Amint azt mondod: “fotográfus vagyok”, máris szigorú és erős falakat emeltél magad köré – Interjú Puklus Péterrel

---

Puklus Péter nevével a design is so oldalain legutóbb MOMÉ-s kurzusa kapcsán találkozhattunk. A kortárs fotós szcénában számos hazai és nemzetközi kiállítást, egyéni publikációt jegyző Péter pályájának egyik legutóbbi állomása jelentős szakmai sikert jelentett: idén szeptemberben őt kérték fel az amszterdami Unseen Foto Fair & Festival teljes kampány-arculatának kialakítására. A fesztivált fémjelző portré, a Painted plaster head (Self-portrait of a man in orange) sikere után a 2015-ös Leopold Bloom Képzőművészeti Díj döntőjébe jutott, Egy harcos epikus szerelmi története című munkájával kapcsolatban kérdeztük.

Gyakran hangsúlyozod, hogy alapvetően nem fotográfusnak, hanem fotóval is dolgozó képzőművésznek tartod magad. A fotográfia és a képzőművészet átfedésében lévő műfajok; a fotók és a talált, vagy általad konstruált tárgyak, egymást kiegészítve kezdenek el egy projektté összeállni. Neked miért fontos, mit ad ez a munkamódszer?

Szerintem a fotográfia sokkal több annál, mint ahogyan ezt ma, vagy mondjuk a közelmúltig láttuk. Kiállítási helyzetben a legjellemzőbb megjelenési formája a fotónak egy négyzet alakú kép bekeretezve a falon. Ezt szeretném minden alkalommal egy kicsit tovább bővíteni, megnézni, hogy az állókép elkészülése előtt vagy után mi történt: mi a térbeli helyzete annak az adott szituációnak, mi van előtte és mögötte akár térben, akár időben.

Ez mikor kezdett el foglalkoztatni?

Már a diplomamunkám során is felmerült ez a kérdés, amikor a Másfél méter című anyagot fotóztam 2004/2005-ben. Sok esetben készültek videók a fotózások mellé vagy azokkal párhuzamosan szerettem volna megnézni, milyen gesztussorozatból lett kiragadva az a megfagyasztott pillanat, amire képként tekintünk. Később, a Handbook to the Stars című anyagom készítése során olyan dolgokat szerettem volna lefotózni, amelyek a valóságban nem léteztek, és kénytelen voltam én magam megépíteni őket. Az egyik ilyen konstrukciót körbejárva kezdetem el azon gondolkodni, hogy a létrehozott építmény önmagában is nagyon érdekes, és lehet, hogy a képre nincs is szükség.

Az Egy harcos epikus szerelmi története a nézőben attól kezd el történetként működni, hogy saját asszociációkat, gondolatokat, érzéseket kelt. Te magad hogyan jelensz meg ebben a történetben?

Az önkényes választás döntő személye vagyok én. Csak rajtam múlik, hogy milyen pontokat emelek ki az inspirációs mezőből. Néha belecsempészem önmagamat, illetve a családom és a feleségem családjának a történetéből dolgokat. De nincs konkrét visszautalás a saját személyemre. Hogyha használok is önarcképet ebben az anyagban, az akkor is egy önmagától elemelt elem kíván lenni és nem konkrét leírás.

A Leopold Bloom Díjhoz kapcsolódó tárlaton egy vaskos, üres oldalakból álló könyvet is beemeltél a kiállítási anyagba. Ennek mi volt a szerepe?

Az egész sorozat kiindulópontját vagy inspirációs mezejét a 20. század kelet-közép európai története jelölte ki. A 20. századot egy-egy motívum kiemelésével mutatom be. Vannak rendkívül izgalmas, akár pozitív, akár negatív értelemben vett magas amplitúdóval rendelkező események, és vannak olyan „unalmas” évek, vagy évtizedek, amelyekről azt gondoljuk, hogy nem történt akkor semmi érdekes. A kérdés számomra az volt, hogy hogyan tudom mindezt összesűríteni akár egy-egy oldalba. Az a vastag könyv ennek a megjelenítésére vár – még hiányoznak belőle a képek. Ennek a következő „layernek” az elkészülése most van folyamatban.

Hogyan köszön vissza az epika ebben a sorozatban?

Nagyon erős az igény bennem, hogy képes legyek történeteket képekkel elmesélni. Hogy mi ez a konkrét történet, az szinte lényegtelen. Elméletem szerint minden emberi, társadalmi vagy személyes probléma visszabontható egy közös nevezőre, egy nagyon egyszerű alapra, akár érzelmi síkon, akár matematikailag értelmezve. Úgy látom, hogy a legbonyolultabb problémát is fel lehet osztani sok kicsire, és azoknak az összességéből ki tud alakulni egy komplex válasz. Az epikus jelző szerepe az, hogy megpróbál visszautalni a történet komplexitására. Nagyon sokféle történetet lehet nagyon sokféle szempontból elmesélni és tanulmányozni, de valójában az alapja mindegyiknek ugyanaz.

Mire gondolsz?

Van egy olyan elképzelésem, hogy a történeteink többsége, amit ismerünk, nézünk a moziban, olvasunk könyvekben, vagy látunk a tévében, mind visszabonthatók egy nagyon egyszerű, három sarokpontból álló kérdéskörre. Ezek a sarokpontok a születés, a szerelem és a halál. Valójában minden történet e háromból egyet, vagy kettőt, vagy hármat használ fel, és ezt persze utána tovább lehet bonyolítani, de a lényeg, vagy az alap valahol itt van.

