2017. 11. 22. | Fotó

Hogyan készült a kínai piac?

Szalay Krisztina nyerte a Budapest a Fiatal Tehetségekért díjat a 2017-es Art Marketen. Made in China című diplomamunkája a Kőbányai úti kínai piacot tárja fel, és dokumentálja úgy, ahogy eddig még nem láthattuk. Kriszti utánament annak a furcsa érzésnek, ami a kínai boltokban ránk tör, és megkereste azt a helyet, ahol a legtöbbet lehet erről megtudni. Nemcsak közelről tapasztalta meg, hogy a tárgyhalmok és az elszigeteltség világa ez, hanem azt is megértette, hogyan alakult ki és rekedt meg az élet a „kínain”.

Szalay Kriszti az idei Art Marketen elnyerte a Budapest a Fiatal tehetségekért díjat, ami újabb kiállítási lehetőséget jelent számára a Budapest Projekt Galériában. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem 2017-ben diplomázott fotográfia szakos hallgatója a budapesti kínai piaccal foglalkozott, és több mint két évig járt a Kőbányai útra, hogy jó fényekben és hiteles helyzetekben örökíthesse meg a magyarországi kínai közösség központját. Mestermunkája eredménye egy fotókönyv, ami remélhetőleg kiadásra is kerül a jövőben.

A témát még az alapképzés ideje alatt, egy streetfotós kurzuson találta ki, majd felismerve a benne rejlő lehetőségeket diplomamunkája kapcsán belevetette magát a budapesti „kínai negyedbe”. A kínai nemzetiségű bevándorló családok érdekelték, akik itt élnek velünk, és bár szociálisan kevésbé nyitottak, gazdaságilag már régen beágyazódtak a társadalmunkba. Meg akarta tudni, hogy hol van a törzshelyük, és milyen hangulatban telnek kereskedelemmel átitatott hétköznapjaik.

Mivel a kínai piac területén nem lehet fotózni, ezért az utca túloldalán lévő raktár- és áruelosztó épület felé vette az irányt. A raktár a Kőbányai Ganz gyár kiürült épületeiben működik. A kilencvenes években ez volt a közép-kelet-európai térség legnagyobb áruelosztó központja, és a mai napig jelentős forgalmat bonyolít le. Hatalmas területről beszélünk tehát, amely kiépült infrastruktúrával rendelkezik – nemcsak munkaterületként, hanem társadalmi térként is szolgál a kínai betelepülők számára.

Kriszti idővel megtalálta a módját, hogyan fotózzon olyan helyeken, ahova csak a helyiek, azaz a kőbányai piacon járatos árusok vagy családjuk és ismerőseik járnak. A veszély, hogy adóellenőrnek nézik, és bezárkóznak elmúlt, amint körbeért a hír, hogy egy művészeti egyetemista sertepertél a területen.

A piacon egyébként nemcsak kínaiak árulnak, de a többi nemzetiség közül magasan ők vannak többségben. Mint minden közösségben, itt is megvannak a hierarchiai lépcsőfokok. Krisztinek például sikerült az egyik „kerület” főnökével megismerkednie, akitől engedélyt kapott, hogy az ő fennhatósága alá tartozó területeken fotózzon. Bár farkastörvények uralkodnak a piac határain belül, és kívülállóként szinte lehetetlen megérteni ezt a rendszert, ha az ember megismerkedik az ottaniakkal, egy idő után szívesen látják.

„ Az idegen külváros diszkomfort érzete idővel átrendeződött, hozzászoktam a környezethez. Veszélybe sosem kerültem, persze volt, ahol jobban biztonságban éreztem magam, de az ember félelemérzete szerencsére működik, és megment, amikor kell.”

A képek tudatosan emlékeztetnek minket a kínaiakkal kapcsolatos prekoncepcióinkra, pozitívokra és negatívakra egyaránt, miközben a valóság dokumentálásának bizonyító erejével bírnak, és nem köntörfalaznak. Kopár ipari épületek falait és bedobozolt rakományt, csomagokat látunk legtöbbször, hiszen a doboz a kínai piac tárgykultúrájának egyik alapegységét jelenti. Megszámlálhatatlan mennyiségű áru érkezik folyamatosan, amit a végtelenségig tart elpakolni, helyre rakni. És miközben a srácok odalent pakolnak, valamelyik eldugott épületben tradicionális táncórát tartanak, vagy a harcművészeteket gyakorolják.

Látszólag mindenük megvan, ami szükséges ehhez az ideiglenes külföldi száműzetéshez. Persze száműzetésről a szó szoros értelmében nem beszélhetünk, hiszen az 1989-es Tienanmen téri demokráciapárti tüntetések, és a kínai kormány rájuk adott brutális válasza után nyitottuk meg kapuinkat szolidaritásból a kínai állampolgárok ezrei előtt. Bár voltak, akik örültek Krisztinek, és kérték is, hogy örökítse meg őket, sokan közülük a mai napig félnek a fotótól – lehet, hogy a forradalmi események traumája és paranoiája, de lehet hogy a szabálytalanságok takargatása miatt. Az illegalitás és az elszigeteltség mellett az ideiglenesség hangulata járja át a területet.

Senki számára nem lenne kényelmes rideg falak között, arcba csapódó szemét társaságában tölteni a hétköznapokat, de nem is tesznek semmit, hogy otthonosabb hangulatot kölcsönözzenek a területnek. Talán azért, mert legtöbbükben ott él még a vágy, hogy egyszer egy sikeres külföldi üzlet tulajdonosaként hazatérnek, vagy hogy tovább mennek, mondjuk Amerikába, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosíthassák a gyermekeik számára.

Szalay Kriszti Kőbányai úti feltárása során a csordultig zsúfolt boltok és raktárok mögött megrekedtséget és bizonytalan jövőképet talált. De kell, hogy legyen valami, ami ezt az egészet összetartja. Ez minden bizonnyal a Guanxi-kötelék lehet, a transznacionális kínai körök kapcsolati rendszere, az oda-vissza segítségnyújtáson alapuló szövetség.