2016. 12. 15. | Design | Interview

“Minden gyermeket megillet a jog, hogy tartalmas gyerekkort éljen.” – Interjú a MagikMe ötletgazdájával

A MagikMe – Én is hadd játsszak veled! olyan játszótereket szeretne létrehozni minél több helyen, amelyeken a súlyosan mozgássérült gyerekek, a súlyosan halmozottan sérült gyerkekek és az egészséges gyerekek együtt tudnak játszani. Az első játék közösségi finanszírozással valósult meg, mára már 20 játékot telepítettek országszerte. Felkarolta őket az UNICEF, és 2015-ben a Highlights of Hungary második helyezettje lettek. Beszélgetőpartnerünk a MagikMe ötletgazdája, Élő Fruzsina.

Láttam pár helyen elírva a MagikMe-t, „c”-vel. Miért „k”-val írjátok a neveteket?

Azért lehet összekeverni, mert a nevünk nem az angol „magic” szóból ered, hanem a holland „mag ik mee”-ból jön, ami azt jelenti, hogy „én is hadd”. Nem akartunk kacifántos nevet, vagy egy az egyben hollandot sem, hanem így, a magic-kel és a háttérjelentéssel együtt találtuk ki.

Hogyan és mennyire szólhattatok bele a tervezésbe? Milyen főbb szempontok mentén haladt a folyamat? Volt esetleg előkép, amiből kiindultatok?

Mindkét játékunk, a Bucka és a Pillangó is olyan integrált játék, amin „fogyi” és „sima” gyerekek együtt, interakcióba lépve tudnak játszani. Először abban gondolkodtunk, hogy valamilyen ülőeszközt tervezünk a sérült gyerekeknek, akár hintára vagy homokozó mellé, de elég hamar kiderült, hogy nem használhatunk semmiféle hevedert, mert balesetveszélyes, és nem vandál-biztos. Az ülő gyerek bekötése gyakorlatilag lehetetlen ilyen szempontból. Előálltunk egy-egy ötlettel, majd időközben kiderült, hogy hoppá, mennyi játszótéri megkötés van! Volt, például, hanyattfekvős, de arról azt gondoltam, hogy túl kiszolgáltatott, passzív helyzetet idéz elő. Szépen lassan alakult ki a mostani, rugós, libikókás Pillangó, amin az ülni nem tudó gyerekek hasalni tudnak. Ebbe nem kell bekötni a gyerekeket, mert a két támla ott tartja őket. Folyamatosan konzultáltunk két mérnöklánnyal, akik összeszedték az ötleteinket, és ezekből tervezték meg a végleges játékot. Ahhoz viszont, hogy gyártásba kerülhessen, teljesen át kellett tervezni újból.

Hogyan fogadták a tervezők, hogy egy ilyen, szokványosnak nem mondható projektben vehettek részt?

Egyáltalán nem ijedtek meg, inkább lelkesítette őket a gondolat, hogy részesei lehetnek. Látták, hogy nagyon sok tapasztalatunk van sérült gyerekekkel; tudjuk, hogyan lehet őket pozícionálni, voltunk gyógytornászoknál is, akikkel megbeszéltük, hogyan és minek van értelme…

Milyen akadályokba ütköztetek a tervezés során?

Inkább a gyártatásban akadtad problémák. Az első prototípusnak egy asztalos fából kifaragta az alapját, és egy óriasi vas akármit tettek alá. Itt jött a probléma, hogy „oké, de ezt mégis milyen rugó bírja el?” Gyakorlatilag az egész a kukában landolt, de arra jó volt, hogy a gyerekekkel lehetett tesztelni a tárgyat. Majd kijött a kampány, interjúztunk az egyik rádióban. Ekkor hallott bennünket egy játszótéri játékokat gyártó cég vezetője, aki felhívott minket. Onnantól kezdve rengeteg segítséget kaptunk tőle azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet optimalizálni a gyártást –ebben nem volt tapasztalata a tervező lányoknak. Azt, hogy nagyjából milyen legyen a játék, velük terveztettük, de hogy konkrétan mi, hol, milyen szögben álljon ahhoz, hogy ez optimálisan legyen gyártható, azt már a gyártóval egyeztették le.

Kire terveztétek a prototípust?

