Mit mond a csirke az emberről?

Szalai Dániel „csirkeprojektje” a MOME egyik tervezési feladatkiírására készült, amelynek témája To Infinity and Beyond, azaz A végetlenbe és tovább volt.

A végtelenbe és tovább cím az idén szeptemberben Hollandiában megrendezésre kerülő BredaPhoto fesztivál tematikáját jelöli, amelynek középpontjában az emberiség jövőjét érintő, különösen a technológiai fejlődés kapcsán felvetődő kérdések – így például a klónozás, a természethez való viszonyunk és általában a poszthumán kor eljövetelének lehetősége – állnak. Ennek a tematikának, illetve a fesztivál felvetésének a kapcsán született meg a Novogen című munka, amellyel az alkotó alapvető célja, hogy a csirkéket mintegy metaforaként használva a mai emberképről és az élő környezetünkhöz való viszonyunkról beszélhessen.

Nem a megszokott utat választottad, hiszen a designelmélet szak befejezése után kezdted el a fotó szakot. Az elméleti mesterképzés helyett miért döntöttél inkább a fotó mellett?

Igazából körülbelül 12 éves korom óta fotózom. Eléggé szorongó, koravén kamasz voltam és a fotózás jó eszköze volt annak, hogy a világot felfedezzem, ugyanakkor kicsit kívülálló perspektívából szemlélhessem. 16 évesen már úgy készültem, hogy egyetemen a MOME fotó szakán fogok tanulni, úgyhogy „előkészítőnek” beiratkoztam Gulyás Miklós Fotográfus.hu nevű iskolájába. Az ott töltött két év nagy hatással volt rám: addig szinte kizárólag analóg, fekete-fehér, erősen esztétizáló képeket készítettem, Miklós iskolájában viszont Szalontai Ábel, Göbölyös Luca és Illés Barna kurzusain rá kellett döbbennem, hogy a kortárs fotó inkább „digitális, színes és komplexebb koncepciók mentén szerveződik”. Azaz egy teljesen más fotográfiai és művészeti paradigmával találkoztam, amit eleinte nehéz volt befogadnom, ezért egyre többet foglalkoztam művészetelmélettel, aminek az lett a vége, hogy érettségi után inkább elmélet szakra jelentkeztem. Közben áthallgattam a fotó szakra: felvettem BA-s és egy MA-s tervezést is, illetve specifikumokat, és digitális labor kurzust is. Az elmélet szak BA után fotó szakra szerettem volna menni mesterképzésre, de nem vettek fel, viszont egy véletlenül jött lehetőség folytán közvetlenül azután, hogy lediplomáztam, bekerültem egy fiatal, de nagyon komoly nemzetközi projekteket gyártó film- és fotóprodukciós céghez, a Progressive Productions-höz, ahol sokat fotózhattam és nagyszabású produkciókban vehettem részt. Öt évvel később úgy éreztem, hogy tartozom magamnak azzal, hogy komolyan vegyem azt, hogy fotózni szeretnék. Újra jelentkeztem a fotó szakra és ezúttal sikerült bejutnom.

Hol nőttél fel? Ez az első találkozásod az állatfarmmal, vagy van valamilyen gyerekkori minta is a témaválasztás mögött?

Budapesten születtem, de kiskoromban Érdre költöztünk egy kertes házba, ahol volt kutyánk, macskánk, hörcsögünk és tengerimalacunk. Rövid ideig még két kacsánk is, úgyhogy megszoktam és megszerettem az állatok közelségét. Az, amivel a Novogen projekt kapcsán találkoztam, teljesen új volt. A telepen, ahol fotóztam, egy ólban 12.000 csirke és kakas van egy térben. Ipari léptékű a dolog, ráadásul ezek olyan csirkék, akiknek a tojásait gyógyszergyárak használják fel, úgyhogy szigorú higiéniai protokoll van: csak váltásruhában, jobban mondva arra vett steril védőruhában, gumikesztyűben és hajhálóban lehet bemenni a csirkék közé. Egészen más élmény volt, olyan, amilyet korábban sehol nem tapasztaltam.

A Novogen látványos és meglepő projekt. Honnan jött egyáltalán az ötlet, hogy kereskedelmi tojók legyenek egy fotó projekt, egyben művészeti munka alanyai?

Sokáig kerestem a fogást az Infinity and beyond témán. Fotóztam Nógrád megyei zsákfaluban, gondolkodtam köztéri kisplasztikák készítésén és stúdióban készített, „klónozott” emberpárról készített fotósorozatban is. Aztán véletlenül összefutottam a MOME Art Market standján egy régi ismerőssel, Benyeda Katalinnal, akivel még évekkel ezelőtt találkoztam a Szépművészeti Múzeumban; ő mesélt a családi vállalkozásukról, a Prophyl-ről és a mohácsi csirketelepről. Mutatott egy fotót az egyik ólban a csirkékről és akkor bekattant: „Ez az, le kell fotózni több száz csirkét!” Elképzeltem, milyen érdekes lenne egy egész fal, padlótól plafonig tele csirkeportrékkal. Egy-két hétig még dolgoztam a korábban elkezdett projekteken, de egyre jobban éreztem, hogy a csirkékben van a jövő és ez a legjobb ötlet, úgyhogy engedtem a kísértésnek. A projekt megvalósulása egyébként nagyban köszönhető annak, hogy a telep tulajdonosai nyitottak voltak a fotózásra és nagylelkűen támogatták a munkámat.

