2018. 04. 09. | Fotó

Smúzolás vagy pultozás? – Fotósok a sörcsapok mögött

Miből él a fotográfus, és miből él a fotográfus, ha művész? Rosszabb művész az, aki nem él meg alkotásaiból, vagy csak nem elég jó a menedzsmentje? Mennyire lehet inspiráló egy fotós számára egy szakmájától igen eltérő munka? A budapesti kocsmák pultjai mögött rengeteg a művész, és nem kevesen vannak közöttük, akik fotóval foglalkoznak. A következő interjú-sorozatban öt fotográfust ismerhettek meg a sörcsapok mögül.

„…most már a fényképezés mellett akár cipész is lehetnék. Valamiből élni kell, családot fenntartani, ez természetes; az ideális megoldás, hogy képekből éljek, olyan képekből, amilyeneket én akarok csinálni, még beláthatatlanul messze van, ez is természetes így hát vállalom a megélhetés és a hivatás távolságát.”[1] – mesélte Kerekes Gábor, akit bátran nevezhetünk a magyar fotográfia egyik legnagyobb alakjának. Első fényképezőgépét egy törzsvendégétől kapta, amikor még pincérként dolgozott. Elmondása szerint nagyon sok élményt szerzett az emberekkel való munkából. Sokan járunk egy cipőben Kerekessel, sokan csak a szakmánktól, a művészettől eltérő munkákkal tudjuk alkotói szabadságunkat biztosítani, ami elég „romantikusan” hangzik (az éhező, sikertelen művész romantikája), mégis úgy gondolom, hogy igazi képzőművész az, aki életében igen, munkáiban viszont nem ad helyet kompromisszumoknak. Művészete mentes minden megfelelni akarástól, galériák, piacok, trendek nyomásától. Van olyan fotográfus, aki stúdiót hagyott ott a vendéglátásért, hiszen az utóbbi jobban fizet, van aki pedig sose próbált fotózásból megélni, mondván nem neki való az alkalmazott fotográfia. Viszont talán minden esetben elmondható, hogy a vendéglátás igen inspiráló, sőt gyakran téma és helyszín is lesz az alkotói ambíciók számára.

Első fotográfusunk Puszt Zsófia, aki 2016-ban diplomázott a Kaposvári Egyetem fotográfia szakán, és aki jelenleg egy Wesselényi utcai bár pultosa.

Puszt Zsófia | Fotó: Villányi Csaba

Van élet a diploma után?

Van. Sőt sokkal inkább életszagú, ami utána következik, mert Kaposvár egy burok volt, amiben kifejlődik az ember, mint egy embrió, de utána meg is kell születni és felnőni, szakmailag, na, azt hiszem ez az élet igazán.

Mihez kezdtél az egyetem után?

Az egyetem után egy évet voltam asszisztens a Flashback Fotóstúdióban. Tulajdonképpen ez az egy év a burok tágítása volt, mert mondhatni egy plusz évet tanultam még mint gyakornok. Akkor azt hittem, valahogy minden egyszerű, és van még kolbász a kerítésen. Aztán 2017-ben nyertem a Budapest Galéria Residency programján; egy hónapot töltöttem Salzburgban, és ott sok minden megváltozott bennem. Utána jöttek a változások.

Fotográfusnak tartod magad?

Persze! Mindig. Ez szerintem nem olyan dolog, hogy akkor leszek fotográfus, ha megfizetik, vagy ha abból élek meg. Ez egyszerűen agy, figyelem, képzelet, zsigeri dolog, ha egyszer elkezdi az ember, és tényleg erre jár az agya, levetkőzhetetlen. Vivian Maier is fotográfus volt, mégis mindenki dadának hitte sokáig. Az a jó ebben a szakmában, hogy mindig lehetsz fotográfus, akkor is, amikor mások azt hiszik, hogy mondjuk bébiszitter vagy pultos vagy. Amúgy szeretem is néha titkolni, úgy sokkal izgalmasabbá teszi az egészet. Szeretek úgy fotózni, hogy azt hiszik, semmi közöm sincs hozzá.

Hogyan kerültél a vendéglátásba?

Múlt év júniusában, egy év után elmentem a Flashbackből. Kaptam egy alkalmazott, nagyobb munkát, ami pénzt ígért, meg voltak szakmai terveim a pénzkeresetre. Közben nyáron elkezdtem a Fellini Rómain dolgozni a megélhetés miatt, amíg ezekből a projektekből nem lesz pénz, de azt hittem ez csak a nyár. Vége lett a szezonnak. Vártam a változásokat, aztán semmi se úgy sikerült, ahogy terveztem, szóval nullán voltam. Borzasztó állásinterjúkra jártam, ahol szakmai munka néven napi 15.000 képet kellett volna nyomtatnom heti nyolc és fél órában… és akkor jött az Úri Muri. De hát „a terveinkbe mindig belebukunk, egy megrendezett ünnep sose sikerül, ellenben, ha az eső elől befut egy társaság, az remekül érzi magát.”[2] Mondja Pilinszky, és hát így.

Puszt Zsófia | 07.03.’18 2000-0200

Inspirál ez a közeg? Lehet itt is karriert építeni?

