2018. 05. 15. | Elmélet

Ami a „poszt” után jön – Poszthumán irányzatok a kortárs képzőművészetben

2. RÉSZ – A TRANSZHUMANIZMUS

Mit tartogat a jövő az emberi fajnak? Meddig és hova fejlődünk, és ez a fejlődés milyen hatással lesz ránk? Meddig ember az ember, és mettől lesz inkább cyborg? Milyen az androidok lelkivilága? A sci-fi irodalmon túl a kortárs művészet is sokat foglalkozik a transzhumanizmus kérdéseivel.

Ezerkilencszázötvenhétben a biológus Julian Huxley úgy fogalmazta meg a transzhumanizmust, mint az a lehetőség, amivel az ember kihasználja az emberben rejlő és az ember fejlődését elősegítő lehetőségeket. A nyolcvanas évekre a transzhumanista mozgalmat alkotó értelmiségi elit azt a célt tűzte ki, hogy a tudományt olyan irányokba terelje, olyan felfedezésekre ösztönözze, amik által az ember meghaladja saját, eddig ismert szellemi és fizikai határait.

Az elmúlt évtizedek tudományos innovációi, gazdasági és társadalmi változásai és az idegrendszer kiterjedtebb felfedezése és mozgatórugóinak megértése arra sarkall minket, hogy újragondoljuk, mit jelent embernek lenni. De elértük a „poszthumán” állapotot vagy még csak előttünk van? Ha elértük, mikor értük el? Nick Bostrom, svéd filozófus, az A History of Transhumanist Thought című írás szerzője a reneszánsz humanizmusban és a felvilágosodásban véli felfedezni a transzhumanizmus gyökereit, viszont a fejlődés, gyógyulás, hosszabb élet, a test és az elme határainak kitolása mind olyan – az emberben mindig is meglévő – alapvető „drive”, aminek kezdőpontját nem lehet meghatározni: az emberréválás és -maradás nullpontja.

Nem úgy váltunk cyborgokká, ahogyan azt a Robotzsaru megjósolta, viszont minden egyes alkalommal cyborgként működünk, amikor például a mobilunkat használjuk. Már amennyiben elfogadjuk a cyborg azon meghatározását, hogy egy élőlény, amelyhez külső elemeket csatlakoztatva hatékonyabban alkalmazkodik környezetéhez. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor a szakócát használó neandervölgyi cyborg volt e? Nos, a különbség abban rejlik, hogy míg az eszközhasználat mindig fizikai határok közé szorított, a jelenleg használt „külső elemink” az elménket, a mentális selfet tágítják ki és hosszabbítják meg. [Érdekes párhuzam: Marshall McLuhan szerint minden médium egy-egy érzékszervünk meghosszabbítása.] Sőt, ezzel párhuzamosan létrejön egy szekunder, virtuális énünk is, amelynek rutinjait és rituáléit ugyanúgy el kell végeznünk, mint az elsődleges, valóságos énünkéit. Ha elhagyjuk a laptopunkat a rajta tárolt adatainkkal együtt, az elménk egy részét is elhagyjuk vele.

Az Internet leképzése: mesterséges vagy organikus?

Másrészt az internet nem meghajlítja a téridőt, hanem kijátssza azt: végtelen mennyiségű „féregjáratot” hozott létre az információ globális áramlásának. Így visszatérünk az előző cikkben említett Susanne Pfeffer-idézethez: emberek milliói már régen (ebben az értelmezésben mesterséges féreglyukakon keresztül a teret teljesen átlépve kommunikáló) cyborgokká váltak.

A Pfeffer által kurált és már szintén említett 2015-ös Inhuman című kiállítás azt vizualizálta, hogy hogyan határozzák meg az embert azon konstrukciók, melyek megváltoztatták/folyamatosan változtatják az emberi lét és az emberi test (eddig) alapvető perspektíváit, felfogásait. Ebbe beletartoznak a kapitalizmus által gerjesztett nyomások, mint a szépségideál vagy az egészségideál, amik szerint „formáljuk” magunkat. De a tárlat foglalkozik azzal a kérdéssel is, hogy amennyibben a neurológia minden lelki folyamatot le tud bontani és meg tud magyarázni neuronokkal, mennyi tér marad a metafizikának egy olyan világban, ami egyébként is minden fronton hadat üzent a metafizikának? Ráadásul a huszadik századi pszichoanalitikus hozzáállást, amivel az orvostudomány az idegrendszeri rendellenességekhez viszonyult, mára felváltotta a farmakológia teória, ami gyógyszerekkel igyekszik segíteni a patológiai abnormalitásokon. Mindezt annak ellenére, hogy ezek az abnormalitások még mindig nem minden esetben megbízható jelei egyes mentális zavaroknak. (Arról nem is beszélve, hogy a kapitalista közeg mennyiben befolyásolja az egyén mentálhigiéniáját.)

