2017. 03. 10. | Fotó

Interjú: Sivák Zsófia a Sajtófotó Pályázaton díjazott sorozatáról

Sivák Zsófi, a fotográfia szak végzős hallgatója az utolsó pillanatban jelentkezett a Magyar Sajtófotó Pályázatra, ahol két díjjal is jutalmazták: nemcsak a 30 év alatti legjobb teljesítmény lett az övé, de dokumentarista fotográfiai sorozat kategóriában megkapta a Társadalomábrázolás első díját is. A közelmúlt sikereiről, vidékről és fotográfiával való kapcsolatáról beszélgettünk Zsófival.

Hogyan kezdődött a fotográfiával való kapcsolatod?

A fotó volt az első olyan dolog, ami folyamatosan le tudott kötni. Nem csak egy hóbort, ami két hétig érdekelt, hanem valami több. Sok rajzórám volt, ahol kreatív dolgokat kellett csinálnom, viszont sosem volt elég kézügyességem ezekhez, a rajzolástól pedig kirázott a hideg. Csak radírozok, radírozok és nem lesz belőle semmi. A fotóban az tetszett, hogy ki tudok emelni vele valamit a valóságból, ami megmarad. Eleinte a technika könnyedsége ragadott meg, de aztán rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű.

A kétlaki életmód gyakran felerősíti a vidék és a főváros ellentétét. Hogyan tudnád megfogalmazni a vidéki hangulatot? Mit jelent neked otthon lenni?

Kerecsendről származom, ami egy Egertől 12 km-re lévő, 2300 fős falu. Amikor nem volt meg Budapest, mint ellenpont, vagyis kényszeredetten vidéken kellett léteznem, akkor zsigerien gyűlöltem. Csak azt láttam, hogy ez egy sáros kis falu, ahol nem lehet semmit csinálni, úgyhogy minél előbb el akarok menekülni. Amikor felköltöztem Pestre, akkor persze elindult bennem egy intenzív honvágy. Tök jó, hogy hajnal háromkor is le lehet menni chipsért a non-stopba, de ez mégsem volt elég érv a főváros mellett. Az első évben sokat jártam haza, azt hittem sosem fogom tudni ezt megszokni. Most már mindkét helyen otthon érzem magam, Budapestet is nagyon szeretem, de azt gondolom, hogy aki egyszer vidéki volt, az vidéki is marad.

Amikor vidékre gondolok, mindig a kis momentumok jutnak eszembe, amik otthon történnek, ott látok. Elgurul előttem egy fejlámpás részeges biciklis bácsi, a telefonjából valami 2000-es évekbeli magyar sláger szól, közben tök sötét van és csak a macska nyávog. Ez nekem az otthon érzés. Tudom, hogy Budapesten ezt bárhol keresem, nem fogom megtalálni. Ezek az apró jelenetek válnak olyan kedvessé és fontossá a vidéki életemben.

Mi motivált arra, hogy a fotográfia segítségével megörökítsd a helyet, ahonnan jöttél?

Ez fokozatosan épült ki, adta magát. Amikor az első felvételimre készültem azt kellett feldolgozni, hogy mi határoz meg engem. Evidens volt számomra, hogy a családom. Ekkor kezdtem velük foglalkozni, amit a jó viszonyok miatt egy viszonylag egyszerű párbeszéd mentén lehetett lebonyolítani. Izgalmasnak éreztem, hogy a fotón túl a családi kapcsolataimban is kiderültek dolgok. Felértékelődtek az együttlétek, a fotó egy másik kommunikációs síkot is megteremtett köztünk. Miután felvettek, a család dologgal tovább foglalkoztam, aztán pedig tovább szélesedett a skála a faluval. Amíg nem tisztultak le a vidékkel kapcsolatos gondolataim, addig nem tudtam őszintén hozzáállni a fotózáshoz. Kell ez az átjárhatóság ahhoz, hogy reálisan tudjak rálátni az otthonomra.

Mesélj a közelmúltban a Magyar Sajtófotó Pályázaton díjazott, „Józsiék” című sorozatodról!

Kerecsenden van egy elszeparált cigánytelep, ahová nem járnak be a nem roma lakosok. Nyilván bennem volt az, hogy szeretnék egyszer ott képeket készíteni, de hamar realizáltam, hogy ez nem fog úgy működni, hogy odamegyek és kész. Ugyanannyira hajtott a megismerés, mint a fotózás. Amíg nem ismertem meg Józsiékat, addig nem voltam a telepen. Nagyon idegen dolog volt, eleinte megdobáltak, beszóltak, kérdezték, hogy mit keresek ott, egyáltalán nem tudtak hova tenni az emberek.

