Plakátháború

A tervezőgrafikus élete nem mindig fenékig tejfel. Különösen akkor nem, ha olyan társadalmi viszonyok között kénytelen dolgozni, amelyekkel nem feltétlenül ért egyet. Ilyenkor viszont tudnia kell, hogy van a kezében egy hathatós fegyver. Ezt a gondolatot hozta el Budapestre Mirko Ilić – a sors többszörös iróniája: Amerikából.

Pedig a politikai plakát erejét éppen Magyarországon – ahogy a volt keleti blokkban általában – nem biztos, hogy hangsúlyozni szükséges. Még ikonikus darabokból sincs hiány, a spektrum Bíró Mihály 1912-es kalapácsos emberétől talán Orosz István 1990-es szovjet csapatokat búcsúztató alkotásáig terjed, bár ezek inkább propagandisztikus munkák voltak, mint az ellenállás eszközei. A tervezőgrafika és a plakátművészet – ha korábban nem is – a huszadik század elejétől a gazdasági mellett politikai és általában vett társadalmi elköteleződések mentén (propaganda) vagy ellenében (a rövidség kedvéért, és a történeti horizontot kissé lehatárolva, ezt nevezzük aktivizmusnak) fejtette ki hatását. A kapcsolódó ideológiai sokirányúságban Ilić budapesti szereplése nem igazán kívánt eligazítást nyújtani, az viszont biztos, hogy az első kiadását 2005-ben megélt The Design of Dissent című Milton Glaserrel közösen szerkesztett kötet anyagából szemezgető előadás – ahogy maga a könyv is – a fennálló status quo valamilyen formájával szembeszegülő alkotásokra összpontosított.

Annak ellenére, hogy a rendszerellenes megnyilvánulások nem egy Immanuel Wallerstein koherenciájával kerültek bemutatásra, mégis ízelítőt kaphattunk abból, hogy profi és amatőr tervezőgrafikusok világszerte milyen vizuális ötletekkel igyekeznek megfékezni a hatalmat, visszaszorítani az erőszakot, vagy felhívni a figyelmet az egyenlőtlenségre. A jugoszláv születésű (Bosznia-Hercegovina) Ilić nyilván nem hagyhatta ki könyvéből – és előadásából – a délszláv tragédia képeit, Glasernek pedig látható módon az iraki offenzívát követően gyűlt meg a baja az amerikai establishmenttel. De ezeken a válságokon kívül a szíriai, az iráni és a palesztin helyzet, az arab tavasz, az ukrán fejlemények, a Pussy Riot bebörtönzése, a multinacionális nagytőke, a tömegmédia visszaélései, a közösségi hálók, a rasszizmus, a fegyvertartás, a menekültválság, és mindezek kortárs origójaként Donald Trump kormányzata is az előadáson mutatott plakátok célkeresztjébe került. Nem meglepő módon, a kurzushét keretében meghirdetett workshop is az aktivista plakát bűvkörében telt, a feladat az lévén, hogy a résztvevők valamilyen kortárs társadalmi anomáliára reflektáljanak a rendelkezésükre álló vizuális eszközökkel. A négy napos együttgondolkodás eredményeiből tárlatot is rögtönöztek a workshop zárásakor, amely Ilić toleranciát tematizáló vándorkiállításának képei mellett került a nyilvánosság elé.

Az interjúnak induló, majd gonzó módon beszélgetésbe torkolló találkozás sem eredményezte a vizuális aktivizmus kusza vektorainak teljes tisztázását. Az viszont biztos, hogy amennyiben a társadalmi plakát műfaját – mondjuk a DOPP csoport Pincehelyi Sándorán keresztül – a képzőművészet irányába is kiterjesztettük volna, beszámítva olyan gesztusokat is, mint a communism never happened (Ciprian Mureșan), a wash your dirty money with my art (Sugár János), vagy a kortárs festőművész vagyok (Nagy Kriszta), Piotr Piotrowski legyen a talpán, aki átlátja a horizontot. Izgalmas részletekben viszont nem volt hiány, fény derült például arra, hogy mostanában már valóban New York vált Ilić igazi otthonává, és hogy Glaser 2009-ben csak nehezen bírta rávenni magát, hogy Washingtonba utazzon, tervezőgrafikusként egyébként elsőként átvenni kormányzati kitüntetését: riasztotta a hosszú vonatozás. Az is kiderült, hogy az aktivizmus-kötet eredetileg csak amerikai példákra fókuszált volna, és azért lett végül globális méretűre duzzasztva, mert a tengeren túli anyag egyszerűen erősebb volt. Éppen ezért Ilić szerint a kelet-európai plakátművészek munkáit kitüntetett figyelem övezné, ehhez viszont több önbizalomra lenne szükség, különösen egy amerikai típusú kereskedelmi rendszerben. Élő példa erre legújabb antológiája, a 2018-as megjelenésű Head to Toe: The Nude in Graphic Design, amelybe a kelet- európai és a magyar plakát nagy nevei mellett (mint Molnár Gyula), előszeretettel válogatta be újabb generációs alkotók munkáit (például Gizella Anna), esetükben is, mint mindig, kizárólag a művek minőségét tartva szem előtt.

// /

Mirko Ilić második alkalommal járt Budapesten a MOME Tervezőgrafika Tanszékének meghívására. 

Fotók: Ujvári Csaba 

Szerző: Boné Ferenc