2018. 04. 25. | Fotó | Interview

Smúzolás vagy pultozás? – Fotósok a sörcsapok mögött

A fotótörténet „magyaros stílusúnak” nevezi azokat a fényképeket, amelyek a két világháború között készültek, és a paraszti élet zsánerképei, tanyai idillek, népviseletes asszonyok és férfiak portréi alkotják. Amikor arra gondolok, vajon milyenek lennének a mai magyaros képek, kissé ironikusan azok a több diplomás dolgozók jutnak eszembe, akik a vendéglátásban vagy egy gyári futószalag mellett dolgoznak. Talán nem meglepetés, de igen sokan vannak.

Bár tudom, hogy mind az elmúlt (?) proletárdiktatúra, mind az aktuális politikai helyzet ludas az értelmiség talajvesztésében, én mégis ennek a helyzetnek azt a pozitív oldalát keresem, amely hasznos tapasztalatként visszahat, sőt akár inspirálja elszenvedőjét. Egy igazi fotográfus léte folyamatos megfigyelés, és egy jó megfigyelő minden helyzetnek megleli az esszenciáját.

Második fotográfusunk Horváth Győző, aki szociális munkásnak tanult, jelenleg szakácsként és fotográfusként dolgozik, hetente egyszer pedig a Kisüzem pultosa.

Horváth Győző

Hogyan kerültél közel a fotográfiához?

Nem tudom már igazából. Mindig is érdekelt. Voltak fotós ismerőseim, akiken keresztül eljutott hozzám a fényképezés. Képeket festek gyerekkorom óta; biztos ez is számított. Azt tudom, hogy a kezdetektől fogva a szituációk és az emberi szereplők érdekeltek leginkább, és a szépség megörökítése. A tárgyak vagy tájképek kevésbé inspirálóak számomra. Ezekkel szoktam ugyan mostanában próbálkozni, de a valódi izgalmat és tartalmat nekem az ember jelenti egy képen. Érdekelt ugyanakkor a sorozatjelleg: legelső munkám is egy olyan gyűjtés volt, amin egy kanapé szerepelt, amely megfordult több ikonikus budapesti szórakozóhelyen is, és én a rajta cserélődő emberekről készítettem képeket. Ennél még ugyan nem annyira volt szempont a fotók művészeti értéke, és nem csak a saját képeim voltak a sorozatban, de mint kordokumentum izgalmas volt.

Fotográfus, művész, vendéglátós. Melyik vagy te?

Én fotósnak és művésznek tartom magam inkább. Semmiképpen sem vagyok vendéglátós a szó klasszikus értelmében. Pultozni egyébként ma már ritkán szoktam, azt hiszem, ebből ki lehet öregedni, és bár főzök egy helyen, azt inkább azért teszem, mert még nem csináltam korábban. Szeretek enni-főzni és jól jön egy főállás. Mindig is úgy gondoltam, hogy több dolgot kell egyszerre csinálni.

Mennyire vagy benne a művészeti életben? Célod, hogy ebben jól pozicionáld magad?

Sajnos én nem tudom megítélni, hogy mennyire vagyok tagja a művészeti életnek, de talán egyre inkább. Ebben szerintem számít a festészeti hátterem, és persze a nagyon hatékony online jelenlét is. Persze fontos, hogy ismerjék minél többen a munkáimat, különösen azért, mert bár fotózom megrendelésre, és ez fontos pénzkereseti forrás, sokszor inkább a saját művészeti projektjeimet szeretném csinálni.

Inspirál a vendéglátás? Hogyan hatnak rád a vendégek?

Így nem mondanám, hogy a vendéglátás inspirál, vagy inkább mondjuk úgy, hogy a vendéglátásban nem maga a vendéglátás inspiráló. Szerintem azok a helyek, amikben résztvevő voltam, vagyok (Eckermann kávéház, Sirály, Kisüzem, Lumen) inkább közösségi és kulturális terek, amik persze vendéglátással foglalkoznak, de sosem csak vendéglátóhelyek. Ezt persze kell tudni jól csinálni, de szerintem az igazán jó helyek sosem attól voltak jók, hogy kiemelkedő lett volna a vendéglátós profiljuk. Persze vannak mélységei, amik fontosak, de én nem azért csinálom elsősorban. Hogyan hatnak rám a vendégek? Én inkább úgy gondolom, hogy van egy óriási, néhol laza, néhol szoros, kötődéseken alapuló közösség, aminek én is tagja vagyok – a házigazda szerepében is. Nagyon sok embert ismerhetek meg, és engem is sokan ismerhetnek meg, ami egyértelműen a vendéglátói szerepnek köszönhető.

A We can’t go out fényképes blogod a Kisüzem vendégeiről szól. Nagyon népszerű és bátran nevezhetjük kordokumentumnak. Hogyan gondolsz erre a blogra? Hogyan hathat ez a fajta tükörkép a szereplőkre?

Arról sajnos fogalmam sincs, hogy a We can’t go out mennyire népszerű, mert a nézőszámot nem méri az oldal, visszajelezni pedig nyilván kevesen szoktak. Viszont most már tényleg kordokumentumnak nevezhető, hiszen hat éve tart a sorozat, heti frissítéssel, most épp 2816 publikált fotóval. Mindig évekkel később derül ki, hogy mit is jelent egy-egy kép vagy sorozat. Már most is érdekes a korábbiakat visszanézni, például már jó néhányan nem élnek a szereplők közül, ami akaratlanul is mélyíti a dokumentum-jellegét. Egzakt célja nincs a sorozatnak, vagy mondjuk, önmaga az, ha van ilyen. A vendégek és a szereplők egyébként – meglepő módon – nem reklamálnak, hogy arcon fotózom őket, sőt úgy látom, inkább kedvelik és elfogadják. Törölni kb. 6-7 fotót kellett, azt is magánéleti okokra hivatkozva, és ennek is a nagy része a sajtóban való megjelenéskor (Index, 2017) volt, ami tényleg nagy nyilvánosságnak számított, szóval ez egy jó arány. Azt tudom mondani, hogy nekem ez most a legfontosabb projektem. Bár készülnek más képek is, és gondolkodom más ötleteken, ez a legkerekebb azok közül, amit csinálok.

Mik a hosszú távú terveid a fényképezéssel?

Hosszútávon természetesen szeretnék sok jó és megismételhetetlen képet csinálni, és persze szeretném, ha ezek népszerűvé és ismerté válnának. Mit is mondhatna egy fotós…