“Te akkor ilyen designer vagy?” – Mit csinál egy elméletis 2.

---

Kutatás, konferenciák, kiállításrendezés, írás. Előző cikkünkből már megtudhattátok, mit csinál egy elméletis hallgató, most pedig egy MOME alumna szakmai pályáján keresztül nyújtunk bepillantást abba, mivel foglalatoskodik egy olyan elméleti szakember, aki már akkor a szakmában forgolódott, amikor valószínűleg mi – de én biztosan –, még csak az érettségi bizonyítványunkat lóbáltuk hevesen. A designelméleti tanulmányoktól nemcsak a katedra túlsó felére, illetve az ELTE Film-, Média- és Kultúraelméleti doktori programjába vezetett az út, hanem a Capa Központ kurátori székébe is. Gellér Judittal most a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 25 éves évfordulójának alkalmából rendezett kiállítás kapcsán beszélgettem.

Adja magát a kérdés: milyen szakmai út vezetett a Capa Központ kurátori pozíciójáig?

Édesapám képzőművész, így az egész gyerekkoromat művésztelepeken, kiállításokon, múzeumokban töltöttem. A művészetek iránti érdeklődésem tehát már kezdettől fogva megvolt, de inkább írtam, illetve a kultúraközvetítés volt az, ami foglalkozatott. Érettségi után Londonba mentem au pair-nek és ott beleszerettem a parkokba, kitaláltam, hogy a fákkal szeretnék foglalkozni. Amikor hazajöttem, felvételiztem a Corvinus Egyetem kertész szakára. A szakdolgozatomat kultúrtörténeti témában készítettem, a pécsi izraelita temetővel foglalkoztam. Eközben továbbra is írtam, sokat publikáltam; a fotó még csak mint dokumentáló eszköz érdekelt. A diploma után újra Angliába mentem, egy kertészetben dolgoztam, ahol rájöttem, hogy nem szeretnék egész életemben fizikai munkát végezni, és szerettem volna még tanulni egy kicsit. Ekkor találtam rá a MOME elmélet szakára, itt kezdtem el foglalkozni a fotó elméletével. Puklus Péter egyik tekhné órája volt az, amely ebbe az irányba terelt, majd kezdett el újabb és újabb kérdéseket felvetni bennem a fotó médiumával kapcsolatban. Szóval a MOME volt az, ami ennyire erősen a fotó felé irányított.

Az egyetem mellett hamar belekerültél a kortárs képzőművészeti élet sodrába…

2011-ben – amikor BA másodéves voltam – a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS) kiírt egy pályázatot, az Átlátás 1.0-át, amely Nánási Laci és Oltai Kata ötlete alapján született. Jelentkeztem a pályázatra és Trembeczki Péterrel közösen csinálhattunk egy kiállítást a Faur Zsófi Galériában. Így kerültem be az FFS-be, ahol sok kiállítás rendezésében, illetve program szervezésében vettem aktívan részt, majd egy évvel később jelentkeztem vezetőségi tagnak. Egyrészt az FFS Szerda szervezését vettem át, másrészt Pfisztner Gáborral indítottunk egy olvasókört, amely egy nagyon fontos kezdeményezés volt számomra. Ezt majd szeretném valamilyen formában továbbgondolni. Fontos és hiánypótló is, hogy fotóelméleti szövegekről beszélgessünk, emellett nagyon jó közösségépítő tevékenységnek bizonyult.

Trembeczki Péter | Újratervezés | Faur Zsófi Galéria | 2011

Mindeközben folyamatosan publikáltál, kiállításokat szerveztél, és nem utolsó sorban megszületett a BA szakdolgozatod is.

Az foglalkozatott, hogy mi különbözteti meg az amatőröket a profiktól. Hogyan tud, vagy hogyan nem tud művészet lenni a sokak számára hozzáférhető technikai eszköz által készített kép, a fotó. Ennek kapcsán kezdtem el a Hórusz Archívummal, ezen belül a roncsolt fotókkal, pontosabban a kettétépett esküvői képekkel foglalkozni, Mélyi József témavezetésével. Az elméleti kutatásaim nagyon sokszor a gyakorlatból, vagy az élményeimből, az életemből jönnek. Volt például egy olyan élményem, amikor egy zenekart fotóztam és a fotókat az egyik tag kiválása után is tovább használták – csak levágták róla az illetőt. Számomra ez egy teljesen meglepő dolog volt. Annak, hogy valaki rajta akar lenni egy képen, nem akar rajta lenni, vagy esetleg rajta volt és eltűntették, többféle olvasata – akár személyes, akár politikai is – lehet.

