„Minél távolabbról nézem őket, annál közelebb kerülnek hozzám” – Interjú Szabó R. Jánossal

---

A legutóbbi beszélgetésem Szabó R. Jánossal egy cikkhez vezetett. Akkor olyan dolgokról mesélt, amelyek számomra őt nagyon érdekes alannyá tették, és akinek nemcsak a munkássága, de ő maga mint fotográfiáról gondolkodó ember is izgalmassá vált. Olyan fotós, akinek az alkotói tevékenységét saját elmélkedése és a témához fűződő emocionális viszonya határozza meg.

Ezek alapján kértem tőle interjút, és egy esti órán elindultunk a kedvenc helye felé, aminek a neve azonos egy, a történelemből ismert cirkálóéval. Érkezésünk után, némi fogyasztani való itallal, gyakorlatilag kérdés nélkül elkezdte mesélni világlátását, amelynek talán a lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy feltétlen és állandó empátia mindenki felé.

…szóval a munkád során a megértés vezérel?

Ez nem vezérel – ez az okozat. Nem azért fotózok elsődlegesen, mert meg akarok érteni bármit is. Értem ezeket az embereket és együttérzek velük. Ezért tudom szépnek látni a világukat… Ott van például az a fénykép, ami a korábbi cikkben is megjelent, a pónin könyöklő bácsiról. Odamegyek és megkérdezem tőle, hogy lefényképezhetem-e. Ha nem egyeznek bele, ez van. Mert valójában elég agresszív gesztus a fényképezés. Ezért próbálom ezt a lehető legtapintatosabban csinálni. Ez a tapintatosság többnyire a formán látszik.

Jöjjön egy sablonkérdés: miért fotózol?

Ez is egy összetett kérdés.  A fotó csak egy eszköz, amivel jelenleg a legtöbbet kommunikálok. Egyre gyakrabban gondolkodom mozgóképben.

Észrevehető a fotóidon egyfajta kontraszt a témával és a formával kapcsolatban?

Igen, ezt a kontrasztot igyekszem tudatosan használni. Úgy látom, egy új dokumentarista generáció dolgozik most itthon; egyre több fiatal alkotó foglalkozik a társadalom különböző rétegeivel, jelenségeivel hasonló mentalitással. Új formában, új világlátással, új eszközökkel, de végül is ugyanazzal a motivációval fényképezünk, mint az előttünk lévő generációk. Sokszor gondolok alkotóként úgy magamra, mint ennek a mostani dokumentarista hullámnak egy lehetséges alakjára.

Mesélsz a fotósorozataidról?

Majdnem mindig azzal foglalkozom, ami éppen körülvesz. Így fotóztam debreceni fiúkollégiumot, a szülőfalumat és fiataljait, a családomat, és jelenleg Újpestet.

Szeretem a véletlent, és vizuális alkotóként gyakran szembejön ez a fajta spontaneitás. Egyik anyagomat sem terveztem meg konkrétan; inkább egyfajta ráeszmélés történt az egyes esetekben.  Az egyik ilyennek a hatására kezdtem el fotózni 16 évesen.

A munkáidban gyakran megjelennek nyugati popkulturális elemek a magyar vidék valóságában.

Ezek mindig felbukkannak nálam.  Van egy anyagom, egy fiktív képriport magamról egy olyan valóságban, ahol nem kerültem el otthonról. Otthon vagyok 23-24 évesen az ottani átlagos viseletben, elmentem reggel, beálltam a közmunkásokhoz dolgozni… Ez egy beállított fotósorozat, de ebben is megjelenik a popkultúra. Van egy kép, ahol a szobámban ülök a fiktív csajommal, ő Rammstein pólóban, én meg egy New York feliratúban. Szerintem ez vicces is.

Tudsz arról mesélni, hogyan változott a nézőpontod, miután Pestre kerültél?

Ez nagyon fontos és mindennapos téma. Megváltozik körülötted mindaz, amit normalitásként elfogadsz, és amikor hazamész, rácsodálkozol, hogy „váo!”. Nekem is egy ilyen rácsodálkozásomból adódott az, amiért elkezdtem például a Youth of Homeland sorozatommal foglalkozni, és más MOME-s munkáimban is hasonló témákat dolgozok fel. Ahogy egyre objektívebben lettem képes látni, egyre inkább elkezdtem analizálni az életemet, és ezt a szociális ugrást, úgy ennek révén egyre érdekesebbnek láttam a saját családomat is.

Amikor otthon fényképezem, az egy nagyon összetett dolog. Egyszerre van előttem apám, akit szeretek és aki felnevelt, illetve a falusi ezermester, aki egy izgalmas karakter és felnézek rá. Így aztán azokat a személyes falakat, amik a családom és köztem voltak, egy objektívebb nézőpont által le tudtam bontani. Minél távolabbról nézem őket, annál közelebb kerülnek hozzám.

Mesélsz egy kicsit Zolikáról?

Zolikával először a felvételi anyagomban foglalkoztam, a „mi határoz meg engem?” címűben. Először nem vele akartam „dolgozni”. Addig a témám a kömörői fiatalság nyugatiassága volt, szóval a haverjaimat kezdtem el fotózni. Meg arra gondoltam, mennyi emlékem van abból, hogy én falusi vagyok. Aztán, néztem ezeket a képeket, hogy tök jók, dekoratívak meg minden, de nem hitelesek. Észrevettem, hogy ez egy ilyen „mímelt világ”. Berendezett, divatos életérzés, de nincs sok köze a valósághoz, és ezért ezt abba is hagytam.

