és velük együtt a saját gondolkodásom is átalakul. A projekt kezdetekor mindig leírok egy prekoncepciót, ami nem csupán egy munkaterv, hanem inkább az engem aktuálisan foglalkoztató problémával kapcsolatos álláspontom rögzítése. Ezek a szövegek kis novellák, amik az adott felvetést leginkább hangulatilag festik alá. Ebből növekszik ki a képi megoldás és eltelik egy év is, mire kezd összeállni valami. A határidő, ahogy másokat is, engem is motivál, ezért tudatosan kitűzök magam elé egy végső időpontot, rendszerint egy pályázati határidőt, ami mederben tartja a munkámat.

A hosszútávú munkában elérkezik egy pont, ahonnan a projekt önjáróvá válik, gondolatilag körben jár. Gulyás Miklós kollégámmal beszélgettünk a minap arról, hogy ha az ember már rutinból meg tudja csinálni a képet, ami még hiányzik a sorozatból, vagy erőfeszítés nélkül hozzá tud tenni újabb fotókat, akkor a legjobb talán abba is hagyni.

© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

Az Emberi léptékből jelenleg 67 kép látható a Capa Központ honlapján… a jövőben lehet ez a szám több vagy kevesebb? Alakul még az anyag?

Pontos számot nem érdemes idézni, mert a hétfői 67, kedden már lehet, hogy nem annyi. Az eddig publikált képanyag nagyjából negyede a véglegesnek. Egy munka akkor tekinthető késznek, ha van egy, akár több száz pontenciálisan felhasználható képekből álló, szabadon kezelhető bázisa. Az Emberi lépték egyébként tipikusan olyan sorozat, ami 10 képből még nem, de húszból talán már meg tudna állni, és sokkal variálhatóbb, mint az előző munkám, a Memorabilia.

Ezek szerint a képek sorrendje sem kötött?

A fotóesszének van olyan narratív szerkezete, ahol kötött szerep jut a kezdőképnek, csúcspontnak és záróképnek. Ebben az esetben, ha kihagysz egy láncszemet, az olyan, mintha egy fél mondatod hiányozna. Engem viszont alig foglalkoztat ez a fajta, egyik képből a másikba vezető sorozatépítés. Nincs is hozzá érzékem.

Nem sorozatokat építek, hanem inkább gyűjteményeket. A kiindulás egy gondolatkör, egy állítás, amihez mindegyik kép más és más irányból kapcsolódik, és e nem képi fókuszpont körül létrejön egy diverz archívum. Ezzel aztán el lehet játszani és össze is lehet keverni. Azokat a képeimet tartom a legtöbbre, amelyek a környezetük kiemelve, egyedül is megállnak az egészért.

© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

Az Emberi lépték esetében ez a központi gondolat már a Capa-pályázat benyújtása előtt megvolt, vagy csak később találtad meg?  

A MOME doktori iskolájában már évek óta foglalkozom egy kérdéskörrel, amire számos munkám is épül. A globális és a lokális szintek összefüggésrendszeréről van szó… Hogyan lehet egy látszólag önmagában álló helyi jelenségből az egyén szintjén érzékelhetetlen globális folyamatokra következtetni? Illetve a másik véglet felől közelítve, egy globális tendencia ismeretében, hogyan lehet annak a helyi szintű lecsapódásait beazonosítani? Mindez erősen kapcsolódik a technológia és a jövő fogalmaihoz, és rákérdez az ember és a technológia viszonyára. Vajon olyan viszony-e ez, mint az ember és a természet, vagy az ember és az állat viszonya? Mert ott bizony elmosódnak a határok. Ezzel már nem is járunk messze az emberi lépték kérdésétől…

© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

Említetted, hogy a munkamódszerednek fontos eleme a szövegalkotás és az alapgondolat tisztázása. Az Emberi léptékhez csatolt projektleírásodban is nagyon erős fogalmi kerettel dolgozol, és felmerül a kérdés, hogy ez a szövegszerűség, illetve maga a projektleírás mennyire képezi szerves részét a fotósorozatnak.

Ma íratlan szabályként fogadjuk el, hogy úgynevezett “statementet” kell mellékelni minden sorozathoz. Alig létezik szakmai felület, ahol lehetne érvényesülni pusztán jó képekkel; és ez szerintem rengeteg alkotót állít megoldhatatlan feladat elé. Néha engem is. A hallgatóknál gyakran szembesülök azzal, hogy ennek a fontosságát nem mérik fel, és ezzel nem arra célzok, hogy szükség esetén egy rubrikába be tudjunk folyatni egy szöveget, hanem, hogy ez által magukat a képeket tesszük jobbá.

Jó képet csinálni szükséges, de nem elegendő feltétel. Én újra és újra átfogalmazom a szövegeimet – lényegében ugyanúgy dolgozom velük, mint a képekkel.

Ugyanakkor a szöveg, amit írok, csak abban az összefüggésben jelenik meg, hogy ott van mellette a vizuális anyag. A képeknek ellenben érthetőnek kell lenniük leírás nélkül is. Ahogy megszoktuk már, hogy a kép illusztráció a szöveg mellett, úgy lehet a szöveg is illusztráció a kép mellett. De a legizgalmasabb, mikor egy képanyag elkezd önálló életre kelni, és a szöveg által kijelölt keretet szétfeszíti. De ehhez először meg kell tudnunk magunk számára fogalmazni, hogy miről van szó.