Ezután a designelmélet mesterképzésen, majd az ELTE Doktori Iskolájában folytattad a tanulmányaidat, ahol februárban már az utolsó félévet kezded meg.

Már a BA elvégzése után is voltak hosszabb távú elképzeléseim, doktorálni szerettem volna és az is bennem volt, hogy tanítani szeretnék. Az MA alatt nagyon fontosnak tartottam a kötelező szakmai gyakorlatot, mert ez még egy nagyon védett állapot, hogyha diákként szakmai tapasztalatot tudsz szerezni különböző helyeken. Én a Mai Manó Házban, illetve a Magyar Fotográfiai Múzeumban voltam gyakornok, és mind a két helyen szuper tapasztalatokat szereztem, nagyon sokat tanultam a szakma gyakorlati részéről. A szakdolgozatomban valamennyire tovább folytattam az előző témáját, ugyanaz a kérdés foglalkoztatott, csak a másik irányból próbáltam megfogni a témát. Az érdekelt, hogy a fotóművészek hogyan dolgozzák fel a privát témákat, magánéleti kérdéseket a műalkotásokon keresztül, s a téma leszűkítése által jutottunk el a témavezetőmmel, Mélyi Józseffel, az apaképekhez, amelyeknek irodalmi vonatkozásuk is van. A disszertációmban ezeket a kérdéseket szeretném továbbgondolni. Archívum-használatokkal foglalkozom, azt vizsgálom, hogy a személyes narratívák hogyan rajzolnak ki egy nagyobb kontextust.

Közben a tanítással kapcsolatos terveid is megvalósultak, hiszen kezdetben a BA, jelenleg pedig az MA fotó szakosoknak tartasz kurzust kortárs fotó témában.

Próbálom interaktívvá tenni az órát, felkelteni a hallgatók érdeklődését bizonyos témák iránt, és szerintem ennek nagyon fontos módja az, hogy beszélgessünk, eközben pedig tanulunk is egymástól. Az elmélet és a gyakorlat nagyon összefügg egymással, például a műtárgyak formai megjelenése nagyon is gyakorlati kérdés, de azt gondolom reflektálnia kell az elméletre is. Például az, hogyha valamit lightboxban installálsz, annak van elméleti háttere is, hiszen nemcsak azért csinálod, mert látványában ez egy nagyon fényes felületet eredményez, hanem mert reflektálsz arra, hogy a fotókat nagyon sokszor monitoron keresztül nézed.

2015-ig voltál az FFS vezetőségi tagja, és még abban az évben Fejős Miklós Mindennapi csendek című kiállításának a megrendezésével vette kezdetét a kurátori munkád a Capa Központ Project Roomjában. Nehéz volt a két intézmény közötti léptékváltást áthidalni?

Maga a lépték nagyon különböző, más az időintervallum. A Capa Központban hirtelen minden „élesben ment”. Míg például az FFS-ben nyomtathattuk otthon a képcímkéket vagy képaláírásokat, amit aztán ollóval körbevágtunk és blutack-kel felragasztottunk a megnyitó előtt öt perccel, addig a Capa Központban ez egy hosszadalmasabb procedúra. Nem lehet az utolsó percre hagyni a dolgokat, mert az intézmény kétnyelvű, ha megvan a magyar szöveg azt le kell fordítani, a fordítást korrektúrázni, lektorálni, elküldeni a grafikusnak, majd ismét korrektúra és lektorálás, ezután mehet csak a nyomdába. De ez csak egy gyakorlati apróság a millió más felelősségteli feladat közül.

A számos általad rendezett kiállítás közül most csak egyet idézzünk fel: Biró Eszter munkáival régóta foglalkozol, és a Pécsi 25. kiállításon is láthatóak a képei.

