„Szerintem ennél ösztönzőbb erő nincsen.”

---

A halál az élet természetes velejárója, rendszerint mégis tabutémaként kezeljük. Szécsi Noémivel, a MOME fotográfia szakos hallgatójával a kérdéshez fűződő különleges, szinte meghitt viszonyáról diskuráltunk.

Bár más-más érzelmi impulzusok hatására, de fotósorozatai ugyanannak a fő összekötőerőnek a körüljárásával indulnak. Szécsi Noémi finoman használt szimbólumokkal, ráérősen időzik el az élethelyzeteknél, amelyekbe egy-egy téma sodorja. A krematóriumban készített képeit látva őszintén mondhatom, hogy segített elfogadhatóbbá tenni a halál gondolatát még a magam fajta, megrögzötten rettegő ember számára is.

Hogyan gondolsz a halálra? Várod-e vagy inkább félsz tőle, milyen a viszonyotok?

A halálról általánosságban elmondható, hogy az emberek többsége fél tőle. Az abszolút tabuk közé tartozik, nem egy családi ebéd alatt történő beszélgetések fő témája. Azonban én teljesen másképpen viszonyulok hozzá, számomra túlságosan is érdekes téma, hogy csak a félelemre összpontosítsak. Egy olyan folyamat, ami nagyon sokrétű kérdéseket tesz fel. Egyszerre lehet szomorú, kegyetlen, izgalmas vagy rejtélyes. Julian Barnes egyik könyvében olvastam az alábbi mondatot „a halál ad értelmet az életnek”, ami nagyon röviden összefoglalja mindazt, ahogy a halál fogalmával kapcsolatban érzek. Hiszen a halál motivációt ad, a teljes elmúlástól való félelem arra készteti az embereket, hogy beteljesítsék a vágyaikat. Szerintem ennél ösztönzőbb erő nincsen, ezért is egyfajta csodálattal viszonyulok a halálhoz.

Kérlek, mesélj a sorozatokról: hogyan találtál rá a konkrét témákra?

Az első szemeszterben készített anyagomban a kényelem birodalmának témakörén belül kerestem az abszurditást. Egy barátom ajánlott egy kisvárosi kocsmát, aminek a tulajdonosa egyben temetkezési vállalkozó is. Számomra eléggé hihetetlennek tűnt ennek a két vállalkozásnak az egy épületen belüli üzemeltetése, de ennél jobb helyet keresve sem találhattam volna. A helyszínre érkezve pedig még groteszkebbnek tűnt a szituáció, mint azt elképzeltük, feleszmélve a helyzet abszurditásából mindeketten sebesen elkezdtünk a saját egyetemi témáinkhoz én fotókat készíteni, míg ő videókat. A kocsmában hangvezérlet világítás volt, ami az idősödő, vidéki, alkoholista bácsikat annyira nem hatotta meg, és ebből a fényarzenálból nyílt a temetkezési vállalkozást jelképező kis iroda a kocsmapult mögött, a garázsban pedig a koporsókat és urnákat tárolták. A sorozatomban próbáltam ennek a két teljesen eltérő helyszínnek a közös pontjait keresni, leginkább vizuálisan akartam erre ráerősíteni. Nem tudtam teljes egészében megfogalmazni a képeimben a véleményemet a témával kapcsolatban, ezért az elmúlt idei félév során újra a halál tematikájához és annak iparági szerepéhez nyúltam vissza.

Mi indult el azóta benned? Hogy érzed, megfogalmaztad már a véleményed?