Aztán találkoztam Zolikával, az ő apja és az enyém jó cimborák, sokat halásznak együtt, sokat segítenek nekünk. Egy alkalommal fát hordtunk, és elkezdtem vele beszélgetni, mert egyre jobban érdekelt. Az tetszett meg a gyerekben, hogy elég csibész. Tudod, kamuzik zsigerből. Azt hozzá kell tenni, hogy ő egy elég különc fiú.  Az egész család ilyen „redneck”; az erdő mellett laknak és többnyire az erdőből élnek.

Szóval nagyon megszerettem Zolikát és eljött az a klasszikus: „Ahaa!”, milyen jó lenne megcsinálni Zolikával az én gyerekkori élményeimről szóló sorozatot. Mert egyszerre szól rólam, Zolikáról és a térségről. Ő egyébként nagyon lelkes volt ezekben a szituációkban, és merem azt mondani, hogy a gyerekkorának fontos részét képezik ezek a fotózások – sajnos.  Először tanácstalan voltam a felvételi témával kapcsolatban aztán rájöttem, hogy itt ez az anyag. És ez határoz meg engem, hogy én így és itt nőttem fel.

Egyébként nagyon sok anyagot csináltam a felvételire: volt a Debreceni kolis, a tejeskocsis, és a Zolikás.

Tejeskocsis?

Egy képpel kezdődött, amit egyszer a buszról láttam, beleégett a fejembe. Három, keszkenős néni áll tejes bödönökkel a ködben. Ez arról szól, hogy ezek a falusi emberek egy Family Frost jellegű tejeskocsiból szerzik be a tejet, és ez nagyon abszurd, hiszen a térség tejgazdaságának felszámolása előtt még a maguk gondozta tehenektől jutottak hozzá.  A sorozat egyik része úgy néz ki, hogy emberek állnak tejeskannával a kerítésüknél, a másik részében pedig az ún. Tejcsarnokokat és mostani állapotukat gyűjtöttem. Ez egy nagyon szép téma, de nincs jól megfotózva, ezért nem is publikáltam még. Dokumentumként értékes szerintem.

Egyébként a Family Frostról jut eszembe Barakonyi Szabolcs, akinek a munkái talán a legnagyobb hatással voltak rám – nem csak rám – akkoriban.

A Party in Nagyar című sorozatodról mesélnél egy kicsit?

Az egy klasszikus nyári élmény nekem. Volt egy olyan tervem, hogy különböző falunapokat látogatok és fotózok, de aztán elterelődött a figyelmem, és a nyár utolsó hetében szólt édesanyám, hogy lesz egy ilyen buli Nagyarban. Az eseményt résztvevőként éltem meg, nem úgy, mint egy kívülálló, de emellett olyan ez mintha „vadásznék”. Akárhová nézek, történik valami, amit érdemes dokumentálni. Mindegyik kép mögött van egy történetem. Például az a kép, amin a srác lakkcipőben rúgja a boksz-gépet. Megismerkedtem a társasággal, amelyikkel ők lógtak, meg is hívtak egy felesre. Igazából enélkül nem is fotózhattam volna őket le. Ez nem egy tökéletes képriport kívülről nézve, de én csak azt látom, hogy ezek egész jó képek, és milyen jól éreztem magam. Ilyeneket nagyon szeretnék még.

Viszont van ezzel kapcsolatban egy fontos kérdésem. Akiket fotózol, kikerülnek az internetre… ezt közlöd velük? Ha igen, felzaklatja őket, vagy inkább tetszik nekik?

Igen, ez egy jogos kérdés. Én a lehető legemberségesebben igyekszem viselkedni, de közben ott van bennem a fotós, aki látja a szép helyzeteket és a jó karaktereket, és nem tud mellettük elmenni. Néha valódi belső konfliktusokat eredményez ez a kettős helyzet. Ez a legtöbb fotóssal így van. Sokan nem tudják, hogy ez konkrétan az én online felületemre fog kerülni, de ha rákérdeznek, nem hazudok. De ezen, mindenki túllép, mert nincs igazán más út. Vannak olyan fényképek, amelyek megszületnek, de nem használom fel őket, mert nem érzem etikusnak, mert annyira intimek vagy tragikusak.

Beszéljünk végül egy kicsit Újpestről is; az egy új terep…

Újpesten diákmunkásként kezdtem dolgozni három éve, aztán megtudták a sajtónál, hogy fotózom, akkor épp kellett nekik egy beugró fotós, és azóta is szeretik a munkáimat, én pedig egyre jobban szeretek ott dolgozni. Így bekerültem egy új valóságba, és elkezdtem figyelni, milyen érdekes emberek, helyek és történetek vesznek ott körül. Igazából az én szemléletemmel minden és mindenki érdekes. A MOME-n jelenleg a szegregáció témájával foglalkozunk, és most lesz majd először, hogy magamnak fogok képeket csinálni ezen a helyszínen. Épp azon kapom magam, hogy egyre tudatosabban, és több tervezéssel állok neki alkotni, de még most is távolabb áll tőlem az urbánus közeg, mint az otthonom.

GALÉRIA

// /

Szabó R. János TUMBLR | BEHANCE

Földházi Gyula interjúja 

---