„Ne ijedjünk meg a léptékváltásoktól” – Interjú Juhász Ákossal és Kovács Csabával

---

Három tartalmas év után Kovács Csaba veszi át Juhász Ákostól a MOME Építészeti Intézetének vezetését. Az elért eredményekről, a váltás okairól, az építészképzés jövőjéről, az angol oktatási rendszerről, és a kortárs építészet lehetőségeiről is beszélgettünk. Páros nagyinterjú.      

Kerek történetnek érzed az elmúlt a három évet? 

Juhász Ákos: Amikor meghívást kaptam a MOME-ra, akkor már 13 éve Angliában éltem, ott alapítottam családot. Nagy vállalás volt hazajönni, de hatalmas örömmel és sok ambícióval töltött el a felkérés. A tervekből végül sok minden megvalósult, sok minden nem. Ma látom csak, hogy mennyire nagy fába vágtam a fejszémet; összességében viszont korszakváltásnak éltem meg az Építészeti Intézet vezetőjeként eltöltött időt.

Nem teljesen az várt itthon, mint amire számítottál?

Juhász Ákos: Még ezt sem mondom. Pont az volt a MOME-ban a vonzó számomra, hogy másképp, és sokkal szélesebben gondolkodik a mainstreamnél. Ez nem volt váratlan. Ami mégis más volt, mint amit előre elképzeltem, azt sok esetben legalább annyira pozitívnak érzem, mint amennyire nehéznek. Viszonylag gyorsan beléptek olyan feladatok, amikkel a brit környezetben korábban nem találkoztam. Amik a társadalmi reflexekből és a strukturális háttérből adódnak, és a legtöbbet közülük nem lehet egyetlen intézmény szintjén megoldani.

Mire gondolsz?

Juhász Ákos: Például a diákok önállóságára. Az angol rendszerben korábban megszerzik a hallgatók azokat a képességeket, amik az egyéni tanuláshoz és kutatáshoz kellenek. Ezt nálunk nem kapják meg az alap- és középfokú oktatásban, ezért az egyetemen kellene megtennünk a szükséges lépéseket, viszont erre egyszerűen nem elég az idő és a kapacitás.

Kihívást jelent az akadémiai világ védettsége – pontosabban annak hiánya. Fokozatosan vált világossá számomra, hogy ennek megvannak a maga hátrányai mellett az előnyei is. Látnunk kell, hogy mik a lehetőségeink, és hogy az itthoni környezetben más stratégiákra van szükségünk. A struktúra sajátosságából adódik, például, hogy főként gyakorló építészek tanítanak nálunk, amit kifejezetten jónak tartok, mert így maradhat igazán hiteles és élő egy közeg, viszont ettől nyilván kisebb védettséget élveznek az oktatási helyzetek, ami lényegében azt jelenti, hogy idő- és energiaráfordítás tekintetében komoly kompromisszumokat kell kötnünk.

Kovács Csaba: Szerencsére a MOME-nak van egy olyan respektje, ami miatt a felkérésünket sokan tekintik kihívásnak és megtiszteltetésnek. Az Építészeti Intézetben évtizedek óta arra alapoztak Ákos elődei is – Nagy Tamás, Turányi Gábor, Ferencz István –, hogy a belső motiváció tartja itt az oktatókat. Ez működött is. Kevés anyagi eszközzel elit oktatást fenntartani nagyon nagy feladat, de ennek vannak óriási előnyei, mert korlátozott időre ugyan, de tényleg kiemelkedő tehetségű, motivált embereket lehet bevonzani.

Juhász Ákos: Pontosan. Ez egy természetes szűrő, ha úgy tetszik! Míg a Bath-i egyetemen, ahol tandíjas képzés folyik, maradéktalanul biztosítottak az akadémiai védettség feltételei, addig itthon nekünk kell ezeket megteremtenünk. A védettség nálunk nem egy adottság, hanem egy feladat. A kereteken is folyamatosan dolgoznunk kell, és ez számomra érdekes kihívás volt. Az biztos, hogy az oktatás többet vállal itthon magára, ami egyben előnye is lehet, hiszen a MOME így olyan szerepeket tud betölteni, olyan területekre kell, hogy bemerészkedjen, amik adott esetben sokkal izgalmasabbak lehetnek egy lehatárolt akadémiai világnál.

