„Az apró részlet és a nagy egész között valamilyen összefüggésnek kell létrejönnie.”
Kovács Csaba a NARTARCHITECTS STUDIO alapítójaként régóta jelen van a kortárs építészeti életben, néhány hete pedig arról beszélgettünk, hogy megbíztást kapott a MOME Építészeti Intézetének vezetésére. Azóta újabb fontos állomáshoz ért: márciusban Ybl-díjjal jutalmazták. A szakmai bizottság idén öt hazai építészt részesített elismerésben. A díj jó apropója lehet a leltárazásnak és a visszatekintésnek, hiszen minden esetben legalább tizenöt éves kiemelkedő munkásságért ítélik oda. Kovács Csabával így alkalmunk nyílt áttekinteni tervezői pályájának főbb állomásait, beszéltünk példaképekről, ars poeticáról és az építészet aktuális kihívásairól is.
Az Ybl-díj nem az első a díjaid sorában, de hazai színtéren, talán mondhatom, hogy a legnagyobb. Hogyan fogadtad?
Igen, ez a legrégebbi számon tartott építészeti díj itthon, és a legfontosabb szakmai elismerés. Ilyen szempontból kiemelt pozíciója van, ugyanakkor sok vitát is szokott generálni, mert viszonylag szűk a díjazottak köre. Csányi Sándor, ha jól emlékszem, Ferenc Józsefet idézte egy Prima Primissima díjátadón: „olyan sok díjat kell kiadni, hogy jusson azoknak is, akik megérdemlik.” Szerintem ez frappáns megközelítése a kérdésnek. A magam részéről egyfajta gyermeki örömmel fogadtam a díjat.
Ha megállsz egy pillanatra, és visszatekintesz, melyek azok a munkáid, amikre a mai napig örömmel gondolsz vissza?
Az irodánkkal nagyjából tíz-tizenöt év alatt jutottunk el oda, hogy megépülhettek az első munkáink, amiket már igazán a sajátunknak érezhettünk. Amikor már nemcsak részfeladatok ellátásáról volt szó, hanem olyan megbízásokat is kaptunk, amelyeken keresztül egy építészeti látásmódot fogalmazhattunk meg. Akármilyen aktív is egy építész, nem jelöl minden év szakmailag kiemelkedő pontokat a pályáján. Ezzel együtt nekem is sok olyan munkám van, amire szívesen gondolok vissza – talán több is, mint ami a közönség számára látható.
Nagyobb publicitást először a Csányi Pincészet épülete kapott. Ez az épület az első szakaszába esett a borászatok akkoriban felívelő trendjének. Voltak már pozitív példák itthon, de talán ez volt az első igazán nagyléptékű pincészet, ami megépült. Ezt ma is nagyon szeretem; hasonlóan a 2011-es dél-dunántúli villánkhoz, ami Wrightot idézi, de mai megfogalmazásban, hatalmas, fenyőfák közé nyúló teraszokkal.
Különleges volt a Szabadság térre tervezett, interaktív szökőkutunk is, amit a szakma inkább finnyásan fogadott – nem értették, mi ebben az építészet, bár, szerintem egyértelműen építészeti területről van szó. Vízzel alkottunk falakat, amelyek reagáltak az emberek mozgására. A szökőkút tulajdonképpen játszótérré változott, és komoly bankárokból, politikusokból is kihozta a gyereket. Emiatt az újságírók is szerették, nekem pedig nagy öröm volt látni, hogy működik, és euforikus élményt tud okozni.
Van egyetlen munka, amire különösen büszke vagy?
A budapesti Zöld Gyűrű koncepciómat tartom a mai napig a legfontosabb munkámnak. Egy komplex, város körüli parkrendszerről van szó, gyalogos- és kerékpárutakkal. A pályázatot, amire készült, sikerült ugyan megnyerni vele, de végül nem valósultak meg a tervek.
A korábban említettek mellett Vass-Eysen Áronnal készített első közös munkánk is emlékezetes marad. A válság mélypontján egy sufnit terveztük teljesen ingyen. Lényegében dacból dolgoztunk – azt akartuk bebizonyítani, hogy a válság legmélyebb sötétségében is van építészet. Olcsó anyagokból, kis léptékben, de létrejött valami értékes.