Először az akkor született legkisebb fiukról csináltam fényképeket az ő kérésükre. Ezeket aztán levittem nekik kinyomtatva, mivel nincs náluk internet. Ekkor kezdtem kisebb-nagyobb megszakításokkal odajárni. A szilveszterek váltak a fix pontokká, amit már négy éve ott töltök. Talán a 2014-es újév alkalmával lett kimondva először, hogy a családhoz tartozom, náluk nem eshet bántódásom. Ezt egyébként akkor már régóta éreztem, mert hamar a bizalmukba fogadtak, amit azóta is nagy tiszteletben tartok.

Szeptemberben nem volt suli, úgyhogy otthon voltam és az ottani brigáddal jártam szüretelni napszámban. Gyakorlatilag elkezdtem az ő életüket élni. Nagyon változó bennem az, hogy mikor hogy élem meg az ott történteket: sokszor fotósként, de legtöbbször kíváncsi magánemberként. Amikor sok időt töltöttem ott, és minden reggel ötkor indultam vödörrel a kezemben dolgozni, akkor persze megfordult a fejemben, hogy milyen jó képeket lehetne csinálni, viszont hamar elhessegettem ezeket a gondolatokat, mert sokkal inkább hajtott az ottani élmény megtapasztalása. Nagyon hálás vagyok, hogy egy olyan világot ismerhettem meg, amit kerecsendiként sem tudtam volna Józsiék nélkül.

Sokszor nem is feltétlen fotósorozatként kezelem a témát, hanem inkább egy helyzetként, ahol mellesleg fotózom is. Épp ezért egyelőre nem szabok kereteket az anyagnak, szeretném még folytatni.

A sorozat talán legikonikusabb képe az, amikor egy kisfiú egy malacot ölel. Mesélnél a kép keletkezéséről?

Ott volt a malac, ami hatalmas kincsnek számít. Ha van malac, akkor minden van. Pont vemhes volt, mondta Józsi, hogy nézzem meg, mekkora a hasa. Az összes gyerek is jött velünk, hogy megnézzük. A legkisebbet, Viktorkát felültették a malac hátára, bizonyítva az állat szelídségét. Közben én fotózgattam, az a kép is megvan, amikor Viktorka malacon üget, de végül mégis arra esett a választásom, ahol a nagyobb fiú öleli a disznót.

Mi az a mondanivaló, üzenet, amit szeretnél a képeiddel közvetíteni? Mi az állásfoglalásod az ábrázolt témákkal kapcsolatban?

Nehéz ezt megfogalmazni, mert nagyon sokfelé ágazik a fejemben a téma. Hogyha tágabban tekintek a kérdésre, először is felmerül bennem az, hogy 2017-ben már nem kéne arról beszélnünk, hogy valaki roma vagy nem roma. Fontosabb kérdés a szegénység, mélyszegénység és a szakadékok, amik létrejönnek az ország társadalmi rétegei közt. Igyekszem elkerülni az ezzel kapcsolatos sztereotípiák ábrázolását és Józsiék életének a szép vagy legalábbis szépnek vélt részleteit dokumentálni. Mivel egy család mindennapjait fényképezem, akarva-akaratlanul is szubjektívebb megközelítésről beszélhetünk. Leginkább azt szeretném közvetíteni, hogy ha az ember érdeklődéssel fordul a másik felé, akkor feloldhatóak a társadalmi feszültségek, gátak.

Szakdolgozati témád a cigányság kortárs helyzetét járja körben. A diplomamunkád után is folytatod a kutatásodat?

Igen, a későbbiekben is szeretnék a cigányság kérdésével foglalkozni, ahhoz pedig elkerülhetetlen egy történeti áttekintés, hogy képben legyen az ember. Sokáig csak megéltem azt, ami ott történik, aztán folyamatosan rakódtak egymásra a különböző síkok, minek köszönhetően mára nem kérdés számomra, hogy a fotózáson túl foglalkoznom kell az egész kérdéskör hátterével is. Nem hiszem azt, hogy egyről a kettőre meg lehet változtatni azt, ami itthon van, de muszáj elkezdeni most odafigyelni erre, különben a társadalmi rétegek közti különbségek beláthatatlan méreteket ölthetnek. Szeretnék még több empátiával nyúlni a témához, bemutatni a közös valóságunkat, kapcsolódási pontjainkat, az objektivitáson túlmutatni, még személyesebbé tenni az egészet.