simple living manifesto
Adott két jurta, két család, őserő, komposztálás, önfenntartás, vezérmotívumai egy egyszerű élet manifesztumának. Tompa Eszter a MOME fotográfia szakos hallgatója saját minimalista challengét továbbgondolva kereste fel a Rossel családot Piliscsabán, ahol Szilda az Édesanya mélyítette el abban, hogy mi is a minimalizmus a gyakorlatban, illetve a Paulics családot Zala megyében, hogy dokumentálja mindennapjaikat. Eszterrel a különleges élethelyzetről és stílusról, illetve a megszokott normák alternatíváiról beszélgettünk.
Fun fact: jurta építéséhez nem kell építési engedély, csak ha beton az alapja. A telket kell megvenni, ennyi az egész.
Először is, mesélj kérlek arról, hogyan találtál rá a minimalizmusra mint témára?
A tavalyi Kényelem birodalma kurzus során kezdtem el foglalkozni a „zero waste” kérdéskörével, aminek a kiindulópontja egy TED-előadás volt. Egy lány beszélt arról, hogy néhány év leforgása alatt csak egy befőttesüvegnyi szemetet termelt. Érdekelt ez a dolog, erre kezdtem építeni a koncepciót, aminek eredményeképp műanyag-csendéleteket fotóztam, de éreztem, hogy még nagyon a felszínen tapogatózok. Különböző alternatívák után néztem, és rátaláltam egy minimalista Facebook-csoportra, ami hasonló elgondoláson alapul. Mivel még mindig nem tudtam pontosan, mit szeretnék elmondani az anyagommal, elkezdtem egy 30 napos minimalista-kihívást, hogy közelebb kerüljek a témához. Volt olyan nap, hogy nem vásárolhattam semmit, 24 óráig nem panaszkodhattam, nem interneztem szintén egy napig, vagy meditálni kellett. Ekkor realizáltam, hogy az a legcélravezetőbb, ha azt mutatnám be, milyen „minialistán”, azaz veszteségmentesen élni.
Azért jurtával nem találkozik minden sarkon az ember, milyen úton-módon leltél rá a két családra? Mennyire tudtál vagy mennyire nem tudtál azonosulni a helyzettel, ami ott fogadott?
Amikor Facebookon megkerestem a két családot azzal, hogy fotózni szeretném őket, szinte azonnal válaszoltak, hogy várnak szeretettel. Ez meglepő volt, hiszen nem ismertek, mégis kérdés nélkül, több alkalommal vendégül láttak az otthonukban. Az első perctől teljesen nyitottak voltak, azt gondolom örültek, hogy fotóztam őket, és ez nekem is könnyebbséget jelentett.
Sokat beszélgettünk, valahogy annyira természetesnek hatott az egész, egy idő után már abszolút nem feszengtem a kérdések feltevésénél. Teljesen szabadon mászkálhattam a birtokokon egyedül, de volt, hogy megkértem valakit, hogy jöjjön velem. Érdekes volt, hogy az idegen emberek felé is ilyen bizalommal vannak.
Volt esetleg elképzelésed arról, hogy mi fog ott várni? Ha tehetnéd, átváltanál a nagyvárosi nyüzsgő mindennapokból egy hasonló életmódra?
Mindig vannak prekoncepcióim, elképzeléseim, hogy mik azok az információk, amit a fotográfia eszközeivel meg szeretnék mutatni, és ezt hogy fogom kivitelezni. Úgy érzem, valahol hajt, hogy olyan szituációkba sodorjam magam, ami új és ismeretlen, ugyanakkor szeretek hazamenni a kis pesti albérletembe is. Voltak képek, amelyeket egyszerűen meg kellett csinálnom, viszont vártam arra is, hogy egy-egy kialakult helyzetben is tudjak fotózni. Az egyik kedvenc képem, amin a gyerekek, akik otthon tanulnak, tornaórát tartottak a teherautón, teljesen spontán. Tudtam, hogy az egyik anyuka a jurtából blogol, és azt gondoltam, hogy ez nagyon menő. A blogot úgy tudnám összefoglalni, hogy életmóddal kapcsolatos, főzős, DIY-os dolgokról, illetve arról is ír, milyen jurtában élni.
Hogyan gondolsz a két családra most? Szerinted ez valóban egy túlélési stratégia?
Azt hiszem, annak ellenére, hogy a két család sokban különbözik, az összeköti őket, hogy szeretnek emberekkel foglalkozni és segíteni nekik. Egy beszélgetés során elhangzott az a mondat, hogy azért is örülnek, hogy fotózom őket, mert „új impulzusokat hozok”. Örülök, hogy ez az anyag nem abból áll, hogy találkozok velük, fotózok néhány alkalommal és ennyi, hanem tartom a kapcsolatot velük azóta is. A sorozat végleges verziója a Túlélési stratégiák projektcímet viseli. Én úgy gondolok rá, hogy ez egy alternatíva felvázolása.
// /
Szerző: Máli Fanni