Jancsira, a fiamra. Őt mérték le, vele gyakoroltuk a pozícionálást, hogy mi az ideális, ide-oda pakoltuk először párnákon és egyebeken, aztán, amikor elkészült a prototípus, szerencsétlent a mínusz 20 fokban rátettük. Mindannyiszor rettenetesen ki volt borulva szegény, nagyon sajnáltam. Aztán jött a többi gyerek, velük is kipróbáltunk mindent, nagyon cukik voltak, és ekkor derültek ki a praktikus dolgok, hogy ide még kell egy lábtámasz, ez túl rövid, mi mindenre érdemes még odafigyelnünk. Majd elkészült az új prototípus. Azt is elmentünk kipróbálni, már 40 fokban, azt is nagyon utálta Jancsi. Amikor kirakták az első Pillangót és jött a sajtó, akkor mondtam neki, hogy „Jancsi lééécci, könyörgöm ne bőgjél, itt az egész sajtó.” Na, akkor persze ömlött az eső, majd ráraktam, de nagyon jófej volt, tudta, hogy most rajta a világ szeme. Azóta is van olyan, hogy nem szeretne rajta lenni, és a testvérei se, mert olyan sokszor kellett fotózásokon résztvenni, hogy már lázadnak. De amikor nincs semmi kényszer, és csak maguk vannak, szuperül működik az egész.

Azt látjátok, hogy mennyire használják a játékaitokat?

Ennek van egy nagyon kemény lélektani háttere – még mindig nem magától értetődő, hogy kimész-e a sérült gyerekeddel az utcára, játszótérre, annak ellenére, hogy van ott egy inkluzív játék is. Egyetlen ilyen játék még nem jelent elég motívációt; ehhez több kellene. Nehéz elfogadni, hogy a te gyereked nem szaladgál a többivel, esetleg megbámulnak. Van olyan, aki nagyon szégyelli, van viszont, aki azt mondja, hogy „te, figyelj, leszarom, hogy ki mit gondol, vagy hogyan néz, nekem az fontos, hogy a gyerekem a többiekkel játsszon, és kiszálljon a székéből, babakocsijából vagy az ölemből.” Éppen ezért fontos a családoknak is, hogy ez bekerüljön a köztudatba, és párbeszéd kezdődjön arról, hogy mi is itt vagyunk, és a mi, furának tűnő, gyerekeink is csak gyerekek, akik szeretnek társaságban lenni, és játszani.

Milyenek az integrált játszóterek Magyarországon?

Van pár integrált játszótér, de az inkább csak annyit takar, hogy kerekesszékkel is tudsz hintázni például. Nyíregyházán és Zalaegerszegen van két nagyon jó integrált játszótér, sok az akadálymentes játék, de az inklúzió több ennél: egy lehetőség arra, hogy mindenki be tudjon kapcsolódni a közös játékba. Ezek amúgy nagyon átgondolt játszóterek, de az eszközhiány szembetűnő. Ugyanakkor jó érzés, hogy a mi eszközeink is helyet kaptak rajtuk. Persze előfordulhatnak kisebb bakik, például, hogy egy kisházba nem mindegyik kerekesszék fér be, vagy egy emelt homokozóhoz nem fér oda az, aki babakocsiban tud csak ülni.

Hogy fordulhatnak elő egyáltalán ilyen hibák?

Úgy, hogy a legtöbben nincsenek benne… Előfordulhat, hogy a játéktervezők nem dolgoznak együtt gyógypedagógusokkal, vagy nem eleget. Megvannak a szabványok, és aszerint terveznek. Én viszont pontosan tudom, hogyha Jancsi velem van, akkor mi történik. Ha valakinek nem erre jár az agya, akkor eszébe sem jut egy csomó lehetőség.

Mi a helyzet külföldön?

Amerikában vannak még jó inkluzív játszóterek, sok játékkal, de azt veszem észre, hogy ott is inkább azokra a gyerekekre koncentrálnak, akik megülnek egyedül, vagy oda tudnak gurulni. Persze azt is tudom, hogy kevesebb olyan gyerek van, aki nem tud ülni, de az egy óriási élmény a Pillangónál például, hogy kiveszed a gyerekedet a székéből, és odarakod a többi gyerek mellé játszani. Sokkal aktívabb pozíciót jelent, hogy a hasán fekszik, és emelgeti a fejét, ami jó az izmainak. Ez nagyon motiváló és inspiráló. Csak az a baj, hogy folyton magyarázni kell, hogy miért is jó, ha kiszeded a gyerekedet a székből.

