„A megfejtés öröme volt az, ami az egész lényegét adta”
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem idei mestermunkái közül nemcsak összetettségében, de érzékenységében is kiemelkedett Kaszanyi Nóra tacTiles című oktatási segédeszköze. A vak gyerekek olvasás- és írástanulását segítő kártyák – vagy taktilis „csempék” (tiles) – megtervezése során Nóra a tervezőgrafika határterületére merészkedett, és a puszta vizualitáson túl próbált meg egy látókat és látássérülteket egyaránt bevonó helyzetet teremteni. Grafikusként itt a láthatón túlra is tervezett. Az eredmény ráadásul open source rendszerként valósult meg, hiszen a készlet 3D nyomtatás révén bárhol a világon reprodukálható. Az adott nyelvekhez tartozó ABC-fájlokat egy erre dedikált honlapon tette hozzáférhetővé. A munkájáért rektori különdíjat kapott.
Mikor kezdett el foglalkoztatni, hogy látássérülteknek tervezz? A korábbi projektjeidre is jellemző egyfajta szociális érzékenység?
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen témához nyúltam. A kezdetekkor egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire szociális vonulatot ölt a diplomamunkám, mivel ez idáig nem volt releváns tapasztalatom ezen a téren. A kiindulási pontom az volt, hogy elkezdtem gondolkodni a tervezőgrafika műfaji milyenségén, valamint azon, hogy én – mint kizárólag vizuális tartalmat létrehozó – grafikus, hogyan tudnék olyanok számára tervezni, akik a vizuális tartalom befogadására képtelenek. Így kerültem kapcsolatba a vaksággal mint témával.
Szóba kerültek esetleg más megközelítések is, vagy végig a Braille-ábécé tanulásának megkönnyítésével szerettél volna foglalkozni?
Először egy autonóm művészkönyvet szerettem volna létrehozni, ami kicsit feszegeti a könyv műfaji határait azáltal, hogy kizárólag taktilis tartalommal van megtöltve, és nem csak síkban történik az üzenet átadása. Ez később módosult, és egy kifejezetten vak gyermekeknek szóló ábécés-könyv létrehozását tűztem ki célul, ahol tudtam, hogy mélyebb kutatómunka szükségeltetik a terület speciális mivoltából adódóan. Technológiai akadályok miatt azonban a könyv-formátumot végül elvetettem, és különálló elemekben kezdtem el gondolkodni, ami egy-egy betűnek felel meg. Mivel a vakok elsődleges érzékelési módja a tapintás, tehát anyagok, anyagi minőségek által tájékozódnak a világban, az ABC betűihez az adott betűvel kezdődő, tapintással megkülönböztethető anyagot rendeltem (pl. f-fa, g-gumi, p-papír stb.), amit különálló lemezekre applikáltam a kidomborodó Braille-karakterrel együtt. Ez által szerettem volna befogadhatóbbá tenni a pont alapú írásrendszert és játékosabb alapot adni az írástanulás folyamatához. Itt újabb akadályba ütköztem, ugyanis az egyes anyagok sérülékenysége miatt a hosszútávú használat lehetősége megbukott, és más technológia felé kellett fordulnom, ami miatt nagyban megváltozott a koncepcióm. Így jött képbe ugyanis a 3D nyomtatás.
Mennyiben járult hozzá a Vakok Általános Iskolájában tett látogatásod a tervezéshez? Mik voltak a legfontosabb tanulságok?
A legnagyobb kihívást a helyzethez való alkalmazkodás jelentette. Egy grafikus a látvánnyal játszik, a vizuális kommunikáció eszközeivel tervez, és az okos megoldások mellett az is fontos, hogy vizuálisan értékes legyen az, amit létrehoz. A helyzet, amibe belecsöppentem, teljes mértékben felülírta ezt az előfeltevést, hiszen egészen más szempontrendszer szerint kell tervezni egy látással nem rendelkező gyermek részére. Ezen a ponton elgondolkoztam a saját szerepemen ebben a helyzetben, és tudatosult bennem, hogy kicsit túlvállaltam magam mint grafikus. Egyes döntéseknél nem engedhettem meg magamnak azt, hogy a saját vagy bármelyik látással rendelkező személy vizuális szépérzékét tekintsem elsődlegesnek – a gyakorlati szempontok sok mindent felülírtak.
Mi alapján választottátok ki a betűkhöz tartozó fogalmakat?
A magyar ABC betűihez – ahogy általában egy ábécés-könyvben lenni szokott –, az adott betűvel kezdődő fogalmakat rendeltem. Olyan kifejezéseket, amelyek egy vak gyermek számára is ugyanazt jelentik, ugyanúgy értelmezhetők és az adott betűhöz kapcsolhatók. Kaptam 42 db felületet, melyeknél minden betűnek a legmegfelelőbb, legkönnyebben befogadható fogalmat kellett megtalálnom. Ez hatalmas feladat volt; egy-egy betűnél a szótár összes szavát végig kellett pörgetnem, de emellett Ruff Ágota, a Vakok Általános Iskolájának tanárnője, rengeteget segített abban, hogy milyen fogalmak kerüljenek rá a lemezekre, és hogy mi az a határ, ami még feldolgozható a gyerekek számára tapinthatóság terén. Igyekeztem olyan szavakat választani, amelyek mindegyike rendelkezik valamilyen, csak rá jellemző, erős formai karakterrel még stilizáltan is.
A projekt elméleti alapkérdése, hogy hozzáférhetővé tehető-e a vizuális jelekre épülő tartalom kizárólag érintés útján. Mennyire sikerült erre a kérdésre választ kapnod?
Amíg a betűkhöz kapcsolt taktilis formák a látással rendelkezők számára egyértelműen felismerhetők, addig egy vak gyermek számára az egyes karakterek és az azokhoz tartozó fogalmak befogadása mélyebb koncentrációt igényel, amit az adott tanuló értelmi szintje is befolyásol. Ebből kifolyólag fontosnak tartom kiemelni, hogy a készlet használata az oktatási folyamatba kiegészítő elemként integrálható, amihez kezdetben nélkülözhetetlen egy látó ember (tanár, szülő) segítsége, lehetővé téve ezáltal a későbbi intuitív használatot. A Vakok Általános Iskolájában történt tesztelés során volt bennem némi félelem, hogy mennyire megy majd könnyen a formák tapintással való felismerése. Nem volt meglepő, hogy az egyszerű, geometrikus formák nagyon könnyen, míg a különlegesebb, részletesebb ábrák nehezebben, minimális rávezetéssel váltak befogadhatóvá. Ugyanakkor éppen az adta az egész folyamat esszenciáját, amitől kezdetben féltem. A gyerekek ugyanis a lemezek kézbevételekor minden betűre egy-egy rejtvényként tekintettek, amelyek megfejtésének pillanatát mindig hatalmas örömteli kiáltás kísérte. Hirtelen egy közös foglalkozás bontakozott ki, ahol a gyerekek a saját tapintási és asszociációs készségüket is érzékenyíthették úgy, hogy közben a Braille-karaktereket is gyakorolták. A megfejtés öröme volt az, ami az egésznek a lényegét adta, és úgy gondolom, egy ilyen jellegű tanulási folyamatban képes a megjegyezhetőséget is támogatni.
// /
Kaszanyi Nóra BEHANCE
Szerzők: Kéri Zoltán, Schneider Ákos
