Ahány máz, annyi szokás – Endlein Zsófia tárlatáról
Veres Bálint írása
“nem csak valóságérzék, lehetőségérzék is van a világon”
(Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember)
Ahány máz, annyi szokás. Ismerjük a mondást, ami ennek az eltorzított formának az alapját képezi. Nem véletlen, hogy Endlein Zsófia hol és mit torzít el az eredeti mondáson. A kiállított anyag ugyanis a domesztikált művészet és a háziasított kegytárgyak világából, valamint az infantilis képzelet birodalmából származik: és ugyanúgy torzított, szabálytalan konstrukciókat állít elénk, mint ahogyan a cím véti el a kiindulást jelentő mondást.
De miért éppen „máz” a „ház” helyett? A ház olyan struktúra, amely nem csupán önmagában nyugvó stabil entitás, hanem a benne tartózkodók számára a létezés körülményeinek stabilitását, megbízhatóságát ajándékozza. Alapot ad és kereteket jelöl ki. Lehetőséget teremt nem csupán haszonelvű tevékenykedéseink kibontakoztatására, hanem a pihenésre és az álmodozásra is, a világból való biztonságos visszavonulásra, a távolságtartó visszatekintésre. Mindarra tehát, ami a közönségesen giccsnek nevezett jelenségek melegágya: giccs alatt értve most egyszerre tárgyakat és viszonylatokat, pszichológiai relációkat is. Endlein jól ismeri ezt az összefüggést, és nagyon pontosan mutat rá a tárlat címével. A máz, ami itt a ház helyét foglalja el, eredetileg valami puszta külsőség, egy finish, a munka, az elkészítés utolsó simítása, sőt, a strukturálisan már nem szükséges adalék, a célszerű tevékenység luxusa – felesleg, amely azonban végeredményben képes rá, hogy elfedje a struktúrát, a stabilitás igazi aranyfedezetét. A máz mint csillogó felszín: a közvetlenül hozzáférhető, a magát azonnal felkínáló, a mélyszerkezet mézes-mázas beszédű szócsöve, ellenállhatatlan hízelgője, az a bizonyos fecsegő felszín, mely alatt nyugodtan hallgat a mély.
Hát igen, ha csak így lenne! Endlein Zsófi munkái azonban arról beszélnek, hogy éppenséggel fordítva áll a dolog: hétköznapi pszichológiai valóságunkban, a megélt tapasztalatban legtöbbnyire úgy esik, hogy a a máz az, ami összetartja a dolgokat. Van valami csirizes tulajdonsága ennek a fényesen csillogó külszínnek, ennek a gyakran szentimentális, nagyzoló, nosztalgikus, közönséges, sematikus ideologikus és mindenképpen familiáris felületnek, amit kritikai bölcsességünk csúcsán hajlamosak vagyunk ugyan semmisnek tekinteni, a fáradtság, a vágy, a csábulat, a gyöngeség, a remény, vagy a gyász óráiban (tehát a tényleges élet legjellemzőbb mozzanataiban) azonban készek vagyunk egyetlen realitásként érzékelni, az egyetlen elérhető vonatkozáspontként ráhagyni magunkat.
Endlein jól ismeri a máznak ezt a kétértékűségét, ezért egyszerre gyakorol kritikai, eltávolító, léptékváltások révén ironizáló attitűdöt a giccses jelenetek, kellemkedő zsánerek, sablonos idillek világa irányában – és egyszerre képes rá (általában épp a giccs mechanikájának egyik legkiválóbb eszközét, a miniatürizálást működtetve), hogy bevonja, sőt berántsa a nézőt az ironikus kommentár megjelenítésének világán belülre, mintha csak azt mondaná, hogy a giccs annál dühöngőbben tér vissza, minél inkább megpróbálunk megszabadulni tőle. Hogy az eltávolítás gesztusai csak felszítják bennünk a közelség, az intimitás, a beleveszés vágyát. Hogy a felnőtt tekintett erőltetése átmenet nélkül csap át a gyermeki bámulat móduszába, az elemző beállítások, leleplező analógiák egyszeriben a szabad és játékos társítás, az infantilis kollázs táptalajává lesznek. Úgy is mondhatnám, hogy e művek esztétikai izgalmai abból a kölcsönös civakodásból, játékos perpatvarból származnak, ahogyan a giccsel kapcsolatos elutasító és belefeledkező attitűdök kölcsönösen kritizálják egymást.
