2018. 05. 22. | Fotó | Interview

Smúzolás vagy pultozás? – Fotósok a sörcsapok mögött

Miből él a fotográfus, és miből él a fotográfus, ha művész? Rosszabb művész az, aki nem él meg alkotásaiból, vagy csak nem elég jó a menedzsmentje? Mennyire lehet inspiráló egy fotós számára egy szakmájától igen eltérő munka? A budapesti kocsmák pultjai mögött rengeteg a művész, és nem kevesen vannak közöttük, akik fotóval foglalkoznak. Sorozatunkban öt fényképészt ismerhettek meg a sörcsapok mögül.

Interjú-sorozatunk közepén járva talán itt az ideje egy apró summázásnak. Az eddig megismert fotográfusaink közül volt, akinek a vendéglátás csak egy átmeneti állapot, másoknak viszont a gasztronómia és a fényképezés folyamatosan jelen van az életében. Ami már most biztosan elmondható, hogy bár nincsen recept a fotográfusi létre, az újra való nyitottság, az emberekkel való munka, és a minden esetben mélységet kereső hozzáállás valamennyi alkotóra jellemző és munkáikra jó hatással van.

Harmadik fotográfusunk Csákvári Péter, aki szakácsnak tanult, a konyha által sokhelyre eljutott, utazásai fotódokumentálásával kezdte felfedezni a fényképezést, és ma talán az egyik legismertebb magyar gasztroblogger.

Hogyan kerültél közel a fotográfiához?

Kiskoromban a mamámnál télen nem tudtam mást csinálni, mint régi fotókat nézegetni. Azt hiszem, innen csírázott valami.

Mesélnél gasztronómiai tapasztalataidról? Milyen út vezetett a gasztro-bloggerkedésig?

Szakácsként végeztem 2007-ben. A suli borzalmas volt, és nem hogy nem tanultam semmit, de inkább elvette a kedvemet a folytatástól. Felköltöztem Pestre, és nyilván szakácsként kezdtem dolgozni, de inkább dolgoztam volna lassan benzinkutasként vagy temetkezési vállalkozóként, mint hogy maradjak a szakmában. A dolgokat külföld hozta rendbe: egy év Skóciában, másfél év óceánjárón, majd fél év Hermen – mindez olyan tapasztalatokkal látott el, hogy örökre belém vésődött a gasztro iránti vágy. A konyhán való gyötrődés annál kevésbé. Mivel végig fotóztam az utazásaim, és egyre brutálisabb gépeket vettem, adott volt egy gasztroblog ötlete. Ekkor indítottam a Men & Tál nevű étteremajánlót, ami megalapozta a jelen állásaimat is. Felvettek több laphoz, oldalhoz, ahol a mai napig dolgozok, és az ételfotós szakmában is tevékenykedek.

Milyen módon kapcsolódik nálad a fotográfia a gasztronómiához?

Már csak fotózáshoz főzök két havonta egyszer egy magazinba. Az ex-szakácskodás adta előnyöket meg a food stylingban hozom elő. Nem árt, ha meg mered fogni a csirkecombot, amit fotózol. A „milyen módon” pedig azt hiszem, ez: majdnem minden módon.

Vannak vagy voltak olyan fotós munkáid, amik a gasztronómiától függetlenek? Ezek hogyan hatottak rád?

Kezdetben volt több rendezvényfotós munkám; fesztiválok, koncertek… Ezeket is szeretem, de jobban szeretek a saját időmmel gazdálkodni, mint azt várni, hogy a téma ossza be az én időmet. A Tiny-val is van sok megbízásom, ami nem a gasztróhoz kötődik.

Gondolsz magadra fotóművészként? Hogyan identifikálnád magad szakmailag?

Mostanában kezdtek annak hívni… még fura: „fotós”.

„Tiny Wasteland” sorozatod már kifejezetten a galériaművészetre jellemző konceptualitás jegyeit mutatja. Hogyan viszonyulsz ehhez a sorozathoz? Tervezed folytatni?

Ez egy gyönyörű mondat. Most, hogy gyakorlatilag összeforrott a nevem a Tiny Wastelanddel a világon, kár lenne nem folytatni. Egyébként is kevés szórakoztatóbb dolgot csináltam életemben, mint ez. Végre gyűjthetek apró kis szarokat horgászdobozokba, anélkül, hogy hülyének néznének.