Máli Fanni _ How I met with Tashi?
Nepál, Tibet, Bhután. Máli Fanni a MOME fotó szakos hallgatója szövegen és képen keresztül mesél kéthetes ázsiai útjáról, aminek édesanyjával vágott neki. Fanni munkáinak egyébként is meghatározó eleme az utazás, akár pszichés, akár valós formában, de ehhez hasonló útinaplót korábban még nem készített. A képeivel olyan hangulatokat akart megragadni, amelyek hosszú idő után visszanézve is átélhetővé teszik számára a távolkeleti atmoszférát. A fotóanyagot saját szövege kíséri:
Korábban volt egy kép, ami mindig ott derengett finoman a nyugtalan elmémben Ázsiáról – talán azért, amit eddig tapasztaltam vagy olvastam róla.
Kathmanduba érkezve nagyjából két órán belül elképesztően sajgni kezdett a fejem, utólag visszagondolva talán azért, mert sem a szemem, sem az agyam nem bírta ezt a rengeteg újat befogadni. Kolostorról kolostorra, szerzetesrendek mindennapi életébe belesve kezdett csak megnyugodni, letisztulni minden. Addig a gondolataim azon kattogtak hogy, „a fenébe is, tegnap azon a sarkon a nem tudom milyen utcában lefotóztam-e azt, amit akartam, vagy éppen azon hogy, lehet, mégsem lett jó az a portré annyira, amennyire én szerettem volna a nyilvános WC őrnőjéről.”
Teltek a nappalok és az éjszakák, a rengeteg terv, amivel ide érkeztem, hogy mit s hogyan fogok dokumentálni kezdett egyre és egyre fakulni, a megannyi új impulzus, látvány, ember és infó, minden tervet, ami 3 percig a fejemben is volt egy kompozícióról, varázsütésre feledtette velem. Nehezen birkóztam meg magával a jelenlét faramuci tényével is, hiszen folyamatosan kattogott az elmém a következő képen – egyfajta transzállapot volt ez.
Lhasa repterén – miközben vártuk az utastársunkat, akit éppen a kihallgató szobában faggattak üzbegisztáni és egyiptomi túráiról, hogy ugyan ő kém-e – a mobilom megannyi keresés után rácsatlakozott egy hálózatra, amely a Tashi névre hallgatott. Sok idő után végre életjelet adtunk magunkról. Itt kezdett el gyötörni elsőként az a magashegyi betegség, az ismerős fejfájás újra velem volt.
Times Square, villógó reklámok, elektromos robogók, politikai alakok monumentális piedesztáljai. NO, szóval igen kicsit mást képzeltem Lhasáról, de hát nem lehet mit tenni, a szállásunk alig 1 percre volt a Times Square-től. Alig maradt egy talpalatnyi hely a fővárosban, amely megőrizte autentikusságát. A düh, amelyet Kína iránt éreztem ekkor, szinte akarva-akaratlanul kitört belőlem úgy, hogy szemeim csupán azokat az objektumokat, tárgyakat, tereket, házakat, felhőkarcoló méretű panelházkezdeményeket látták meg, amelyek a kínai nép jóllétét szolgálva nyomták el Tibetet.
Tashi volt az egyetlen tibeti akivel szóba tudtam elegyedni a témáról, ő egy Lhasában élő édesapa, aki szó szerint fekete sátorban született, ez egy jakbőrből készült masszív erődszerű valami. Mesélt a kínai megszállásról, a következményekről, s arról, hogy némán kellett mantráznia és imádkoznia a tibetieknek, másképp ellenkezett volna az ária nézeteivel. Tashi valahogy képes más szemmel nézni arra, ahol Tibet most tart, egyedül rajta nem éreztem a feszültséget és a nyomást az újépítésű, üres városok könnyfakasztó látványa miatt.
Valahol nyugalomra leltem én is. A túránk Paróban folytatódott, egy olyan carbon-negatív országban, ahol nincsenek kínai autók, se subway, de még csak hentesüzlet is alig. Önfenntartás és boldogság, talán így jellemezném Bhutánt. Egy teljesen más világ, nem tudok másképpen fogalmazni: a hely ölelt minket, elfelejtettem mindent, miért is szerettem volna ide látogatni, kiket szeretnék megismerni, mit is akarok dokumentálni, csak sodródtam. Valóban itt léptem ki érzelmileg a komfortos falaimon kívülre. Igyekeztem minden percet, fuvallatot, ízt, tájat és új arcot magamba zárni az ott töltött idő alatt.
Talán az anyaországomba visszaérkezve értettem meg igazán, mit is jelentett nekem Bhután. Elkezdtem becsülni minden egyes napot a mindennapi nem-mindennapi életemből, az ott érzett nyugalom még mindig erősen átjár. Azóta is kutatom azokat a helyeket, hol talán hasonló érzés fogadhat.
Manapság már azon sem húzom nagyon fel magam, hogy a telefonom landol a mosógépben, hogy kicsit centrifugálódjon. Egyfajta megérkezést érzek, nyilvánvaló az, hogy nem csupán e túrának köszönhető, ám elképesztő mód formálta a látásmódomat és hozzáállásomat sok tekintetben, holott ezt még csak nem is reméltem korábban.
// /
Szerző: Máli Fanni