Külföldön is magyarázni kell? Mert azt – sajnos – értem, hogy itthon miért kell…

Magyarországon az egészet úgy, ahogy van, magyarázni kell. „Erre tényleg a „fogyi” gyerekeknek is igénye van?!” Itthon eleve a szemléletet is hinteni kell. Igét kell hirdetni, miközben el is kell adni valamit. Ha mondod, hogy ennek abszolút van létjogosultsága, akkor nagyrészt a „majd még jelentkezünk” vagy a „hú, nem fér bele az idei büdzsébe” reakciókat kapod. Nehéz, hogy nem a felhasználó a vásárló, hanem az önkormányzatok. A Vakok Intézetébe, a Pethő Intézetbe, a Korai Fejlesztőbe tökéletesek lennénk a játékaink, de olyan forráshiánnyal küzdenek, hogy örülnek, hogy túlélnek valahogy.

Milyen más integrált játékok vannak még?

A kerekesszékeseknek van talán a legtöbb, de az nem úgy integrált, ahogy mi használjuk ezt a szót. Külföldön készül, például, számukra egy libikóka-hajó-szerűség. Itthon van egy fészek-szerű hinta, amibe, ha belefekteted az ülni nem tudó gyerekedet, azon izgulhatsz, hogy „jaj, meg ne rúgják a fejét.” Egyedül tökéletesen tudja használni, de ha többen használják, akkor nagyon oda kell figyelni. Ami nem óriási baj, és ez egy jó eszköz, de tovább lehetne gondolni, hogy még jobb legyen. Ha egy olyan szülő ránéz egy amerikai típusú inkluzív játékra, akinek, mondjuk, egy Jancsi-féléje van, akkor azt mondja, hogy jó ötlet, de az én gyerekem ezt nem tudja használni. Rá nem gondoltak a tervezők. Általában a „csúcs-fogyikra” gondolnak, akik tudnak ülni, megtartják magukat, tudják használni a kezüket. Ez persze tök jó – félreértés ne essék –, de még mindig van egy olyan szelete a „fogyiknak”, akik nem tudnak részt venni a játékban. Az együtt játszás nem azt jelenti, hogy adott egy paraván, és tekergetheted a színes bigyókat. Én maximálisan hiszek abban, hogy léptessük interakcióba a gyerekeket. A MagikMe-s játékainkon pontosan ez történik. A Bucka játékunk, például, egy megemelt homokozó, ahol több pozícióban játszhatnak a gyerekek; hozzáférhető kerekesszékből, hasalva, állva, térdelve és ölben ülve is. Csodálatos látni, hogy Jancsi és egy tök „sima” kisfiú elvan a Buckán, és együtt homokoznak. Ez az, amiről szól a dolog!

Mik a rövidtávú és hosszútávú céljaitok?

A hosszútávú az lenne, hogy eljussunk odáig, hogy minden játszótéren legyen egy MagikMe különítmény, illetve, hogy legyen egy olyan tanácsadói pozíciónk, hogyha valahol épül valami, akkor – ha nem is kell feltétlenül megvenni a mi játékainkat—, de kérdezzék meg, hogy mitől lesz egy hely befogadó, inkluzív és mindenki számára használható és elfogadható.

Előfordult már, hogy kértek tőletek tanácsot?

Párszor előfordult, ami tök jó, de ezek a budapesti projektek még nem valósultak meg. Külföldön ezzel a „szolgáltatásunkkal” nyilván nem tudnánk labdába rúgni, mert ennek ott nagyobb hagyománya és létjogosultsága van. A rövidtávú célunk, hogy megtaláljuk azt a pontot, ahol lendületet tud venni az eladás vagy komolyabb koncepciók kialakításába vonnak be minket. Ha ez megtörténik, akkor sínre tudunk kerülni.

Hol látod ezt a berobbanást?

Biztosan külföldön.

Fog változni ez a hozzáállás itthon?

Kell, hogy változzon! Van is egy ENSZ egyezmény, ami azt mondja, hogy „A gyermekeket – tekintet nélkül fajra, bőrszínre, nemre, nyelvre, vallásra, a szülők nemzeti vagy szociális származására, politikai meggyőződése, vagyoni, születés vagy egyéb körülményekre – megilleti a jog, hogy boldog gyermekkort éljenek. Valamennyi gyermeknek joga van egészséggel felnőni.”* Azt gondolom, hogy amiért mi a MagikMe-ben dolgozunk, az pontosan ez.