2017. 01. 09. | Elmélet | Interview

“A durva része az volt, amikor észrevettem, hogy a főhősöm életét kezdtem el élni”

Sipos Máté tervezőgrafikusból avanzsált regényíróvá. Első könyve, a Földalatti Nyár a NOW Books–nál jött ki decemberben, és nemcsak a sztorija, de vizuális megoldásai miatt is különleges. Feszesre húzott epizódok és hétköznapi groteszk a főhős, Storno Milán lencséjén keresztül. A történet belvárosi éjszakák és egy utazás töredékei mentén halad a végkifejlet felé, miközben szemtanúi lehetünk a betűk képi felszabadulásának.

Kezdjük a sűrűjében… Amikor legutóbb felcsaptam a könyved, ezen akadt meg a szemem: “Remélem Bon Jovit hallgat vagy valami hasonló fost.” Mi a bajod Bon Jovival?

Volt egy forma a szórakozóhelyen, ahol dolgoztam, egyik este Bon Jovi munkásságáról áradozott körülbelül egy órán keresztül, utána pedig szétverte az egész mosdót. Azóta van egy ilyen negatív hiedelmem, hogy minden olyan Bon Jovi rajongó, akivel érintkezem, előbb vagy utóbb szét fog verni egy olyan mosdót, aminek a romjait nekem kell majd eltakarítani.

A könyvbemutatón azt mondtad, azért találtad ki Storno Milánt, hogy elhatárolj magadban egy erősödő cinikus nézőpontot. Miben különbözik Storno és Sipos?

A durva része a regényírásnak az volt, amikor észrevettem magamon, hogy elkezdtem azt az életet élni, amit a főhősöm. Vagy ha nem is pontosan azt élni, de különböző helyzetekre azokat a válaszokat adtam, amiket “ő” adna. Szóval Storno és Sipos egymást keresztező két egyenes, baromi máshonnan indultak, baromi máshová tartanak, de egy ponton mégis tökéletes átfedésbe kerültek, amiben mindentől függetlenül benne volt, hogy nem válnak szét végérvényesen. Egy biztos, Storno nem egyenlő Sipos, de Storno alcsoportja Siposnak.

Mielőtt kikötöttél volna designelmélet szakon, Sopronban tanultál tervezőgrafikát. Miért kezd el egy grafikus írni?

Azért, mert rájön, hogy saját maga önkifejezéséhez nem elegendők a formák és a vizuális kódok. Mert ilyen értelemben inkább történetekben, elmesélhetőségben gondolkozik.

Ugyanakkor a vizualitás fontos szerepet játszik a könyvedben. A különös tördelési megoldások, a képi absztrakcióknak szentelt oldalak, egy szokatlan “nyelvi” réteggel egészítik ki a szöveget.

A tervezőgrafikus alapképzés első évében az őszi szünetre “otthon” maradtam a koliban. Baromira nem tudtam magammal mit kezdeni, szóval elkezdtem írni. Pontosan nem tudom felidézni, hogy miért, de írtam pár vállalhatatlan novellát. Akkor még nem gondolkoztam írás és grafika relációjában, aztán ahogy teltek az évek és az írói hangom kezdett kikristályosodni, rájöttem – nem lesz meglepetés -, hogy minden irodalmi szövegnek van egy “vizuális” kódja is. A szigorú értelemben vett “szöveg” az irodalom része, a szigorú értelemben vett “kép” a grafikáé, a kettőt magába foglaló halmaz pedig a design. 5-6 év írás és tervezés után már éreztem magamban annyi magabiztosságot, hogy elkezdjek gondolkozni arról, hogyan használjuk a szövegeket és hogyan olvassuk a tárgyakat. Ennek a gondolkozásnak lett az első manifesztációja a Földalatti nyár. Egyébként a második is úton van már, ez a designelmélet szakdolgozatom, amit még a kérdésfeltevések állapotában, de az Inspiráló Designelmélet irodalmi estjén meg lehetett hallgatni.

Ott a szövegkép kiaknázatlan lehetőségeiről beszéltél, elsősorban az olvasói élmény és a jelentésképzés kapcsán. Ebben a vonatkozásban hoz valami újat a Földalatti nyár?

Van egy csomó furcsa terminus, mint ergodikus irodalom, hipertext, experimentális próza. Valami ilyesmi témakörben kell keresni azt, hogy miben is első a Földalatti nyár. Ilyen “címkézéssel” ez az első kísérleti regény, persze csak idehaza. Mint olyan sok másban, itt is van jó pár évnyi lemaradásunk. Mindig azzal szoktam példálózni – amikor valami furcsa, underground, úri huncutságként tekintenek erre a kötetre -, hogy a legutóbbi Star Wars film rendezője, J.J. Abrams is írt és tervezett ilyen típusú regényt. És nem az asztalfióknak.

Ha jól tudom, a regényírás nálad életmódbeli váltást is jelentett. Bizonyos értelemben “meghackelted” a bioritmusodat. Miért volt erre szükség?

Néhány fejezetet már jóval korábban megírtam a deklarált alkotómunka időszakához képest, viszont amikor már magamnak is bevallottam, hogy könyvet írok, akkor valóban őrült módjára átszerveztem az életemet. Valami furcsa oknál fogva csak éjszaka tudtam írni, szóval teljesen átrendeztem a biológiai órámat. Este kilenckor feküdtem le, aludtam kábé éjfélig, felkeltem, írtam három-négy órát, utána pedig aludtam még reggel kilencig. Működő koreográfia volt, egyfelől senki sem zavart, beleértve magamat is, másfelől pedig megvolt ez a külön kis “napszakom”, ami ébredéstől fekvésig tartott, ahol semmi mással nem kellett foglalkoznom csak a szöveggel. Ebben a felosztásban gyakorlatilag minden, amit a “másik napszakban” csináltam, csak egy felkészülés volt az írásra.

Miközben olvastam a szöveget az volt a benyomásom, hogy tele van rázós helyzetekkel, amiket a főhös a pálya széléről közvetít. Mennyire sajátod a közeg, amit megmutatsz?

A rezignált távolban maradás a főszereplőm sajátja, amikor nyakig benne voltam a helyzetekben – mert benne voltam -, akkor is megpróbáltam leválasztani magamat róluk, felvenni a “turista” szerepkört. Elég kényszeres dolog volt, de hát akkor éppen ugyanazt az életet próbáltam élni, mint a Strono gyerek.

És mi a helyzet a nyelvvel? A következő sztoridat is ugyanezen a hangon mesélnéd el, vagy ez csak Stornóé?

A minimalista nyelvhasználat, ha ez egyáltalán az, szerintem nagy vonalakban maradni fog. A szikár próza felé mindig is éreztem valamiféle vonzalmat, szóval teljes mértékben magaménak érzem. Legfeljebb hangulati értékében áll távol attól, amit per pillanat preferálnék.