Akkor fedeztem fel, hogy az interneten mennyire erős az információterjedés; ez a kis sufni rövid idő alatt elég nagy karriert futott be különböző designportálokon. Itthon is próbáltuk beemelni a pavilontémát az építészet körébe, a saját irodánkban pedig egy kisépület hullámot indított el, aminek első és legsikeresebb darabja volt ez a pajtaformára hajazó építmény.
Legutóbb a Csontváry múzeumtervetekkel hívtátok fel magatokra a figyelmet. Hatásos kép, ahogy a köddel telített bányagödörből kiemelkedik a narancssárgán izzó kockaépület…
Sokan felkapták rá a fejüket a szokatlansága vagy az abszurditása miatt. Mi egyébként nem tekintjük abszurdnak; nem gegnek szántuk. Sikerült egy erős vizuális üzenetet hordozó látványt létrehoznunk, és ettől széles körben izgalmassá vált a felvetés.
Érdekes jelenség, hogy a jó építészet és a sikeressé váló építészet nem mindig vág teljesen egybe – persze van közös halmaz. Nekem is felismerés, hogy például a Galya-kilátó sem önmagában azért lett sikeres, mert jól megfogalmazott épület, hanem mert szereti a fényképezőgép. Ami egyébként nem volt tervezési szempont számunkra. Problémákat akartunk jól és kreatív módon megoldani – ebből született egy jóképű, magát sokféleképpen megmutatni képes objektum. Így a szűk szakmai közegen kívül is képes volt hatni, és erre az internet világa ráerősített.
Említetted, hogy az indulástól viszonylag sok idő telt el, mire az irodával megszülettek az első, autentikus munkáitok. Nem kaptatok korábban lehetőséget, vagy magatoknak kellett érnetek?
Ez egy komplex kérdés. Én 1986-ban diplomáztam, az első épület – egy műteremház –, amire igazán sajátomként tekintek (bár voltak alkotótársaim), pedig valamikor a kilencvenes évek végén született. Több mint tíz év telt el tehát. Ehhez hozzá tartozik, hogy az építészet egy lassan kibontakozó szakma. Ezt a gondolatot a fiatalok utálják, én is utáltam, de ma már látom az időbeli lefutását egy-egy munkának. Lehet lázadni ez ellen, de ahhoz, hogy megépült, valós és minőségi épületek vegyék körül az építészt, idő kell. Mivel nagyon összetett szakmáról van szó, egyrészt sokáig tart a tapasztalatok begyűjtése, másrészt a megbízói oldal is kicsit bizalmatlan a fiatalokkal szemben. A mi esetünkben mindezt bonyolította a rendszerváltozás: útkereső, botladozó mikro-vállalkozások világában találtuk magunkat. Önmagában ez persze nem magyarázat. Szerintem valóban évek kérdése, mire megtalálja az ember az egyéni útját. Ebben segíthet, ha valaki már fiatalon bekerül egy olyan csapatba, vagy egy olyan ember mellé, aki lehetőséget ad neki, és bízik benne.
Ha jól értem, egyfajta mester-tanítvány viszonyról beszélsz. Ez hozzá tartozik a mai építészethez?
Hozzá tartozna, de pont a mi generációnk az, ahol a mester-tanítvány viszonyt a történelmi folyamatok megszaggatták. Nem mondom, hogy a kilencvenes években senkinek sem jutott mester; akik Makovecz köré csoportosultak, például, tudatosan ezt választották, és Makovecz részéről is volt egy „iskolaalapító” szándék. Azonban sok nagy kaliberű építész nem vállalta fel ezt a feladatot abban az időszakban, és nekem ma is kétséges, hogy mennyire létezik mester-tanítvány kapcsolat az építészetben. A tartósabb elköteleződés talán nem is tűnik kielégítőnek egyik fél számára sem, hiszen a szabadságvágy mindkét generációban igen erős. A mester-tanítvány helyzet kicsit régimódi köteléknek tűnhet ebben a vonatkozásban, pedig értelme éppenséggel lenne. Én az egyik fő problémának pont azt tartom, hogy a generációk közötti tudásátadás és kommunikáció akadozik.
Az irodátok honlapján olvastam, hogy már a tanulmányaid kezdetén is a „részt és az egészt” átfogó építészeti gondolatokat próbáltál megragadni. Amikor pedig legutóbb beszéltünk, említetted, hogy „az lenne a jó, ha már a parciális tudásban is ott lenne az egész.” Ez a gondolat tekinthető ars poeticának?
