„Talán egy kicsit jobban elhisszük, hogy mi is formálhatjuk a várost, hogy bárhol lehet Szabadság híd.”

---

A 16. Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjában rendezendő tárlat nyertes pályázata a Kultúrgorilla és a Studio Nomad közös projektje: a Szabadság híd – Új horizontok a városban. 

A 2018. május 26. és november 25. között megrendezésre kerülő kiállítás főkurátorai Yvonne Farrell és Shelley McNamara építészek, akik Freespace címmel hirdették meg a Biennále központi programját. A Szabadság híd – Új horizontok a városban projekt az utóbbi évek egyik legelőremutatóbb, univerzális – mégis jellegzetesen budapesti – urbanisztikai jelenségével, a Szabadság híd spontán közösségi térré, találkozó és eseményhelyszínné való átalakulásával foglalkozik. A koncepcióról, a közös alkotásról, a tervezett kiállítási formákról Göttler Annával, Oravecz Júliával, Tornyánszki Évával, azaz a Kultúrgorilla designmenedzsereivel beszélgettünk.

Hogyan illeszkedik a projektetek a Biennálé “Freespace” tematikájához?

A “freespace” jelentését mi egy ikonikus budapesti esemény tükrében vizsgáljuk. Amikor 2016-ban a főváros a környék infrastrukturális fejlesztése nyomán megszüntette a forgalmat a Szabadság hídon, egy új szabad/köz tér jött létre. A városlakók, és köztük különösen aktívan az Y generáció képviselői pillanatok alatt újradefiniálták a teret, azt konkrét politikai követelések nélkül „elfoglalva”. A városok működésének megértése szempontjából kulcsfontosságú, hogy mit élünk meg szabad térként, mit él meg a jövő generációja szabad térként. A 2016-os események sokféleképp gazdagítják a “freespace” fogalmát: az új generációk önszerveződésre és önszabályozásra való készsége, a fogyasztás- és forgalommentes, szabadon értelmezhető és alakítható terek iránti igény, a műemlékek reprezentativitásának lebontása és identitásunk újrafogalmazása, megélése.

A Kultúrgorilla és a Studio Nomad korábban több sikeres projektben működött már együtt, gondoljunk csak a “Bringológia” kiállításra vagy a “Parázs” okos-bútor projektre. A “Szabihidat” kezdeményező Valyo-t mennyire vonjátok be a mostani közös gondolkodásba?

A kiállítás fókusza elsősorban a Szabadság híd “elfoglalásának” alulról jövő, önszerveződő aspektusa, azaz 2016 nyara, amikor spontán és látványosan feltört az igény a szabad, autómentes, fogyasztásmentes, természetközeli terek és új városi interakciók, együttlét iránt. A Valyo rengeteg munkával és nagyfokú elhivatottsággal elérte, hogy 2017-ben is, akkor már az infrastrukturális felújítástól függetlenül lezárják a hidat, ezzel folytonosságot teremtett, és a spontán, informális társadalmi kezdeményezést egy tudatosabb, formálisabb szintre emelte – miközben figyelt arra, hogy megőrizze annak értékeit. A Valyo-val korábban is dolgoztunk együtt és a kiállítás kapcsán is él a párbeszéd köztünk.

A de_formot kértétek fel a magyar pavilon grafikai arculatának megtervezésére. Volt már korábban közös munkátok? Milyen vizuális megjelenésben gondolkodtok?

A Studio Nomad és Tornyánszki Éva is már többször dolgozott együtt a de_form-mal. Hamar megtaláltuk a közös hangot, és a Biennaléra beadott pályázat során tudtuk, hogy gondolkodásmódjuk, stílusuk és természetük miatt is jó lenne együtt dolgozni.

Bár az arculat tervezése még folyamatban van, már körvonalazódott mi a fő üzenet, amit vizuálisan is közvetíteni szeretnénk. Olyan grafikai rendszer kialakításán dolgozunk, ami ugyanazon az analógián működik, mint a híd köztérré válása. Egy olyan közismert forma használatával hoztunk létre szimbólumrendszert, amelyhez eddig egy teljesen más funkciót társítottunk, ez képezi a grafikai arculatunk alapját.

Milyen egyéb alternatív/közösségi városhasználati példákat fogtok bemutatni a kiállításon?

A Velencei Biennále egyik legnagyobb kihívása, hogy egy látogatónak nagyon kevés ideje jut egy pavilonra, és nagyon gyorsan, hatásosan, élményszerűen kell átadnunk az üzenetet. Igyekszünk ezért a kiállítást nem túlterhelni esettanulmányokkal. Az biztos, hogy bár sok szempontból egyedülálló jelenséggel állunk szemben, a rendszerváltás óta több irányból épültek fel azok a változások, melyek eddig a pontig vezettek – a bátorságig, hogy úgy használjunk egy teret, ahogy nekünk tetszik – gondoljunk akár a ‘protestival’ jelenségre, az üres terek közösségi hasznosítására, a kerékpáros mozgalom megerősödésére és a romkocsmákra. De stratégiailag és városképileg is védett Duna-hídjaink is többször váltak már a közelmúltban hosszabb-rövidebb időre köztérré, ezeket az előzményeket sem szeretnénk említés nélkül hagyni.

Mennyire mélyítik el a város és a városlakók viszonyát a Szabadság híd jelenséghez hasonló helyfoglaló akciók?