Az Egy harcos epikus szerelmi történetének főszereplője egy nő?

Mivel nem egy konkrét történetről beszélünk, ezért nincsen konkrét főszereplője. Idézetek vannak, kiemelt állapotok, amelyek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Úgy kell elképzelni, mint a matematikában a többismeretlenes egyenletet, vagy akár azt is mondhatnám, hogy majdnem minden behelyettesíthető majdnem mindennel. Nagyon sok esetben a képen látható tárgyak vagy személyek csak ürügyül szolgálnak arra, hogy továbblépjen a történet, és valami újat kreáljak belőle. Ezt ne egy egyenes vonalú történetként képzeld el jellemfejlődéssel. A történet lazán egymáshoz kapcsolódó, egymást inspiráló helyzetekből építkezik, amelyek között a kapcsolat leggyakrabb esetben a néző asszociációs képességein múlik.

Az egyes képek közötti kapcsolat sok esetben csak egy szín, egy tárgy, vagy egy forma: bármi lehet az asszociáció alapja. Erre tettem kísérletet a Handbook to the Stars–nál is – hogyha megnézed a képek összességét, akkor nem lehet egyetlen műfajba sorolni őket: nem kizárólag csendéletek, portrék, aktok, vagy enteriőrök szerepelnek a sorozatban, hanem ezek folyamatosan váltakozó egyvelege. Ezzel az emberi agy működését is megpróbálom illusztrálni. Ha például rád nézek, akkor emlékeztetsz egy emlékre, ami emlékeztet egy illatra, ami emlékeztet egy helyszínre, ami emlékeztet egy tárgyra. Az emberi agy szerintem így működik.

Tetszett az Egy harcos epikus szerelmi történetének képeiben, hogy be lehetett azonosítani azt az inspirációs forrást, amiből dolgozol. A sorozatban szereplő férfitorzó vagy a formatanulmány-szerű makettről készült kép például Man Ray képi világát is felidézheti. A Handbook to the Stars-ban is szerepeltek már olyan képeid, amelyek a 30-as évek kísérleti fotóinak átiratai. Miért érzed közel magadhoz ezt az időszakot? Szerinted „mit tudtak” a médiummal kísérletező fotósok akkoriban?

A 20-as, 30-as évek mozgalmaiban nagyon tetszik, hogy akár az orosz konstruktivizmusról, akár a Bauhausról beszélünk, a bennük részt vevő alkotók szerintem szabadok voltak: sokkal szabadabbak, mint a mai alkotók többsége. Nem foglalkoztak a médiumok határaival vagy olyan tanult szokásokkal, amelyek szerintem csak falat emelnek az emberek köré. Ezért is szoktam hangsúlyozni, hogy nem fotográfusnak tartom magam, hanem egy olyan képzőművésznek, akinek az egyik fontos eszköze a fotográfia, de nem az egyetlen. Abban a pillanatban, hogy azt mondod: „fotográfus vagyok” – szigorú és erős falakat emeltél magad köré, hiszen minden más médiumot kizártál. Mi van, ha az én ötletem nem fotóban, hanem néptáncban, batikolásban vagy tűzzománcban valósítható meg: direkt mondok most ilyen szélsőséges példákat, hogy érthető legyen: maga a médium csak egy eszköz és nem szabad, hogy korlátozza az alkotót. Szerintem ebben voltak nagyon jók ezek a művészek. Nézd meg Moholy-Nagyot: festett, szőtt, írt, filmet készített, rajzolt, fotózott, szobrászkodott és még nem is mondtam el mindent.

Ma olyan technikai eszközök is az alkotók rendelkezésére állnak, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. Mi az, ami mégis gátolja azt a fokú alkotói szabadságot, ami, mondjuk, Moholy-Nagyot jellemezte?

Biztos, hogy sok ember szenved tudatosan vagy tudattalanul egy bizonyos fokú megfelelési kényszertől és értelmezhetőségi helyzettől: „ó, jaj, fogják-e érteni azt, amit csinálok?” Én ezt elég hamar levetkőztem, de szerintem ott történt meg a váltás, amikor felismertem, hogy egy ceruzarajz semmiben sem különbözik egy digitális fotótól – azt az egy apróságot leszámítva, hogy más eszközzel készült. De ez csak egy technikai kérdés, ami valójában lényegtelen… a művész gondolatának kifejtésére az a bizonyos eszköz volt a legjobb abban az adott pillanatban. Szerintem technikai alapon nincs értelme rendszerezni a gondolatokat, ez egy zsákutca.

// / 

Puklus Péter Meghosszabbított kubizmus című kiállítása december 3-án nyílt meg az Art+Text Budapest szervezésében. | Nyitvatartás: 2015. december 4—2016. január 15. | Cím: 1054 Budapest, Honvéd utca 3.

2016 elején Puklus Péternek három önálló kiállítása nyílik Németországban: munkái január 14-től a düsseldorfi Conrads Galériában, február 4-től a berlini C/O-ban, február 5-től a szintén berlini Robert Morat Galériában lesznek láthatóak.

Farkas Renáta interjúja

---