A harmadik szemeszter témája a “to infinity and beyond” kérdéskör volt, és az első órákon a jövővel kapcsolatos cikkgyűjtést kellett csinálnunk, így találtam rá egy újságcikkre, ami a temetkezési helyek fogyását hangsúlyozza. A szerző kutatásai alapján 30 év múlva nem lesz már elég parcella, így az egyik alternatíva a hamvasztás, amivel helyet lehet spórolni. Mivel a témát még mindig elég gazdagnak és kimerítetlennek találtam, így felkerestem az egyetlen Budapesten működő krematóriumot. Nem tudtam, mire számítsak első látogatásom során, viszont ami elsőre feltűnt, az az édeskés szag a levegőben, amiről később megtudtam, hogy az égetés velejárója. Már ez is nagyon szokatlan volt számomra, hogy egy édes illat párosul a halállal és leginkább a test teljes hamuvá égetésével. A másik dolog, ami igazán megfogott, az az ott dolgozók higgadt, tárgyilagos magatartása volt, ugyanakkor mégis tisztelettel bántak a halottakkal. Ezt a hozzáállást akartam én is a képeimen viszont látni, ugyanolyan tisztelettel szerettem volna elkészíteni az anyagomat, mint ahogyan a dolgozók végzik a munkájukat. Emellett itt is találtam hasonló szokatlanságokat, mint amilyen a hangvezérelt világítás volt a vidéki kis kocsmában. Ezeket az abszurd, fura helyzeteket kerestem, mint a protézisek tárolása egy faládában, vagy egy talicska benne egy nagy növénnyel a hűtők mellett.

Ennek a sorozatnak második fejezetét képezik a protézisekről készült képeim, amelyeket egy Auchan-os zacskóban adta ide az egyik dolgozó teljes higgadtsággal, és közben kedvesen elmagyarázta, melyik milyen célt szolgált. Először eléggé viszolyogtam, hogy egyáltalán meg kell fognom őket, de az a könnyedség, ahogyan megkaptam őket, hatással volt rám, és nyugodtan, szorongás nélkül tettem be őket a fagyasztóba a mirelit zöldségek mellé, vagy öntöttem rájuk viaszt. Azért találtam érdekesnek a protéziseket, mert lényegében ezek az egyetlen tárgyi bizonyítékai az elhunyt testének, létezésének. Belegondoltam, hogy amit régen azért operáltak az emberekbe, hogy megkönnyítsék, fájdalommentessé tegye ez életüket, így halál után ezek a vastárgyak funkciójukat vesztették és egy faládában hevernek. Ebben a sorozatban egy másik alkotói szerepet akartam kipróbálni, nem puszta megfigyelőként akartam elkészíteni a képeket, hanem én akartam létrehozni az adott helyzeteket, tárgyakat. Így jött az ötlet, hogy ezt a funkcióvesztettséget megragadva különböző anyagkísérletekkel megpróbálom “beoperálni” a protéziseket.

Valóban megváltozott a viszony közted és a téma között?

Viszonyom a halállal kiskorom óta nem a félelemről szól, hanem annak elfogadásáról, tudom, nem lehet ellene semmit tenni, ezáltal az utóbbi években egyre izgalmasabbnak és misztikusabbnak találom a kérdést. A folyamatos érdeklődésem mellett pedig a halállal kapcsolatos munkáim elkészítésekor belemenekültem a fotózásba a saját problémáim elől. Ezáltal sikerült is feldolgoznom azokat, mert egy szinten én is gyászoltam, és a krematóriumban dolgozók nyugodtsága rám is hatással volt.

Eddig csak a halált mint iparágat vizsgáltam – tárgyilagosan. Az érdeklődésem a téma iránt egyre nagyobb és a következőkben szeretném, ha egy személyesebb, emberközpontúbb irányba tudnék elindulni. Továbbá látom magamon, hogy a mostani anyagomon segített, hogy már foglalkoztam a témával, és úgy érzem, hogy a protézisek újra anyagba illesztése egy még ki nem játszott téma.

GALÉRIA 

Szécsi Noémi | Infinity and Beyond | Moholy-Nagy Művészeti Egyetem | 2017

Szécsi Noémi | Infinity and Beyond | Moholy-Nagy Művészeti Egyetem | 2017

Szécsi Noémi | Infinity and Beyond | Moholy-Nagy Művészeti Egyetem | 2017

Szécsi Noémi | Infinity and Beyond | Moholy-Nagy Művészeti Egyetem | 2017

Szécsi Noémi | Infinity and Beyond | Moholy-Nagy Művészeti Egyetem | 2017

// /

Máli Fanni interjúja  

---