Ezek a profitorientált céllal tartott állatok a leírásod szerint viszonylag jó körülmények között élnek, de nem lehet nem észrevenni a dehumanizálódó emberi társadalmak közötti párhuzamot.

Igen, ezek a csirkék egyáltalán nincsenek rosszul tartva, amit az is jól mutat, hogy a gyártó adatlapja szerint 18 hetes korukig 97-98 % a túlélési arányuk, ami később, 90 hetes korukig is csak 2-3 %-kal csökken. Viccet félretéve azt gondolom, hogy az a fajta radikális haszonelvűség és tárgyiasító gondolkodás, amivel ezekhez az állatokhoz viszonyulunk hátborzongatóan rezonál azzal, ahogy bizonyos kontextusban az embereket és az emberi életet kezeljük. A „Management Guide” például két periódusra bontja a csirkék életét: a 18 hétig tartó növekedési periódusra és az ezután következő gyártási, termelési periódusra, ami mindaddig tart, amíg a csirkék képesek az előírásban meghatározott standardnak megfelelő tojások termelésére.

Sokat jártál a csirketelepre, hogy testközelből figyeld a folyamatokat és elkészüljenek a csirkeportrék. Mennyi idő ment el erre a kutatómunkára?

A képeket több alkalommal, azt hiszem, összesen hét nap alatt készítettem, plusz egy napot stúdióban is fotóztam, amikor egy preparátumon modelleztem a világítást, amit aztán reprodukáltam az ólban. A kutatással, valószínűleg az elméleti hátterem miatt is, nagyon sok időt töltöttem. Utánaolvastam a csirke és a csirketartás kultúrtörténetének és alaposan utánajártam az ipari állattartásnak. Iszonyú izgalmas dolog, nagyon élveztem. Az a csirke, amit ma ismerünk, nagyon sokat elmond az emberről, ami végül is érthető, hiszen egy designfolyamat eredményeként létrejött termékről van szó.

A csirkék személyiséggel való felruházása tudatos volt vagy organikusan jött munka közben?

Igazából a projekt elején ez még fontos volt, de aztán annyira nem foglalkoztam vele, mert az ember így is úgy is antropomorfizál szinte mindent, de különösen az élőlényeket, úgyhogy ha különösebben nem játszom rá erre, akkor is benne van a projektben.

Mi a célod ezzel a sztorival? Kíváncsi vagyok, hogy szerinted a nagyközönség is érteni fogja az üzenetet, vagy a művészetet közelről szemlélő és értő közönségnek szánod?

Nehéz kérdés ez, mert szeretem, ha mindenkinek, aki a munkámat látja, átjön az, amiről beszélni szeretnék, sőt, mivel kicsit kényszeres vagyok, legjobb, ha mindenkinek pontosan azt jelenti, amit mondani szeretnék. De azt hiszem, ebben a projektben épp az a jó, hogy elég sok rétege van és elég nyitott, így sokféle megközelítésnek ad teret. Lehet, hogy valakinek csak egy vicces vagy furcsa élmény megnézni ennyi csirkét, de szerintem sokaknak beszélhet arról, ahogyan a környezetünkhöz, a „teremtett világhoz” viszonyulunk. Mindkettő ugyanolyan legitim értelmezés.

Folytatódhat egy ilyen projekt akár egy második felvonással? Milyen kérdések vetődtek fel a projekt gyakorlati részében?

Igazából a munka még nincs teljesen kész. Először eljutottam egy installáció ötletéig, de ez nem valósult meg. Kétszáz képet kinyomtatni nagyon költséges dolog, így a kipakoláson a munkafolyamatot mutattam be, illetve egy látványtervet, amiből csak néhány képet printeltem ki mintaként. Könyv formátumban is gondolkodtam, úgyogy a kipakolás után készítettem egy dummyt. A könyv izgalmas kísérlet, mert egészen más formát ad az anyagnak. A könyvbe több kép is belekerülhetett, amit a telepen készítettem, de az installációban már nem fértek el. Illetve azok a szövegek is fontos helyet kaptak a könyvben, amiket a gyártó cég oldaláról válogattam, Ezek fontos adalékok a projekthez.

Február 7-én jártak a MOME-n a BredaPhoto kurátorai, akiktől nagyon hasznos és inspiratív inputot kaptam, úgyhogy szerintem az első installációs tervemen nagyot fogok változtatni. Elég nagyszabású elképzeléseim vannak, és nagyon örülnék, ha kijutna az anyag a fesztiválra és ezek Hollandiában megvalósulhatnának. Ezzel a kérdések viszont már csak a projekt végső formájának kialakításáról és kivitelezésről szólnak, meg persze az utóéletéről; az alapanyag úgy érzem, megvan. Rengeteg gondolatom van még a csirkékkel kapcsolatban, de nem akarom túltolni. Viszont a munka alapgondolatát szívesen továbbvinném.

// / 

Szerző: Rikov