Huszonévesen volt egy baráti köröm, akikkel a rendszerváltozás forgatagában kerestük a helyünket. Egyik bestsellerünk Heisenberg A rész és az egész című könyve volt. Ő a kvantummechanika megalapítója, és a határozatlansági reláció elméletének kidolgozója. Önéletrajzi szövegében leírja, hogy fiatal tudósként miként került be a modern fizikát megalapozó élcsapat soraiba – hogyan dolgoztak a megismerés határainak az elérésén. Megismerhető-e a világ? Van-e a megfigyelőtől független valóság? – a fizika eszközeivel beleásták magukat a mélybe. Megpróbálták az anyagi mikrovilág szintjén megérteni az univerzumot, és abból egy nagy egészet összerakni. Ez nem modern gondolat, a filozófia történetében régi tradíciója van, de ennek egy modernkori, természettudományos csúcsmegfogalmazásával van dolgunk Heisenbergnél.
Ez akkoriban erősen hatott ránk, és a praxisban is érvényesült. Úgy gondoltuk, ha valami jót akarunk csinálni, a részletekkel való foglalatoskodás, a problémákba való behatolás megkerülhetetlen. Egyébként Mies van der Rohe-nak is hasonló volt a módszertana: egy-egy csomópont megfogalmazása már tartalmazza az egész látásmódot, a komplexebb struktúrát. Az apró részlet és a nagy egész között valamilyen összefüggésnek kell létrejönnie, vagy fel kell ismernünk a már meglévő kapcsolatot. Nem tudunk holisztikusak lenni, ha nem értjük meg az alkatrészeit a rendszernek, ha viszont csak a részeket értjük meg, szétesik a világ. Amennyiben van szakmai ars poeticám, annak valóban része ez az oszcillálás a részletproblémák, a megoldáskeresés, illetve aközött a holisztikus igény között, hogy emberként szert tegyünk egy egészlátásra a világon belül.
Az építészetben ez mit jelent?
Számomra az építészetben nagyon fontos a kompaktság; hogy az adott szituációban benne levő körülmények a lehető legnagyobb összhangba tudjanak kerülni egymással. Nincsenek stiláris céljaim, arra sem törekszem, hogy az épületeim kiáltványok legyenek. Ami fontos, hogy releváns problémákra a lehető legkomplexebb válaszok szülessenek.
Vannak előtted olyan példaképek, akik hosszú ideje inspirálnak ebben?
Nincs egyetlen egy építész, akinek a követője lennék, de a régiek közül Andrea Palladio-t gyakran szoktam emlegetni. Főleg azt szeretem benne, hogy nagyon sok házat tervezett, és mindegyik jó. Lehet, hogy egyik sem olyan, mintha maga Michelangelo álmodta volna meg, de önmagában lenyűgöz az a jelenség, hogy egy építész, pontosabban építőmester, egy egész korszakot képes volt meghatározni azáltal, hogy folyamatosan stabil minőséget képviselt. Nem a kísérletező kedv, hanem a leszűrt tapasztalatoknak a hihetetlenül professzionális alkalmazása az, amit nagyon sokra tartok benne. Vannak olyan építészek is, akiket rehabilitáltam magamban az évek során. Ilyen például Alberti. Az egyetemen nem tudtam vele azonosulni, de amikor lehetőségem volt meglátogatni a mantovai templomát, tényleg megérintett. Sokkal spekulatívabb ember volt, mint Palladio, és a maga módján talán tökéletesebb is az építészete, de Palladio-ban pont a pragmatizmus a lehengerlő.
Egyébként Zaha Hadiddal vagy Frank O. Gehry-vel is hasonlóképpen jártam. Terveik és fotókon látott épületeik alapján gyakran csak legyintettem rájuk, mert öncélú szobrászkodásnak tűntek a munkáik. Hadidot a Vitra számára tervezett tűzoltósági épületének személyes megismerése után ismertem el kiválónak, erre Gehry-nek többet kellett várnia. Végül, mikor Chicagóban végigsétáltam gyalogoshídján, megértettem, hogy nemcsak üres formalizmusról van szó, hanem erős tartalmi mozzanatokról, amikkel erőteljes formai leképeződések járnak együtt. A gyalogoshíd látszólag véletlenszerűen kanyarog, de Gehry egyrészt tudatosan késztet lassú sétára, másrészt a környező felhőkarcolóknak mindig más és más szeletét tárja így elénk. Az építészet lényege szerintem éppen ez: hogyan képes hatni a használókra, amit téralakítással elérünk. Vannak persze olyan építészek, akiket soha nem kellett rehabilitálnom, például Peter Zumthort a kezdetektől fogva imádom, és a vals-i fürdőjébe minden évben elmennék, ha tehetném.
