2018. 03. 09. | Fotó

A totális design korszaka űrperspektívából

Új földtörténeti korszaknak vagyunk szemtanúi. Mi több, kisebb vagy nagyobb mértékben mindannyian aktív és felelős résztvevői vagyunk ennek a robbanásszerű, újító és pusztító érának. Az antropocén kor, az “Új ember kora” félelmetes ütemben formálja át, tervezi újra azt az életet, amit eddig ismertünk. A két évszázados extrém emberi beavatkozás a természet rendszerébe visszavonhatatlan lenyomatot hagyott bolygónkon. Megállíthatatlan lavina indult útjára. Az antropocén a totális design kora. A helyzet súlyosságának szemléltetése, az egyén szűkös perspektívájának kitágítása, és a totális design űrnézetből való bemutatása volt a célja Benjamin Grantnek, amikor belekezdett a mai napig bővülő és fejlődő műholdas fotóprojektjébe, a The Overview Effect-be.

Vasérc salak medence, Negaunee, Michigan. A vasérc előállítása során keletkezett felesleges hulladékot vízzel vegyítik, az így kapott híg iszapot látjuk.

1968-ban indult útnak az Apollo-8, az első űrhajó, ami megközelítette a Holdat. Az expedíció résztvevőinek meg sem fordult a fejében, hogy az utazásuk során nem az új, felfedezésre váró égitest fogja a legnagyobb hatást gyakorolni rájuk, hanem otthonuk látványa: amikor azonban a kitágult perspektívából visszanéztek, teljes komplexitásában tárult eléjük a Föld. Egy csodálatos szépségű, élő, lélegző, folyton változó, mégis koherens organizmus lebegett alattuk a kozmoszban. Hirtelen új értelmet nyert a felfedezőút. Úgy nyilatkoztak, abban a pillanatban egy újfajta tudatosság, egy mélyebb kötődés alakult ki bennük. Frank White nevezte el ezt a katartikus impressziót, „overview effect”-nek a könyvében, amit erről az űrbéli tapasztalásról írt.

Rádöbbentek, hogy amit mi végtelen égboltnak látunk lentről, az csupán egy papírvékonyságú réteg. Ez a sérülékeny védőburok felel minden élő szervezetért, ez a törékeny búra véd meg bennünket a hatalmas űrtől. Tagadhatatlanul rajzolódott ki előttük azonban az is, hogy a veszély nemcsak kívülről, hanem belülről is fenyeget. Az egyre gyarapodó felszíni sebek tanúskodnak bűneinkről. Beavatkozunk, beépítünk, újratervezünk, kizsigerelünk.

Benjamin Grant az űrhajósok elbeszéléseiből inspirálódva hasonló impulzust akart elérni a fényképeivel. Egyrészt a bolygónkhoz való kötődésünk megerősítése, szépségének értékelése, másrészt a klímakrízis traumájának bemutatása a célja. A projektet 2013-ben kezdte otthonról, a számítógépe mögül, műholdak segítségével. A földfelszín változó mintázatát, a természet és az emberi beavatkozás kontrasztját, szépségét és borzalmát örökíti meg napról napra felülnézeti, síkszerű tájképein. A projekt különlegessége, hogy nem tudományos megközelítéssel, nem elrettentő felvételekkel akarja megszólítani a közönséget. Ellenkezőleg, elsőre letaglózóan szép, absztrakt kompozíciókat látunk. Merész színkombinációkkal, érzéki textúrákkal ragadja meg a figyelmünket, esztétikai érzékünkre hatva.

Miután felkeltette az érdeklődésünket, hozzáolvassuk az apró betűs leírást, arról, hogy mit is látunk valójában, és ráeszmélünk, hogy nem a művész élénk fantáziájának szüleményei ezek az alkotások. A tűéles, óriási felbontású felvételeken a valóságot látjuk, ami sokszor nem is olyan idilli, mint amilyennek elsőre tűnik. Akkor megértjük, elborzadunk. Esetenként külszíni bányákat, felégetett erdőket láttunk elsőre gyönyörűnek. Ez a bizarr ellentmondásosság mászik be a néző bőre alá.

Grant nagyobb összefüggésben mutatja be, mit is csinálunk a bolygónkkal. Aztán következő lépésként újrafotózza a már megörökített tájakat, szemléltetve a probléma gyorsuló tendenciáját, a felelősségvállalás sürgető igényét. Felvételeit urbanizációs céllal használták fel például Barcelona fejlesztésénél, köztisztasági állapotának javítása során támaszkodtak a műholdas felvételekre, hogy jobban átlássák a város egészét, annak hibáit.

Grant projektje szép és szörnyű. Keserédes, elgondolkodtató élmény.

A művész képeiből készült installációt jelenleg a barcelonai CCCB-ben megrendezett, After the end of the world című kiállításon lehet megtekinteni. A nyolc installációból álló tárlat fókusza hasonlóképpen a korszakváltozás krízise. Mit is jelent nekünk, és a minket követő generációnak, hogy a visszafordíthatatlanul antropocén bolygóvá változik a Földünk? Hogyan tudjuk pozitív irányba befolyásolni, illetve hogyan leszünk kénytelenek alkalmazkodni az elkerülhetetlenhez? A kiállítást rendező művészek, filozófusok, természetkutatók szembesítenek, sokkolnak, gondolatot ébresztenek, lehetséges megoldásokat vázolnak a jelenlegi helyzetről és a lehetséges jövőnkről.

Mount Whaleback, vasércbánya, Nyugat Ausztrália.

Jwaneng gyémántbánya Botswána. A világ leggazdagabb gyémántlelőhelye. Az évi átlag 15.6 millió karát gyémánt kitermeléséhez, 9.3 millió tonna ércet, és 37 millió tonna felesleges követ fejtenek évente.

Az Iráni Shadegan öböl fa alakú csatorna rendszere.

A portugál Neves-Corvo bánya hulladékmedencéi.

Delray Beach, viziutakra épült lakóövezet Floridában.

Pálmafaültetvény, Kuala Lumpur mellett. Malajzia jelenleg a legnagyobb pálmaolaj exportőr, több mint 18 millió tonnát szállít ki évente. Az őshonos fák kiirtásával, és a hirtelen megnövekedett pálmaültetvényekkel szignifikánsan nőtt a széndioxid kibocsátás, 2020-ra 558 millió tonnával több széndioxid kerül a levegőbe emiatt.