Mi az oka, hogy mégis visszatérsz Angliába? 

Juhász Ákos: Fontos hangsúlyozni, hogy számomra ez egy választott helyzet, egy személyes döntés eredménye. A célok, amiket kitűztem, most jobban megvalósíthatónak tűnnek külföldi bázissal. Családi okok mellett azért is döntöttem a visszaköltözés mellett, mert abban reménykedem, ha visszatérek a brit akadémiai rendszerbe és az építészeti praxishoz, be tudok hozni olyan friss impulzusokat, tudásokat, amik kellenek az itteni előrelépéshez.

Ezek szerint továbbra is jelen leszel a MOME életében?

Juhász Ákos: Természetesen. Igyekszem havonta legalább egy hetet fizikailag itt tölteni, és a programalkotásban, oktatásban részt venni. Úgy érzem, a folyamatokat, amiket elkezdtünk, akkor lehet végigvinni, ha hasonló szemlélettel folytatjuk tovább a munkát. Csabával közös nyelvet beszélünk – ez persze nem jelenti, hogy neki ne volna lehetősége saját irányokat kijelölni. Én mindenestre úgy látom, hogy egy irányba tudunk gondolkodni, és nem kell 180 fokos fordulatra számítani.

Számomra nagyon frusztráló volt, hogy az építészeti praxisra nem tudtam energiát fordítani, és úgy érzem, szakmailag nem egészséges, ha huzamosabb ideig szünetel a tervezés. Tisztábbnak éreztem, hogy az első megbízatási ciklus lejárta után nem ugyanebben a minőségben folytatom, de semmiképpen sem szeretnék elszakadni a MOME-tól.

Ez a három év nagyon gyorsan elszaladt, mik azok az eredmények, amikre építhettek a jövőben?

Juhász Ákos: A projektalapú vagy „stúdióközpontú” képzés a magyar oktatásból szinte teljesen hiányzott, igaz, a MOME-n voltak már csírái. Az angol oktatási rendszerben viszont ez jelenti az alaphelyzetet, és ebből mi is sokat tudtunk tanulni, át tudtunk belőle ültetni egy-egy elemet, anélkül, hogy mindent lemásolnánk. Nagyon fontosnak tartom, hogy az előítéleteket és a sznobizmust kihagyjuk a játékból; nem kell leborulni minden előtt, ami külföldi. A MOME ne legyen pont olyan, mint más iskolák, fontos, hogy megmaradjon sajátosnak! Csak azt tudjuk megemészteni, ami szervesen be is tud épülni: Anglia az Anglia, Magyarország pedig Magyarország. Ugyanakkor a projektalapúságnak megvannak a maga technikái, és ezeket hatékonyabban ki lehet úgy dolgozni, ha előttünk vannak a példák, szereplők, akik már csinálják.

Pontosan mit takar a projektalapúság?

Juhász Ákos: A lényeg, hogy adott projektbe becsatornázottan, integráltan jelentkezhessenek az egyes diszciplínák. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a többi intézet felé nagyobb nyitottsággal fordulunk, és keressük a kapcsolódási lehetőségeket. A MOME fő ütőkártyája éppen az, hogy egymás mellett jelennek meg különböző művészetek, szakmák – ezt ki kell tudnunk használni.

A másik kiemelt területünk egyébként a digitális kultúra, amit három különböző irányból próbálunk meg erősíteni: CAD-alapú tervezés, parametrikus tervezés, illetve a grafikai vagy vizuális megközelítés. Úgy látom, sikerült annak az alapjait megteremtenünk, hogy a digitális kultúra ne a hagyományos, manuális kultúra rovására bontakozzon ki, hanem arra épüljön rá.

Ezen felül az Intézet menedzselése és adminisztratív háttere működőképesebb, a láthatóságunk nagyobb, mint amikor idejöttem. Erősödtek azok a partneri kapcsolatok, amiken keresztül külső megbízókat invitálhatunk a képzésbe.

A partneri kapcsolatok ez esetben piaci helyzetekre vonatkoznak?