Nicolas Deshayes az urbánus környezet anyagait használja fel annak illusztrálására, hogy ezek az anyagok nemcsak hasonló funkciókat látnak el egy város szövetében, mint azok a szerves anyagok, amikből mi emberek vagyunk, hanem hasonló funkciók hasonló külalakkal is járnak. Például a bőrt és beleket idéző purhab képek és a tömegközlekedésben használatos vörös védőzománccal készült egy érrendszer belső panorámájához hasonló alkotás (címe: Vein Section), amely párhuzamot von a metróval magát a városba letöltő ember (ahogyan Pfeffer itt utal erre) és aközött, hogy bármilyen anyag, amit a szervezetünkbe beviszünk, végül a véráramunkban szívódik fel.

Stewart Uoo sokkal brutálisabb anyaghoz nyúl Security Windows Grill VII című művében. Olyan rácsokra helyez hajat és szilikon-húst precízen, szinte dekoratívan, amelyek a nem kívánatos személyeket tartották kívül nagyvárosi épületeknél. Furcsa érzeteink keverednek: a törzsi brutalitás „természetessége” helyett a társadalom dönti el, hogy ki veszélyes kire, ki számít „embernek” és ki nem. A cyberpunk történetek hangulata lengi körül a munkát.

Cécile B. Evans Hyperlinks or It Didn’t Happen című videója azzal a kérdéskörrel foglalkozik, hogy a digitális világban létező énünk milyen hatással van ránk, továbbá mi történik a szekunder énnel, amikor mi meghalunk. Hogyan befolyásolja a technológia fejlettsége életünk legintimebb részeit is. A videó főszereplője a 2014-ben elhunyt színész, Philip Seymour Hoffman CGI-mása, ami még kísértetiesebbé teszi a leszakadó digitális én gondolatát.

A kassel-i tárlaton túl manapság elég könnyen bele tudunk botlani a transzhumanizmussal rokon munkákba. Június 24-ig látható a Ludwig Múzeumban a Permanens forradalom című kiállítás, melyen az ukrán kortárs szobrász Marija Kulikovszka művei például a rájuk rakódott politikai felhangokon kívül kifejezetten a modern emberi testtel foglalkoznak. A Homo Bulla sorozatot szappanból készült, néha szeméttel, láncokkal és egyéb tárgyakkal feltöltött torzók alkotják, az alkotó saját testlenyomatai. Címét a római író Marcus Terentius Varro kifejezése után kapta, jelentése: az ember egy buborék, az emberi élet olyan mulandó, mint egy szappanbuborék. (A későbbi vanitas műfaj innen kölcsönözte a buborék-szimbólum használatát.) Miután a szakadárok elfoglalták Donyecket, egy ottani kiállításon szétlőtték Kulikovszka szobrait, erről emlékezett meg egy évvel később a londoni Saatchiban: meztelenül, egy kalapáccsal szétverte munkáit a Happy Birthday című performansz keretein belül.

Fridvalszki Márk In Archaic Mode című 2016-os installációja a prágai MeetFactoryben

Itthon főképp Nemes Z. Márió, Miklósvölgyi Zsolt és Fridvalszki Márk által irányított Hungarofuturista mozgalom foglalkozik a poszthumán (és persze a posztmagyarságság!) kérdéseivel. A Technologie und das Unheimliche című zinesorozatukban rendre előkerülnek a transzhumanizmus, az antropocén és a jövőkutatás témái. Ezenfelül Nemes Z. Techno hell Techno heaven című írása és az abból készült füzet a poszthumán test szakrális mivoltát (mivoltait) vizsgálja. Fridvalszki Márk munkásságát pedig rendre körüllengi a posztdigitális, poszthumán és techno-kultúr atmoszféra.

A transzhumanizmus gondolatköre szinte megkerülhetetlen a kortárs művészetben, ha a legtöbbször nem is egyértelműen eköré rendeződnek a munkák. Másrészt a képzőművészetben itthon nem lett még kifejezetten divatos hívószó a transzhumanizmusból vagy a poszthumánból. Ahogyan minden művészeti és intellektuális trenddel történik itthon: szép lassan, 2-3 év késéssel kezd el begyűrűzni hozzánk ez is.

A következő részben az antropocén elmélettel, annak képzőművészeti hatásával szeretnék foglalkozni, majd összefoglalni, hogy a három eddig téma: a posztinternet, a transzhumanizmus és az antropocén hogyan viszonyul egymáshoz, hogyan működnek párhuzamosan egymással.