Afrofuturista utópia: a világ, amelyben a másságot nem szégyellni, hanem ünnepelni érdemes

---

Janelle Monáe harmadik stúdióalbuma, a Dirty Computer és a hozzá készült, az énekesnő által emotion picture-ként emlegetett 48 perces film csak egy a számos afrofuturista alkotás közül, amely az utóbbi hónapokban látott napvilágot. Monáe egy olyan jövőbe enged betekintést, amelyben minden hányadtatás és elnyomás ellenére különbözőségeink elfogadása és dicsőítése az, amely egy szebb jövő felé vezethet.

Már majdnem tíz éve, hogy az énekesnő megosztotta a világgal android alteregóját, Cindi Mayweather-t, aki a „másikat” személyesítette meg. Az elnyomottat, akit a társadalom tárgyként kezel és vírusként bélyegez meg. Már az első két albumhoz is készültek kimondottan konceptuális videoklipek, de most először kíséri Monáe egy anyagát önálló, narratív masszaként funkcionáló filmalkotás. A történet Jane 57821-es rab karakterét állítja a középpontba, akit az őt körülvevő totalitárius kormány foglyul ejt, és egy börtönkórházszerű létesítménybe szállít azzal a céllal, hogy a modern technológia manipulálásával megfossza őt emlékeitől.

„Elkezdtek computereknek hívni minket” – kezdi narrálni Jane az eseményeket. „Az emberek eltűntek és megindult a tisztítás. Mocskos voltál, ha máshogy néztél ki. Mocskos voltál, ha nem voltál hajlandó mások által diktált életet élni. Mocskos voltál, hogyha bármiféle ellenállást mutattál. És ha mocskos voltál, csak idő kérdése volt, hogy rabul ejtsenek.” Az elfogottakkal igyekeznek elhitetni, hogy kénytelenek jelen helyzetükbe beletörődni, mert a tisztítás az ő érdekeiket szolgálja. A javított verziókat egyenruhába öltöztetik és fáklyáknak nevezik el. Az agymosás okozta belenyugvásra jó példa Zen, Jane szerelmének okfejtése is, amellyel akkor igyekszik hatni főhősünkre, amikor ő ellenállni próbál: „Az emberek olyan keményen dolgoztak a szabadságért, de mi itt szerencsések vagyunk. Az egyetlen dolog, amire törekednünk kell, az a felejtés.”

Ennek ellenére a megbélyegzettek nagy része nem hajlandó magára áldozatként tekinteni, sem belenyugodni az elnyomásba. Különbözőnek számítanak az elvárt normától és életüket saját szabályaik szerint élik, és így igyekeznek potenciáljukat teljes egészében beteljesíteni. A Crazy, Classic, Life pont az amerikai álom megkaparintásáról és a komplett, szeretetteli és őszinte élet lehetőségéről szól, míg a Django Jane Monáe frusztrációit sorakoztatja fel, amelyeket mindaz a negatív megítélés eredményez, amelyben bőrszíne és nemi irányultsága miatt részesül a magát panszexuálisnak valló előadó.

Az album centrumában fellelhető Pynk és Make Me Feel pont ezt a szexuális kiteljesedést és szabadságot ünnepli. Az esetleges bizonytalanságot és szégyenérzetet boncolgató Don’t Judge Me-t és So Afraid-et pedig az album záródala, az Americans követi, amelyben értelmet nyer az egész hullámvasút: lehet, hogy Jane más, mint a többiek, de ettől függetlenül ugyanúgy érző ember, mint bármelyik másik honfitársa. Ezzel a dallal végződik a film is, amely Jane és barátai menekülése alatt hallható.

A feketék szisztematikus elnyomása elleni küzdelem és a technológia, valamint sci-fi központúság az afrofuturizmus legfőbb védjegyei. A készítők megalkotják saját jövőbeli univerzumukat, amelyben hőseik nem elszenvedik, hanem ők maguk alakítják sorsukat. A Dirty Computer csak egy a számos közelmúltban született afrofuturista alkotás közül, amelyek élvonalában valószínűleg a januárban mozikba került Black Panther áll. Wakanda kitalált országát a fehér felsőbbrendűség soha nem árasztotta el, ezért a benne élők a mai napig büszkén ünneplik afrikai tradícióikat. Egy afrofuturista alkotásnak nem elég afroamerikai származású, futurista környezetben élő főszereplővel rendelkeznie, hanem büszkén kell vállalnia a fekete kultúra egyediségét, innovatív mivoltát és afrikai gyökereit.

Monáe már karriere kezdete óta ebben a tematikában alkot, de a zene műfajában még fontos megemlíteni Erykah Badu-t, Sun Ra-t, az Outkast-et, FKA Twigs-et vagy az immár Pulitzer-díjas Kendrick Lamar-t is. Az afrikai motívumok és kulturális hagyaték felvirágoztatása mindemellett visszaköszönt a nem rég megrendezett Milánói Design Héten is. A francia-marokkói származású alkotó, Hicham Lahlou által levezényelt kiállításának afrikai szekciójában a kontinens 18 feltörekvő tervezőinek munkáit sorakoztatták fel. Walter Knoll szőnyegkollekciója, illetve a Waxman testvérek kiegészítő gyűjteménye is szintén afrikai motívumokkal díszített textíliákat vett alapul.

A Dirty Computer a fentebb említett többi afrofuturista alkotással együtt egy reakció mindarra az elnyomásra és fenyegetettségre, amely Janelle Monáe-re, mint afro-amerikai származású queer nőre leselkedik. Arra a tényre, hogy már önmagában bőrszíne is elég arra, hogy valaki puszta létét is fenyegetettségnek élje meg és következmények kárt tegyen benne. A lemez és a film is egyaránt arra bíztat minden kisebbséget, hogy soha ne felejtsék el, hogy másságuk az, amely igazán egyedivé teszi őket és annak ellenére vállalni kell azokat, hogy mások esetleg emiatt kényelmetlenül érezhetik magukat. Soha nem szabad elfelejteni, hogy szabadságunkért generációk sokasága vívott komoly harcot, ezért egy percre sem szabad azt magától értetődőnek venni, hiszen újra megfoszthatnak tőle. A Dirty Computer mint afrofuturista alkotás mindezeket az érzelmeket magába foglalva remélhetőleg csak a kezdete egy jóval több megbecsülést és figyelmet érdemelő műfaj felfutásának.

// /

Szerző: Kéri Zoltán

---