Kovács Csaba: A jövőben nagy kihívás lesz, hogy egy felsőoktatási intézmény hogyan tud finanszírozási lábacskákat növeszteni. Ákos elkezdte ennek a feltérképezését, és én fogom folytatni. A hagyományos szemlélet szerint az oktatás maximális elsődlegességet élvez, és olyan projekteket kell a diákok felé megfogalmazni, amelyek kizárólag pedagógiai célokat szolgálnak. Most az a kihívás, hogy meg kell próbálnunk olyanokat is behozni, amik ugyanígy szolgálják az oktatási céljainkat, miközben valaki másnak is fontosak lehetnek. Ez érdekes balanszírozást fog eredményezni: nem vagyunk szolgáltató projektgyár, oktatási intézmény vagyunk, miközben mégis jó lenne, ha képesek lennénk külső forrásokat elérni. A nyitásnak lehetnek pozitív oktatási hozadékai is, hiszen a diákok mindig vágynak rá, hogy valami igazi legyen, hogy életszagúak legyenek a munkák – és ennek a lehetősége ebben benne van.

Juhász Ákos: A MOME-n érdekes, hogy – nyilván szükségszerűségből is – intenzívebb a párbeszéd a piaci, vagy egyetemen kívüli világgal. Az egyetemen belüli projektalapúság viszont kimondottan oktatási metodika kérdése, és annak a szegregált rendszernek a feloldását célozza, amiben mi szocializálódtunk. A legfontosabb különbség a hagyományos és a projektalapú képzés között, hogy utóbbinál a tervezés köré csoportosul minden más, és sokkal kevesebb feladata van a hallgatóknak egy félévben. Nem aprózódik el az idejük, mert nem tizenöt tantárgyat kell párhuzamosan teljesíteniük, hanem csak egy tervezési stúdiumot – azt viszont teljes mélységében bejárhatják. Így integrált tudások szerezhetőek, hiszen az építészet eleve integráló természetű szakma, és rengeteg diszciplína kapcsolódik össze egyetlen épületben vagy projektben.

Nem tartotok tőle, hogy könnyen konfliktusba kerülhet az oktatás és az üzlet?

Juhász Ákos: Én nem is feltétlenül látok alapvető ellentmondást aközött, hogy egy feladat oktatási célt szolgál, és közben van üzleti fenntarthatósága. Úgy gondolom, hogy a jelen korszakban az oktatásnak már kicsit más a szerepe, mint korábban: igenis feladata befogadni a piaci helyzeteket. Ez sokszor disszonanciához vezethet, ezért nem is fogadunk be válogatás nélkül minden megkeresést. Az viszont világos, hogy van egy olyan szemléletbeli változás, ami üdvözli a piaci lehetőségeket. Nem fordít hátat, és úgy gondolja, hogy ami piacilag érdekes, az oktatás szempontjából is az lehet.

Korábban az egyetemnek a védettség jelentette az egyik legfontosabb erényét, ezért is települt ki a városból. Oxford, Cambridge úgy jöttek létre, hogy kivonultak, de ma lényegében már a város maga az egyetem. Nemcsak a piac és az oktatás között, de a helyszínek és léptékek tekintetében is kezdenek elmosódni a határok. Az egyetem szellemileg és fizikailag is a város része lett. Az Építészeti Intézetben számunkra ez azt jelenti, hogy a várossal való foglalkozást be kell emelnünk az oktatásba.

Kovács Csaba: Építészként városi szövetről, kontextusról is kéne gondolkodnunk… Olyan oktatási helyzeteket kell teremtenünk a diákok számára, ahol a szakma komplexitását megélhetik. Nem minden esetben azonos módon, a hangsúlyok az egyes projektekben eltolódhatnak, de azt fontosnak tartom, hogy tanulmányaik során a városi, vagy táj léptékű építészeti problémáktól a tárgyszintű kérdésekig a teljes spektrumról kapjanak képet, ismeretet, élményeket. A kreatívitás, a problémamegoldó képesség minden területen hasonló kompetenciákat kíván, és elegendő az egyéni érzékenységnek és érdeklődésnek megfelelő hangsúlyokat, fókuszterületeket megtalálni.

Juhász Ákos: Nem kezelhetjük külön diszciplínaként a várostervezést és az építészetet. Már csak azért sem, mert a legizgalmasabb feladatok manapság a városi folyamatokkal kapcsolatosak. Per pillanat tehát nemcsak a piac, de a város irányába is nyitás történik.