Biró Eszter Receptkönyv című munkája különösen közel áll hozzám, mivel az ő munkássága is az archívumhasználatra épül, ezért van egy szellemi közösség köztünk, tudjuk inspirálni egymást. Ezt a sorozatát az FFS-es Előhívás nevű műhelymunkán kezdte el csinálni, amiből aztán kiállítást is rendeztünk a Faur Zsófi Galériában Pettendi Szabó Péterrel. A Capa Központos egyéni kiállításában ezt a munkát bontottuk ki.

2016-ban már a Capa Központ főállású kurátoraként rendezted meg a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 25 évét áttekintő kiállítást. A több mint száz alkotó munkáját összefoglaló tárlat megvalósításához társkurátorként Zsámboki Miklóst, a Ludwig Múzeum munkatársát kérted fel. 

Az ösztöndíjról összefoglaló kiállítás még nem született, viszont a kutatás során azzal szembesültünk, hogy még egy teljes névsor sem állt rendelkezésre az ösztöndíjasokról. A munkák reprodukciói csak a katalógusokban voltak láthatóak, mondhatni teljes káosz uralkodott. Az ösztöndíj rendszere eléggé összetett abból a szempontból, hogy ki hány évig kapja meg, van aki ugyanazon a sorozaton dolgozik a kapott összegből, van aki három év alatt három teljesen különböző dolgot csinál, tehát egy óriási anyagról van szó. Ennél a pontnál pedig bejött az archívum-mániám, azt találtam ki, hogy készítsünk ebből a rengeteg anyagból egy online felületet. Utóbbi formát azért tartottam fontosnak, mert viszonylag kevés olyan online adatbázis van, ahol kortárs magyar fotósok egy helyen vannak reprezentálva. Sok szempontból érzem fontosnak és örülök annak, hogy elkészült az archívum, hiszen egyfelől itt visszakereshető az összes olyan alkotó, aki eddig ösztöndíjat kapott, és a kiállítás bezárása után is kutatható lesz, másfelől segítheti azt is, hogy körképet adjon a kortárs magyar fotográfiáról, például ha kész lesz az angol nyelvű változat, akkor bátran elküldhetjük a linket külföldi kurátoroknak, fesztiváligazgatóknak, képszerkesztőknek is.

A kiállítás végül a 25 év – 25 alkotó koncepcióra épült. Mi alapján döntöttek emellett – a szigorúnak is mondható – szervezési elv mellett? 

Hónapokon keresztül agyaltunk azon, hogyan lehetne ezt a kiállítást (jól) megcsinálni. A falon olvasható kurátori szövegben magából az ösztöndíjas felhívásból olvasható pár mondat, és tulajdonképpen ezeket a rétegeket bontottuk ki a válogatásban. Egyrészt szerettük volna bemutatni magát az ösztöndíjat, azt, hogy különböző alkotóknak segíti a pályakezdését, de például azt nem lehet tudni, hogy valóban a pályán maradnak-e. Másrészt szerettünk volna életműveket, témaválasztásokat, alkotói eszközöket felidézni, valamint bemutatni azt a műfaji sokszínűséget, amit az ösztöndíj képvisel, hiszen itt kuratóriumok vannak és a különböző zsűrik más-más ízléssel, látásmóddal rendelkeznek. Miki készített egy kutatást az ösztöndíj anyagi vonzatáról is, amely azt a kérdést veti fel – így az aktuális minimálbérrel összehasonlítva –, hogy mire elég a kapott összeg. Nem akartunk semmit sem didaktikus vagy erős állításként megfogalmazni, szeretnénk, ha mindent meg lehetne kérdőjelezni, kritika tárgyává tenni, hiszen itt egy hosszú időszak, 25 évnyi történet bemutatásáról van szó.

A Pécsi 25. Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 1991–2016  2017. január 8-áig látható a Capa Központban.

Január 7-én Kedvező feltételek címmel díjtalanul látogatható konferenciát tartanak a szervezők, amelynek részletes programja az esemény linkjén érhető el. Zsámboki Miklós szót ejt majd az ösztöndíj történetéről, Judit az archívum létrehozásáról fog beszélni, előadásokat hallhatunk Horányi Attilától, Mélyi Józseftől és Perenyei Monikától, de kerekasztal-beszélgetés és záró tárlatvezetés is lesz majd.

Judit írásait, az általa rendezett kiállítások leírásait személyes oldalán találhatjátok összegyűjtve, amelyet az alábbi linken érhettek el.

// /

Kundrák Bella interjúja

---