Ebben az ütközésben a hétköznapi és az imaginárius kereszteződik, a mentális, sőt spirituális karakterű jelentések és a gasztronómiai, testi jelenlét effektusai ellenpontozzák egymást miközben eltérő érzékletek interferálnak: kulináris és taktilis minőségek és a képzelőerőt mozgásba lendítő látványok keverednek össze, a nézőnek egyszerre indul meg a nyálelválasztása és a realitásérzéket felülmúló lehetőségérzéke (á la Musil).
Honnan származnak a kiállított munkák főszereplőivé avanzsált nippek, ólomfigurák, játékfigurák, plakátok, kegytárgyak és sütemények? Azt sugallják, hogy olyan élethelyzetekből, a hétköznapi valóság olyan szegmenseiből, ahol elveszítették jelentésüket és jelentőségüket, kontextusukat, hatóerejüket, bájukat, emlékhordozó funkcióikat. És a Zsófi által kreált új kontextusokban meglepően élettel teli módon térnek vissza, és olyan módon szervesülnek az összefüggésben, ahogyan talán soha korábban nem tudtak, holott épp az élet szervesülésének elősegítése volt keletkezésük célja: az ember és emlékei folytonosságának, az ember és álmai folytonosságának, az ember és a természet folytonosságának, az ember és a belső érzelemvilág folytonosságának, az ember és az emberen túli folytonosságának kieszközlőiként.
A giccs tulajdonképpen nem más, mint a szakadás, a másság, a távolság, az elhelyezhetetlenség tapasztalatainak tagadása, az élet esztétikai megváltásának végső programja, amelyről Nietzsche is beszélt noha bizonyára nem a giccs korszakát kívánta előre vetíteni. A giccsben minden a helyén van, minden klappol, minden távolság feloldódik, minden szakadás áthidalódik, minden másság elszivárog és átadja helyét az azonosság békéjének, amit elborít az a bizonyos kandírozott mandarinzselé színű áramvonal (Tom Wolfe), avagy az összetartó máz. Amire, lássuk be, igencsak rászorulunk, és ha a civilizációnk intézményesült struktúráiban nem szerezhetjük be (hiszen azok éppenséggel az életünk további fragmentálódását szaporítják), akkor megtaláljuk azokban a félhivatalos és féllegális zónákban, amelyekben a giccs mindig örömmel látott, régi vendég.
Régebben azzal keverték rossz hírbe a giccset, hogy a többnek látszás, a hamis magamutogatás szellemi attitűdjét szolgálja. Endlein Zsófi munkáit elnézve sokkal inkább ahhoz az empatikus belátáshoz juthatunk közelebb, hogy a giccs ma nem annyira a magamutogatás, mint inkább a vágyak és az álmok terepe. A giccs által nem annyira többnek látszani akarunk, mint inkább „valami többre vágyunk”, valami többet remélünk. És ezáltal szándékolatlanul is kritikát gyakorlunk a valóság felett: pszichológiai és mentális konvencióink felett egyaránt.
De ez csak a történet egyik fele, mert a másik oldalon épp a differencia, a különbözőség, a különállás és az eltérés kap hangot: ahány máz, annyi szokás. A világtapasztalat harmóniájára irányuló életstratégiák sokfélesége, a giccs egységesítő mechanizmusának leleplezése az által történik meg, hogy mindig mellétehetünk egy újabb giccset, tehát hogy a giccs a végtelenségig ragozható és épp ezzel ismeri be a maga végességét. A tövétől elválasztott rózsafő és a fejetlen Szűz Mária: az időtlenbe való belefeledkezés hirtelen megszakítása, a végtelenre irányuló vágy korlátokba ütközése – íme, Endlein Zsófia giccs olvasatának végső summája.
//// / /
Veres Bálint a MOME Elméleti tanszékének egyetemi adjunktusa.
Endlein Zsófia 2014-ben textiltervezőként végzett a MOME BA szakán. Korábbi munkáiból itt közöltünk válogatást.