Ma nincsenek olyan irányok vagy iskolák, amiket világosan lehetne követni?
Úgy látom, ma olyan stádiumban élünk, amikor az emberiség újból nagyon igényli az egészet, de nagyon nehezen találja. Önmagában a részek összeadásából nem jön ki egy holisztikus kép. A mai szemléletünkben benne van, hogy elmúlt a nagy izmusok kora, és sokkal inkább egy keresgélős, a hiányokat felismerő, érzésekre hajló korszakban élünk. Nagyon fontos azonban, hogy mindeközben józanok tudjunk maradni. Az építészet sok szempontból leképezi a világ állapotát. Valamikor a 80-as évek végén meghirdették a pluralista gondolkodást, ami a mai napig tartja magát. Olyan irányok nincsenek, amik hitelesen állítanák magukról, hogy az egyetlen helyes és igaz utat jelölik. Inkább értékek vannak, amiket különböző kombinációkban hangsúlyozni szokás: közösség, humánum, ökologikus megközelítés. Ezek a jelszavak pozitív tartalommal töltődnek, de hogy végül mi jön ki belőlük, az minden esetben nagyon specifikus.
Említetted Wrightot, és a megvalósult épületeitekben itt-ott valóban hangsúlyos a modernizmus öröksége, de a legutóbbi tervetek, a Csontváry-múzeum, mintha egy másik megközelítést képviselne. A helyszínválasztásban és az épületben is erősek a szimbolikus, narratív elemek. Az ilyen szintű „olvashatóság” eddig is jelen volt a munkáitokban?
A válság idején épült sufninktól kezdődően folyamatosan megtapasztaltuk, hogy azzal, ha valami erős vizualitással rendelkezik, szélesebb körben képes hatni. Ez a része korábban engem nem annyira érdekelt az építészetnek, de most már jobban foglalkoztat – valószínűleg ebben az irodánkban dolgozó fiataloknak is szerepe volt. Ma nagyon fontos kérdés, hogy hogyan kommunikál kifelé egy épület.
Minket a Csontváry-pályázat kapcsán alapvetően az foglalkoztatott, hogy milyen viszonyunk van magához a Csontváry-jelenséghez. Azt mondtuk, hogy elfogadjuk a véleményeket, miszerint Csontváry egy unikális mester; profetikus figura inkább, mintsem félig laikus festő. Ehhez pedig jobban illik egy zarándokhely, egyfajta spirituális központ, mintsem egy modern múzeum a maga sterilitásával. Olyan helyet szerettünk volna létrehozni, ahová lehet, hogy szám szerint kevesebben mennek el, mint a belvárosban, de aki elmegy, az felkészül rá. Célzottan indul el valaminek a megismerése érdekében, ami a nap végén alapvetően a saját maga megismerését jelenti majd. Ezért volt indokolt a drámai helyszínválasztás. A kissé éterien megfogalmazott épület pedig jól átjön a különböző médiafelületeken; így van rá esélye, hogy vonzóvá váljon a látogatóknak. Hasonló kommunikációs szándékunk nem volt régebben, ebből a szempontból ez valóban egy új megközelítés.
Milyen kihívásokat látsz magad előtt? Az Építészeti Intézet vezetésével most még inkább egy oktatási, egyetemi helyzetbe beágyazottan viszed tovább a praxisodat.
Rövidtávon a legnagyobb kihívást éppen ennek a két szerepnek az összhangba hozása jelenti. Tanárként egy ideje már jelen vagyok az egyetemen, de a vezetői helyzet új feladatokat is magával hozott. Mindeközben fontosnak tartom, hogy maradjon időm az alkotási részére is az életemnek. Hosszútávon nem tudom elképzelni, hogy lemondjak az alkotásról. Úgy érzem, sok még bennem a tetterő.
GALÉRIA
// /
Schneider Ákos interjúja