“Lemenni a lényegig, ez a cél.” | Vári János Hunor kísérleti kiadványa

---

Egy tárgy, tripla szöveg. Csider István Zoltán Rendrakás című verseskötete volt először. Aztán Vári János Hunor készített hozzá, vagy készített belőle egy fanzine-t. Egy szöveg, egy tárgy. Utóbbihoz most a grafikus – aki egyébként maga is versel – fűzött magyarázatot, amit Sipos Máté designteoretikus, a kéz alatti kiadványok és kísérleti szöveggenerátorok avatott szakértője nyomban kommentárral látott el. Tripla szöveg, egy tárgy. Olvassátok, nézegessétek szeretettel!

Vári János Hunor

Mivel én is foglalkozom irodalommal – azon belül is konkrétan versekkel – régóta foglalkoztat, hogy hogyan ültethető át egy vers, egy verseskötet, vagy bármilyen szépirodalmi szöveg a tervezőgrafikai eszköztár segítségével a puszta grammatikai és fonetikai észlelésből a vizuális, esetleg egyéb, komplex érzékekre ható produktummá.

Lemenni a vizuális észlelés és a nyelv elemeinek legalsóbb szintjére és ott összekötni a kettőt. Avagy. Képzavarral élve, meg lehet-e személyesíteni, kézzel foghatóvá lehet-e tenni verssorokat, verseket?

Az elsődleges szempont természetesen, hogy az úgymond klasszikus képvers-szerű megoldásokon túlmenő dolgokkal érjem el a hatást, tehát a tipográfiai elemek elforgatásán és „tologatásán” túl itt többek között a kötészet, a nyomdai technológiák kombinációi is fontos szerepet játszanak. A személyes érintettségen túl azért pont/pont azért a versek, mert ott minden sornak, mondatnak, sőt szavaknak és morfémáknak is az egész szempontjából „kvázitervezett”, alaposan átgondolt helyük van, tehát nagyfokú pontosságot igényel. Az egyes elemek kölcsönhatása, kohéziója úgymond kísértetiesen hasonlít a tervezőgrafikát jellemző átgondoltságra (ez természetesen nem előkép nélküli, Mallarmé Un Coup de dés című munkája is ilyen, illetve számos későbbi és kortárs példát is lehet találni).

Ezek egyelőre csak óvatos kísérletek, kis lépések az embernek, főleg magamnak, ám a jövőben egyre inkább szeretnék elmélyülni ebben, kitágítva ezt akár a könyvtervezés, vagy még több tanulmányi idő és energia befektetésével akár, és amennyiben ez lehetséges, a betűtervezés felé. Lemenni a lényegig, ez a cél. Egyelőre ennek első projektje egy fanzine, épp azért, mert műfajából adódóan teret enged a kísérletezésnek, az esetleges hibákkal újabb megközelítési formaként, a végeredményt építő faktorként bánik. Nyílt terep. Tabula rasa.

Ehhez elsőként Csider István Zoltán nemrég megjelent Rendrakás című (nagyszerű!!) kötetét választottam. Ezt főként személyes okokból, illetve mert a kötet fő motívuma a gyász, elég erős tartalmi, gondolati jelleggel bír ahhoz, hogy vizuálisan megjeleníthető legyen.

A cél, vagy cél-„féleség”, kísérletet tenni a gyász, az emlékezés verseinek vizuálissá alakítására, bekapcsolódva a szerző gondolatritmusába, nem illusztrálni, hanem a grafikai eljárások segítségével hangsúlyozni, erősíteni, vagy akár halkítani, eltompítani az egyes megszólalásokon.

Ilyen például a rizográf technika, ami egyrészt a fanzine kultúra egyik fontos eszköze, másrészt – és ez volt a fontosabb – a nyomat porózus felülete miatt az emlékezés sérülékenységére rímelő módszer. Másik ilyen megoldás például a letterpress, a vakdombonyomás, de a kötészeti lehetőségekkel is igyekeztem oly módon élni, hogy a nyelvi megoldásokat erősítse. A tipográfiai elemek megjelenítésében pedig a kinyomtatott, majd manuális torzításban visszafotózott, majd újra kinyomtatott szövegekkel az emlékezetben tapasztalható kognitív torzulásra, a többszöri „szűrés” után deformálódott emlékekre próbáltam vizuálisan reflektálni. A végeredmény így egyfajta „kreatív vizuális olvasónapló”, játék közbeni tapasztalás.