Kovács Csaba: Teljesen egyetértek Ákossal, de ehhez hozzá kell tennünk, hogy itt a mi meggyőződésünkről van szó. A szakmában látok olyan mozgásokat is, amik az elszeparálódás irányába mutatnak. A hagyományosabb felfogásban gondolkodó belsőépítészek, például, úgy élik meg, hogy a MOME-t elvesztették mint alma materüket. Holott csak a világ változott meg, és a MOME szerintem helyesen mozdult afelé, amit a világ követel. Ennek nyilvánvalóan áldozatai is vannak, ugyanakkor azt is látjuk, hogy a modern MOME-t nagyon erősen kötik a gyökerei a valamikori Iparművészeti Főiskola világához. Ez tetten érhető, ha vetünk egy pillantást az anyag- és formatanulmányokra. Az, hogy egy ilyen pici egyetemen kézzel ennyire közel kell menni az anyaghoz, elég unikális, és kevés helyen lát ilyet az ember más építészképzéseken. A többi szak közeli jelenléte is mindig megvolt: az egymásra való rálátás és a személyes ismerettség. Ezeket közösen erősíteni tudjuk a jövőben.

A konfliktusok egyébként mindig az időfelhasználásból erednek: az építészet egy nagyon komplex terület, és minden része szeretne több időt követelni magának. Óvatos egyensúlyozás zajlik, hogy a rendelkezésre álló idő alatt a lehető legkorszerűbb irányokba tereljük a diákokat, de a tradicionális lábakat se adjuk fel, mert a MOME-nak pont abban áll az ereje, és az igazi potenciája, hogy fenn tudtak maradni a mélyben olyan robosztus alapok, amik esetleg más nyugati egyetemeken nincsenek meg. A kérdés persze az, hogy ezek a szép szavak mit is jelenthetnek a mindennapokban…

Egy piaci megrendelésben meg tudnak nyilvánulni?

Kovács Csaba: Érdekes, hogy a MOME körül van egyfajta izgalom. Ez egy pici hely, viszont az innovatív, kreatív potenciája miatt meghökkentően komoly szereplők is partnernek tudják tekinteni. Ez nem jelenti azt, hogy a Műegyetemet, mondjuk, ne tekintenék partnernek, de ebben a mezőnybe a MOME is egyre inkább befér. Látják a cégek, hogy vannak olyan területek, pont a felhasználói szemlélet, az emberi oldal kapcsán, ahol a MOME hagyományosan erős. Annak idején Vámossy tanár úr mondta, hogy míg a BME-n a nagy egész felől, a várostól haladnak az ember felé, addig a MOME-n mindig az ember áll a fókuszban, rá rakódnak fokozatosan a héjak, akár egészen a városi szintig. Az ember által használt tárgyakra, terekre összpontosítunk, amik aztán épületekké, városokká is nőhetnek. Ez 1989-ben hangzott el… és már akkor több évtizedes múltra tekintett vissza a dolog. Az ilyesmiket nevezem robosztus hagyományoknak. Olyasmi ez, amit a piaci szereplők is érzékelnek, és a mai világban egyre fontosabbá válik, mert mindenki azt kutatja, hogy a felhasználónak mire van szüksége.

A cégek oldaláról érthető az érdeklődés, de a hagyományosan vett oktatás szempontjából mit jelent, hogy „megváltozott a világ”?