Nagyon alapvető, primer módon ad új tapasztalatot a helyről ahol élünk és magunkról is. A Szabadság híd esetében például teljesen új szögből láthattuk a hídtestet, keresztbe fekhettünk a síneken, ismeretlen ismerősök mellett ülhettünk az aszfalton, ha zenére vágytunk, zenét csináltunk, ha grillezni akartunk, grilleztünk, ha jógázni szerettünk volna, akkor kivittük a jógamatracot. A híd találkahellyé vált – “Találkozunk a hídon” -, hogy Cseh Tamást idézzük. Megálltunk rajta, időt töltöttünk és befogadtuk a Dunát; egyszerre voltunk természethez közel, szabad térben és egyszerre egy vibráló közösségben. Budapest új módon vált identitásunk részévé egy régi, de megújult szimbólumon keresztül. Ez kitágította a képzeletünket: most már talán egy kicsit jobban elhisszük, hogy mi is formálhatjuk a várost, hogy bárhol lehet Szabadság híd.

Másfelől megfordíthatjuk a kérdést: a Szabadság híd 2016-os foglalása már egy tünet, ami egy egyre radikálisabb változást jelöl ebben a viszonyban, és ez nem független a már említett Y generációtól, akik a rendszerváltás után születtek, és teljesen másként használják a közteret, mint például a szüleink generációja. Ez pedig nemcsak példamutató lehet, de a várost alakító szakmának érdemes odafigyelnie rájuk, hiszen ők jelentik a jövőt.

Mit gondoltok, azáltal, hogy bekerül a projekt a nemzetközi művészeti szcéna élvonalába, visszahat-e a városvezetési attitűdökre, nyitottabban fogják-e fogadni az alulról szerveződő spontán kezdeményezéseket?

Egy városvezetésnek általában nagyon fontos az, hogy milyen képekben ragadható meg a város a külföldiek számára. A Duna, a Duna-part és a Duna menti városkép egy ilyen ikonikus és örök kép, de nem közvetít dinamizmust, változást. A Szabadság hídon megörökített képek a tömeges jógázókról vagy piknikezőkről ellenben igen, és ez vonzó a fiatal külföldiek számára is. Az pedig, hogy a Velencei Biennálén beszélünk a történtekről, presztízst, pozitív város és országimázst hoz majd.

Ne feledjük el, hogy a főváros meglepően nyitottan kezelte a helyzetet. Szerintünk a városvezetésnek alapvető feladata, hogy “soft” eszközökkel ösztönözzön, hagyja kibontakozni az organikus változást, teremtse meg ehhez a kereteket. Ha a kiállításunk egy kicsit is hozzájárul ahhoz, hogy ebben megerősítse a szakmát és városvezetést, annak már örülni fogunk.

A 2017-es Szabihíd projekt kapcsán napirendre került a kérdés, hogy Budapestnek szüksége lehet egy gyalogoshídra a Dunán.

A megüresedett Szabadság híd hirtelen és tömeges használatba vétele egyértelműen jelzi, hogy szükség van szabadabb, definiálatlanabb terekre, legyen szó autókkal vagy étteremteraszokkal zsúfolt járdákról. Az is kiderült, hogy a Szabadág híd tengelye egy gyalogosan jól bejárható útvonal, amire fel vannak fűzve az egyetemek, a bulinegyed, a Bartók Béla út. Az is kiderült újra, hogy a budapestiek szeretnék megélni a közelebbi kapcsolatot a Dunával, amely a város organikus része. Ha ezeket összerakjuk, elég erősen azt üzeni, hogy van létjogosultsága egy gyaloghídnak, vagy akár egy meglévő infrastruktúra gyalogosan jól megközelíthető, bejárathatóvá válására.

Milyen új szerepkörei vetődnek fel az építészeknek a projekt által?

Ma már nem annyira új, sőt szinte alapvetés, hogy az építész szakmának nyitnia kell, mert befolyása hosszú távú a mindennapi életünkre: szükségszerű az interdiszciplináris megközelítés. Az építész ma már rendszeresen mediátori szerepbe kerül, ahol közvetít a különböző léptékek, látásmódok, szakmák és szereplők között.

A velencei magyar pavilon átriumában megépített kilátó milyen új nézőpontot, szempontrendszert kínál majd a látogatóknak?

A helyspecifikus installáció fő eleme lesz kilátó, amelyre felkapaszkodva a látogató az épület tetőszintje fölé juthat. A kívülről alig érzékelhető, visszafogott építménynek először a szerkezetét látjuk meg. A sötét, zárt kiállítótérből egyre felfelé haladva fokozatosan nő a világosság, mígnem felérünk az építmény tetejére, ahonnan új távlatok nyílnak. Az élmény a hídszerkezet alatti világ és a hídról nyíló tágas panoráma kontrasztját eleveníti fel.

Az építményből a vízre és a Giardini fölé láthatunk. A kilátó utalást tesz a Szabadság hídon történt eseményekre, azok újrateremthetőségére: egy, az eddigi biennálék során megközelíthetetlen helyet tesz megközelíthetővé, megmászhatóvá. Ezáltal az épület újszerű módon válik bejárhatóvá, hasonlóan a Szabadság hídhoz a 2016-os lezárás idején.

Bevonjátok-e a Biennálé közönségét bármilyen módon? Lesznek tematikus kerekasztal beszélgetések a pavilonban, amelyhez csatlakozhatnak a látogatók?

Mindenképp szeretnénk bevonni a közönséget, de nem panelbeszélgetés formájában, hanem hamisítatlan Kultúrgorilla-módon. A részleteket még nem áruljuk el, de a megnyitón fény derül rá.

Ha 2018 nyarán ismét lesz hídlezárás, lesz-e összhang a kiállítás és az lezárt híd között? Terveztek egy időben megvalósuló akciót, performanszot a két helyszínen?

Erre most még nem tudunk pontos választ adni, folyamatosan fejlődik, finomodik a koncepció. Ebben a szakaszban a kiállítás súlypontjainak beállítása és a katalógus létrehozása a legfontosabb feladatunk.

// / 

Szegő Hanna interjúja

---