Sipos Máté

„Te figyelj, nem írnál valami kommentárt a Hunor zine-jéről?” Nagyjából ezzel a kérdéssel kerültem képbe, amire persze azonnal igent is mondtam. Naivan azt gondoltam, hogy írok majd pár sort tárgyról és technikáról, kísérletezés, rizográfia, user experience-miegymás, tíz perc, slussz-passz. Aztán megkaptam Hunor „lábjegyzetét” és nyilvánvaló vált, hogy én már csak a lábjegyzet lábjegyzetét fogom írni, ahol egy slussz és passz is több mint tíz perc lesz. Azért megpróbáltam.

Szóval fentebb ezt olvashattuk a vers és grafika rokonságáról: Kvázitervezett. Ha gonoszkodni szeretnék azt mondanám, hogy ideális esetben nem csak kvázi, hanem tervezett is, így sallangok nélkül. (Gonoszkodást félre!) Inkább ezt mondom:

Az irodalom és design hazai együttállásáról sajnos-nem sajnos még csak a „kvázitervezett” sem jut eszembe, nem hogy a tervezett. Amikor megláttam a képeket Hunor munkájáról (többek között a szüntelenül működő hiányérzet miatt is) elkezdett valamiféle leírhatatlan vágy dolgozni bennem, hogy birtokba vehessem a fanzine-t, magaménak tudjam, feltegyem a polcomra, aztán néha levegyem, lapozgassam, forgassam, satöbbi.

Persze felmerül a kérdés, miféle neurózis az, amikor a könyveket design regisztereken mérhető tárgyakként vizsgáljuk? Neurózis ide, tárgykultúra oda, az eredeti kötet annyira hidegen hagyott, mint bármelyik másik könyv a gondosan bevilágított könyváruházak kirakataiban. Lelkes amatőrként persze beleolvastam a versekbe (elvégre az a lényeg, nem?!) és megfogadtam magamnak, hogy egy szép napon beülök valamelyik kávézós könyvesboltba és végigolvasom. (Na igen, így szokott ez lenni.) Az albérletben tudniillik kevés a hely, a könyvespolcomon pláne, oda nem férne fel, sűrű a mezőny… Mielőtt viszont a vulgarizálás gyanúja rám terelődne kihangsúlyozom: Csupán a tárgyi minőségek szerepére szeretnék rávilágítani, közvetetten pedig a tárgyak létrejöttének viszonyaira.

Miért néz ki egyik így, a másik pedig úgy? Mit tudnak adni a befogadóiknak? Mi a fontossági sorrend, a szöveg első helyen és utána a „kép”? (Nem is biztos, hogy a szöveg a lényeg?!) Egyáltalán a szöveget szövegként látjuk, vagy a szöveg már önmagában kép? Esetleg a kép is szöveg, és minden szöveg, vagy pont fordítva?

Agyérgörcsöt elkerülendő, nem ragozom tovább. Igaz, nem új keletű kérdések ezek, amikre egy ilyen szertelen kommentárban végképp nem lehet választ adni, ezért inkább visszaugrok Hunor végtelenül szerény jelzős szerkezetére. Leírásában a „kvázitervezett” szót használta egy olyan fanzine kontextusában, ahol a design eszközrendszerével nem értéket adott hozzá a versekhez, nem a hátsó sorból kiabált előre valami okosat, nem ügyeskedett, nem polírozott, hanem nemes egyszerűséggel új dimenziókba emelt. A kvázi tervezett tárgyakéból a tervezettekébe.

// /

Csider István Zoltán 1980-ban született Mezőtúron. Költő, újságíró, slammer. Rendrakás című kötete 2015-ben jelent meg a Magvetőnél. 

Vári János Hunor a MOME tervezőgrafika szakának másodéves hallgatója.

Sipos Máté a MOME designelmélet szakának mesterszakos hallgatója.

A fanzine-ről több háttérinfó és kép itt: http://cargocollective.com/thispopshitpop/Rend-zine

---