Juhász Ákos: Radikálisan megváltozott az információhoz való viszonyunk, és amíg a mi fiatalkorunkban az információ megszerzése volt a tanulás célja, most már ezt gyakran elvégzi helyettünk a világháló. Sokkal inkább az információ használata, és az új irányok, kreatív tartalmak előcsalogatása a feladat. Míg a hagyományos oktatási szerkezetben szigorú diszciplináris lépcsők szerint épültek fel a programok, most sokkal relevánsabb egy-egy probléma vagy jelenség köré felépíteni valamit. Ha csak néhány témát választunk ki, azt teljes mélységben meg tudják ismerni a diákok. Angliában, például, a kicsiknél a történelemoktatás nem úgy megy, hogy adatokat és évszámokat tanulnak kronológiai sorrendben, hanem az egyidejűségekre kerül nagyobb hangsúly. Kiválasztanak egy korszakot, mondjuk, a viking kort, azt az öltözködéstől, a konyhakultúráig teljes mélységében megértik, ugyanakkor kontextusba is tudják helyezni, mert megtanulják, hogy abban az időben a világ többi pontján mi történt. Ezt nyilván nem lehet megtenni minden történelmi eseménnyel, mert nincs rá elég idő. Az iskolának azonban nem is az a célja, hogy mindent belezsúfoljon a gyerekek fejébe, hanem hogy megtanítsa őket tanulni. Ami a vikingeknél működött, az működni fog a rómaiaknál is, ha valaki éppen történész lesz. Nem tudnak többet a brit oktatási rendszerben tanuló gyerekek, de valamit jó eséllyel jobban fognak tudni: fognak tudni kutatni, és képesek lesznek prezentálni a tudásukat már tízéves korban. Én így értelmezem, hogy a világ megváltozott, és az oktatásnak is változnia kell: felesleges dolgokra egyszerűen nincs idő.

Az egyetemen a hiányzó képességeket még be lehet hozni?

Juhász Ákos: Teljes egészében az egyetemen nem fogjuk tudni orvosolni ezeket a problémákat, viszont lubickolunk a nyitott, tehetséges hallgatókban, és kísérletet teszünk arra, hogy az elmélyült, kutatásalapú, kreativitásra építő modell felé a lépést együtt meglépjük. Egyetértek ugyanakkor Csabával abban is, hogy ennek az iskolának megvannak a maga hagyományai, amitől autentikus képzési hely tud lenni – és itt a hagyományt a szó legnemesebb értelmében értem. Számomra egy történelmi épületben ugyanaz az értékes, mint egy újban; a tektonika, hogy látszik rajta az építés vagy koreográfiája és folyamata. A fenntarthatóság, amit méltatlanul elcsépeltünk a közbeszédben, nemcsak az energiáról szól, hanem a környezetünkbe, a kultúránkba való szerves beilleszkedésről. Amikor azt mondjuk, hagyománytisztelet, nem olyasmire gondolunk, hogy valami kiveszőfélben van, és ezért konzerválni kellene, hanem arra az igényre, hogy ugyanazzal a szemlélettel működjünk ma is, mint azokban a korokban, amikor a szervesség, a kultúra folyamatossága még evidencia volt. Vannak alapvetések, amik ma éppúgy igazak, mint régen, és éppen attól lehetünk frissek meg korszerűek, hogy ezeket felismerjük – ha fel tudunk fedezni olyasmit, amit már sokan kidobtak.

Kézenfekvő példa, de mondjuk az építészetben a dekorációt?

Juhász Ákos: Igen, a díszítés például sokáig szitokszónak számított. Úgy érzem, az oktatásnak élen kell járnia abban a folyamatban, ami felszámolja ezeket a stigmákat, mert ezeket általában csak a felületesség szüli.

Kovács Csaba: Ehhez kapcsolódik, hogy az oktatás egyik fő feladata, hogy tudjunk mélységében foglalkozni valamivel, és ehhez egy jó eszköz a projektalapú képzés. Persze módszertani kérdés is; a tanári kar intenzív együttgondolkodása szükséges hozzá, mert nagy összehangoltságot kíván. Az lenne a jó, ha már a parciális tudásban is ott lenne az egész. A cél, hogy amikor az egésszel foglalkozunk, tudjuk, mik annak a részei – amikor pedig a résszel foglalkozunk, tudjuk, hogy egy nagyobb egészhez tartozik. Szeretnénk, ha a diákok öt év alatt eljutnának odáig, ahol elkezd kialakulni egy egészlátás, de az ne egy homályos dolog legyen, hanem konkrét mélységi bázisokon, tervezési, kutatási alapokon, megélt tapasztalatokon alapuljon. Ez olyan dolog, amit örökké lehet fejleszteni…