Ismerkedni mindenképp. Hogy építeni lehet-e, azt nem tudom – igazából azt sem tudom, azt hogyan kell. Inspirál, de teljesen máshogy, mint a burok előtte. Olyan szélsőséges élethelyzetekbe kerülök, illetve látok kívülállóként, amik elég erős gondolatokat és érzelmeket indítanak el bennem. Nem csak objektív szemlélőként, hanem szubjektív figyelemmel; ez számomra nagyon fontos. Sok emberrel, történettel, élettörténetekkel találkozom nagyon közelről, ezekből a szituációkból sok ötletem születik, de van, aminek nincs még itt az ideje, hogy megvalósuljon, csak hogy elinduljon.

Puszt Zsófia | 17.03.’18 1600-0200

Puszt Zsófia | 09.03.’18 2000-0400

Van olyan alkotói munkád, ami a pultozáshoz köthető?

Mióta a muriban vagyok, mindig fotózok. A portré meg az ehhez hasonló megközelítések valahogy nagyon nem működtek nekem, meg amúgy nem is vagyok ilyen típus, ennél sokkal árnyaltabban szeretem megfogni a valóságot, nem véletlenül készítettem eddig könyveket meg zine-eket. Szeretek kísérletezni és újítani, minden téren, máshogy megközelíteni egy-egy történetet. Most az idő nagyon érdekel ebben a kontextusban. Szóval pár hete a munkaidőm alatt egy polaroid hátfalból átalakított camera obscurával készítek képeket, végig exponálom a munkaidőmet. Ez egy reakció, egy gesztus erre az élethelyzetre, hat-nyolc-, akár tízórás expozíciókat készítek a buli alatt vagy csak egy sima szerdán a pultból vagy a pultról, a muri különböző szegleteiről. Sokat gondolkodtam, hogyan tudnám igazán megfogni ezt, de azt hiszem megvan. Előtte is kerestem pontokat, de ez alakul, szóval ebből kezd formálódni egy kis csöppség, aztán meglátjuk, hova fejlődik.

Kompromisszum ez vagy csak átmeneti állapot?

Én mindig azt mondom magamnak, hogy átmeneti állapot. De azt is gondolom, hogy valahol egyfajta megalkuvás is. Önmagammal is meg a külvilággal. Biztos vagyok benne, hogy több mindent tehetnék azért, hogy megéljek valami másból, de hát egyelőre a polaroidjaimból meg a könyveimből, amiből igazán szeretnék, nem fogok tudni. Én meg sajnos olyan vagyok, hogy nehezen megy magamat nyomni, reklámozni. A pultozás pedig ad egyfajta nyugodt, alkotói szabadságot, hogy képzőművészetként használhassam, amit szeretek. Átmeneti állapotként tekintek erre, mert igyekszem azért mellette építeni a szakmai pályámat, csak a saját habitusomból adódóan lehetséges, hogy ez lassabban megy, mint annak, aki mindenhol „ott van”, és mindenkit ismer, és kapcsolatai vannak, s a többi. De átmenet, átmenet, igen.

Hogyan éled meg, hogy hivatásod ellenére nem a pezsgő hazai művészeti életben helyezkedtél el?

Hullámzó. Néha minden borús és depressziós százezerrel. De nyolcvanöt százalékban jól. Figyelj, nagyon jó embereket ismerek meg munka alatt, itt gondolok a vendégekre, a munkatársakra, nagyon szeretem a Murit, kincs az a hely, mondjon bárki bármit róla. Őszintén: most igyekszem, így, hinni. Itt most ne vallásra gondolj, hanem ennél sokkal tágabb dologra. Például, hogy igyekszem hinni, hogy van értelme még fotográfiát csinálni meg, hogy a figyelmem iskolája ez, és nem csak pénzkereseti lehetőség. Gyűjtögetem a pontokat, amik fenntartanak még a vízen. Szóval igyekszem jól megélni, mert miért bántsam magam azzal, hogy rosszul élem meg, nem igaz? Fotózok itt is meg a murin kívül is, amíg így van, addig nem félek annyira, ha már nem lesz ez, akkor már bajok vannak. De még gondolkozom és ötletelek.

Mik a hosszú távú terveid?

Hát ez egy borzasztó nehéz kérdés. Ami nem hosszú távú, csak nyárig, hogy megcsináljuk a Nap.Közi ’18 tábort pár baráttal, BA-soknak és művészeti képzésben résztvevő pályakezdőknek. Meg készülőben van két zine-em, azokkal is sokat foglalkozom mostanában. Szóval a vendéglátáson kívül folyamatosan ténykedem. Ezek biztosak és várom is őket nagyon! De a többinél attól félek, ha elkiabálom, nem lesz valós, csak egy kiáltás. Szóval írok ötéves tervet, mert az biztos segít. Hosszú-hosszú például, hogy egyszer el fogok helyezkedni a szakmában, meglepő módon. Csak az kérdéses még, hogy hol. De nem lövöm le a poént. Meglátjuk. Furák ezek a tervek, úgyis mindig máshogy sikerülnek.