DIS: Például a tégláról…

Igen, az Emberi lépték esetében a tégla jelenti a fókuszt. Egyébként teljesen véletlenül kerültem kapcsolatba ezzel a tárggyal. Tavaly egy osztrák közvetítő megkeresett, hogy készíthetnék képeket az ügyfele, egy építőipari nagyvállalat számára. A hozzájuk köthető tégla lett az a biztos pont, ami addig hiányzott. Azt az azóta számtalanszor átfogalmazott mondatot küldtem le nekik, hogy a tégla egy egység felemelhető fizikai teher, de lennie kell egy morális tehernek is, ami ugyanúgy egységekre osztható, a felelősség.

A tégla az emberi adottságoknak, mértéknek és léptéknek tömör és rejtélyes jelképe.

A hosszát sokáig lábfej hosszához, a vastagságát az emberi tenyér méretéhez igazították, súlyát a kőműves ereje szabta meg. Elkezdett érdekelni, hogy egy ilyen látszólag triviális tárgyon keresztül megragadhatók-e a civilizációnkkal kapcsolatos dilemmáink. Ez azért lehetséges, mert egyszerűségéből adódóan sokféleképpen lehet közelíteni hozzá.

© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

Ugyanakkor ott van maga a téglagyár és a téglagyári dolgozók – a lokális szint. Erről is szól az Emberi lépték vagy a téglagyár inkább csak díszlet?

Talán nem díszletként, inkább apropóként kezeltem. Alkalmas helyszín, hogy ott valamiféle játékot játsszunk. Megtetszett, hogy ebben a környezetben minden kép egy kicsit dokumentumszerű hatást kelt. Ami pedig az ott dolgozókat illeti: gazdag információforrásoknak bizonyultak, és nagy mértékben hatottak a képeimre. Egy hosszútávú projektnek az is előnye, hogy az egyes beszélgetéseket a munka folyamán megoldandó fotográfiai feladattá lehet konvertálni.

Ha jól tudom, ez a projekt nem merül ki a fényképezésben, és párhuzamosan zajlik egy gyűjtőmunka is…

Igen, így van. Azok a képek, amik most publikusak, mind a téglagyárakban vagy a téglagyárak közötti utazások során készültek, ugyanakkor létezik egy sokkal nagyobb hátország, ami olyan képekből áll, amiket nem én csináltam és a lépték problémáját árnyaltabb megvilágításba hivatottak helyezni. A gyűjtőmunka egyébként is mindig van. Előképek, inspirációk, ötletek… Ez a fajta gyűjtés ma már evidencia. Ami újdonságot jelent – legalábbis számomra -, hogy ez a kisajátítás-gyűjtögetés itt esélyt kaphat, hogy egyenrangú elemként kerüljön a végleges műbe.

Látod már magad előtt ennek a gyűjteménynek a végleges formáját? Hogyan fog megjelenni?  

Jelenleg egy könyvterven dolgozunk. Ez a formátum jól működik a sok különböző elemet vegyítő alapanyaggal. A végleges formáját azonban egy kiállításban nyeri majd el – óriási felületként képzelem az egészet.

© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

 

A Memorabiliát megelőzően jellemzően filmre készítetted a sorozataidat. Az Emberi lépték esetében milyen jelentősége van az analóg technikának?  

Egy favázas műszaki fényképezőgépet használtam. Ennek az egyik oka, hogy egy ilyen tekintélyes géppel bíbelődve, a jelen lévők komolyabban vették a munkámat. Nyomatékosabbá vált a jelenlétem, így sokkal messzebbre el lehetett menni kérésben vagy utasításban. Részemről ez tehát egy stratégiai kérdés is volt. Tetszik a formátumból adódó bizonytalanság; a képek eleve hordoznak valamiféle sérültséget, és a véletlen is szerepet játszik az eljárásban.

A Capa-nagydíj kétségkívül fontos elismerése nemcsak a mostani projektednek, de a teljes eddigi munkásságodnak is. Kíváncsi lennék, hogy az egész pályádat figyelembe véve hol helyezkedik el az Emberi lépték?

Az az alapprobléma, ami már az első önálló munkámban, a Tábor című sorozatomban is jelen volt, tökéletesen párhuzamba állítható az Emberi léptékben tárgyalt kérdésekkel. A gondolkozás iránya nem változott… Mit rejt a jövő? Hányadán állunk a magunknak teremtett világgal? A sorozatokon nem feltétlenül látszik, de egy világnézet folyamatos pontosításáról van szó. Ebbe igazán csak két anyag zavar bele: a Memorabilia és annak a tükörképe, a Közép-Közép. Mindkettő ugyanabban a 4 évben készült, és Édesanyám halálát tekintve kiinduló illetve végpontnak, a privát emlékezettel foglalkozik. A doktori kutatásomban ez az időszak egy rendkívül hasznos vargabetű, és az Emberi léptékkel kanyarodtam vissza oda, ahol korábban tartottam: a nagy kérdéshez. A mostani munka lényegében summája a korábbiaknak. A summákkal persze megvan az a probléma, hogy az idő könyörtelenül telik, az ember meg dolgozik és kiderül, hogy az előző is csak vargabetű volt… ettől függetlenül mindegyiknek úgy kell nekimenni, hogy az lesz a nagy mű.

© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
© Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