Juhász Ákos: Ha el akarom viccelni, azt is mondhatnám, hogy a mi képzésünk soha nem lesz kész! Ez talán rossz hír, de csalás lenne máshogy megközelíteni. Azzal kapcsolatban, amit Csaba mond, fontos eredmény, hogy a diplomamunkákban már egyenlő hangsúlyt kap a városi szint, az épület szintje és a tárgyak szintje. Megköveteljük, hogy egy tárgy is a diplomamunka része legyen, annak érdekében, hogy tudatosan jussunk el a tervezésben a tárgy szintű mélységig. Ahogy egy tárgy, úgy minden épület is csak kontextusban értelmes. Ne a korábbi, diszciplináris alapú szétválasztása ismétlődjön meg az építészetnek, bútortervezésnek, belsőépítészetnek, várostervezésnek, hanem ezek valóságalapú módon kapcsolódjanak össze. Alapvetően mesterséges kategóriákról van itt szó, amik megkönnyítik ugyan az oktatást, de az egyetemen úgy kell tudnunk velük bánni, hogy új összefüggéseket és tartalmakat hozhassunk létre közöttük. Ne ijedjünk meg a léptékváltásoktól!

Ez a diákok számára is nagyobb átjárást jelent a különböző területek között… 

Kovács Csaba: Valóban, az is fontos, hogy az építészképzésben ne a startvonalnál kelljen eldönteni, hogy valaki generáltervező építész, belsőépítész vagy éppen fabútor-tervező akar lenni. A struktúra engedje meg a korrekciós lehetőségeket egy életút mentén egy alkotónak. Ehhez az elején kell minél szilárdabb alapokat teremteni, amire mindenki felépítheti a saját spektrumát a valós praxisában. Az építészeti oktatás ne záródjon be, hanem engedjen folyamatos kitekintést a szomszédos területekre. Nyitott jövőkép kell a diákoknak – szakmán belüli átjárhatóság.

Juhász Ákos: Sok folyamatot muszáj absztrahálni, hogy tudjunk vele valamit kezdeni a diskurzus szintjén, de a végcél és az alapvető dolog az élmény, ami sosem absztrakt – amit a gyomrunkban érzünk. A cél, hogy olyan tereket tervezzünk, amiben magunk is szeretnénk időt eltölteni. És ez nem egy absztrakt kérdés! Ez függ a fényviszonyoktól, a hangoktól, a tárgyak tapintásától, a hőérzettől. Ezeket analitikus módon végeláthatatlan lenne felsorolni – egyszerűen érezzük, hogy jó a térben lenni vagy sem. Az erre való rávezetés fontosabb feladata az oktatásnak, mintsem tudományos módon megmagyarázni, hogy miért érzem jól magam az adott környezetben. De ne érts félre: fontos, hogy a hőszigeteléssel, például, tudományosan foglalkozzunk, hogy ne hűljön ki egy épület – erről nem lehet álmodozni. A hangsúly nálunk mégis azon kell, legyen, hogy az érzést, az érzéseket komolyan vesszük.

// / 

Juhász Ákos 2014 és 2017 között töltötte be a MOME Építészeti Intézetének igazgatói posztját. A Bath-i egyetem óraadója. 2002-ben a RIBA Goldfinger ösztöndíjasaként Angliába költözött, ahol a Feilden Clegg Bradley Studios munkatársaként, majd vezető tervezőjeként, 2013-tól pedig partnerként tevékenykedett. 2005-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett DLA fokozatot.  

Kovács Csaba praktizáló építész, a NART Építész Műterem Kft.-t (NARTARCHITECTS) vezetője, melyben munkatársaival építészeti, belsőépítészeti, valamint városépítészeti és köztéri tervezési munkát végeznek. A Magyar Építőművészek Szövetségének elnökségi tagja 2016-tól kezdődően. 2012 óta oktat építészeti tervezést a MOME-n és részt vesz a felvételi bizottság munkájában. 2002-ben kezdett a MOME kötelékében tevékenykedni, először mint opponens, konzulens, vagy diploma bizottsági tag, majd a MOME DLA képzésében vett részt. Belsőépítész és bútortervező diplomáját 1993-ban szerezte meg a Magyar Iparművészeti Főiskola Környezettervező Stúdiójában (a MOME Építészeti Intézetének elődje). 1986-ban a BME Középülettervezési Tanszéken Építészmérnöki diplomát szerzett. Belsőépítészeti tanulmányokat folytatott Hollandiában és dolgozott a groningeni TEAM 4 építészirodájában is.

Schneider Ákos interjúja  

---