Y-Jacques Aaron: Opera
Péter Áron Izsák Opera című fotósorozatának darabjai első benyomásra differenciált jelentéseket hordoznak. Ezek a látszólag más-más irányú tartalmak egy középponthoz közeli panorámából engednek bepillantást a képek esztétikáján és a morális rétegen túl a személyes tapasztalatokhoz.
Izsák ezeknek az irányoknak az origója körül bolyong, analógiák után kutatva, hogy felismerje azt, ami a létezés és e képek összefüggéseinek hálójára utal.
A bambulás szürke zóna a tudatos és tudattalan peremén. Izsák képei ezen a vékony mezsgyén születnek, mégis húsbavágóan realisztikusak.
Az eredetileg negyven képből álló sorozat egy metafizikai térben rendeződik el: Bambulban. „Bambul a merengés völgye. Az a világ, ahol mindenki a legintimebb érzelmi állapotában létezik. Egy határszegés, reneszánsz haláltánc.”
A képek szereplői pedig egy dráma részesei, amelyben a valós környezet szolgáltatja a díszletet. A dokumentarista jelleg azonban nem távolságtartó, épp ellenkezőleg, empátiát indikál.
Hasonlóan az abszurd vagy groteszk drámák archetípusaihoz, Izsák, figuráit tipizálva, egy jótékony világot húz köréjük, amelyben elviselhetőek az egyébként néhol megrázó témájú képek. Szereplői ezáltal a gesztus által válnak emelkedetté, líraivá, ugyanakkor fogságba esnek Bambul-béli önmagukba. „Itt a szereplők úgy válogattatnak, ahogy a regényekben a szeretők, egy lapon említik őket. A bűntudat válogatja őket. A megváltás pedig egyetlen vágyuk.”
A képeket áthatja egy klasszikusan humanista, a lelket megragadni akaró attitűd, mindez azonban apokaliptikus hangulatot gerjeszt, az automatizált, poszthumán világban próbál fellelni valami emberit és illékonyat, majd láttatni azt a kétségbeesett harcot, amit a pusztulása ellen vív.
A poszthumanizmusban humanista.
Izsák a sorozat zárványaként egy versbe ülteti át a fragilis kölcsönhatást, melyet az egyén saját, belső tapasztalása és a külső világ közötti konfliktus kelt:
„Dobjuk hát fel újra az érmét. Nézzük ahogy pörög, csavarodik,
verdesi a fényt maga körül. Ahogy az esélyek növekednek és feleződnek,
eltördelt kezek tapsolnak és visszhangzik az ipi-apacs.
A múlt kísértet,
a jövő elijeszt,
a jelen el nem ereszt.
Te magad vagy aki elől futnod kéne,
a be nem váltott igéretek pecséttel őrzött szerződése.”
A portrékból és az urbánus tájra vetített érzelmekből kiolvasható egyfajta jelentéskényszer. Mindez tudatos, nem célja takargatni a tragikus és romantikus előképeket. Ütközteti letűnt korok idilli egységét a folytonos jelen zűrzavaros és nyugtalanító jellegével.
// /
Karsai Anna írása
