„Koreában mindent úgy csinálunk, hogy vagy összejön, vagy nem… és eddig minden jól alakult.”


Sebesi István fél éve sem diplomázott keramikusként, jelenleg már négy hónapja Dél-Koreában él. Bár a program célkitűzései folyton változnak, interjúalanyom egyáltalán nem bánta meg, hogy belevágott ebbe a kalandba. Évente mindössze három embernek nyílik lehetősége arra, hogy részese legyen ennek a különleges, hagyományőrző programnak.

Gyönyörű természet, nyitott emberek, kihasználatlan gázos kemencék. A program résztvevői testközelből ismerkedhetnek meg az itthoninál sokkal szertartásosabb és performatívabb koreai kerámiaművészet gyakorlatával. A pályázati motivációkról és koreai mindennapjairól beszélgettünk Sebesi Istvánnal.

Pár hónapja már Dél-Koreában tevékenykedsz és élsz. Hogyan kerültél a diploma után éppen oda? Mi tette lehetővé a kiutazást?

Egy pályázat segítségével jutottam ki, ami nem volt korhatárhoz kötve, így a világon olyan művészek is jelentkezhettek, akik több tízéves alkotói tapasztalattal rendelkeznek – ellentétben velem. Ez alapján abszolút az esélytelenek nyugalmával vágtam bele, mondván, hogy semmi veszítenivalóm nem lehet. A plusz nehézsége a pályázatnak, hogy egy héttel a jelentkezési határidő lejárta előtt szereztem tudomást róla, így eléggé össze kellett szednem magamat abban az időszakban.

Nagyon meglepődtél a végeredményen?

Eleve nem sok reményt fűztem hozzá. Vártam az eredményhirdetés napján az értesítést: és semmi. Csak egy e-mailt kaptam, amelyben közölték velem azt a sajnálatos hírt, hogy késik a kihirdetés. Azután másnap reggel, teljes kómában arra ébredek, hogy csörög a telefonom, felveszem, és egy idegen, ázsiai akcentussal angolul beszélő nő közli velem, hogy megnyertem. Akkor az öröm és a pánik keveredett bennem: az utazásig kevesebb, mint három hét volt hátra, és nekem még le kellett diplomáznom, portfóliót kellett készítenem, és természetesen fel kellett készülnöm egy tizenhat órás repülőútra és egy ázsiai életre.

Vannak útitársaid?

Rajtam kívül még ketten vagyunk itt kint; egy 45 éves hongkongi keramikus férfi, és nagy szerencsémre egy másik magyar, az egyetemünk nyugdíjazott szaktekintélye, Kádasi Éva tanárnő a maga hatalmas tapasztalatával. Az eredményt április végén tudtam meg, és május 16-án már a repülőn ültünk. A program hat hónapos, így november 16-án megyünk haza. Magukról a követelményekről nem sokat tudtam, és a szállást sem én választottam – utólagosan derült ki minden.

Volt valamilyen előzetes kötődésed Koreához?

Mindig is nagy álmom volt elutazni Koreába, a bakancslistám talán egyik legelérhetetlenebb pontja volt, anyagi vonzata miatt is. Így, hogy most ez teljesült, a legnagyobb álmom vált valóra.

Pontosan min dolgozol kint? Milyen célkitűzései vannak a programnak?

A koncepció, ami köré az egész pályázat épül: a hagyományőrzés és annak fejlesztése. Mindent megtesznek azért, hogy a tradíciókat fenntarthassák, megőrizhessék és esetlegesen a nemzetiségek keveredéséből a tárgykultúrájukat fejleszthessék. Ezért hirdetik meg az egész Földön minden évben ezt a pályázatot. Valamint a Csoszon dinasztia idején ez a kis közösség, ahol jelenleg élünk, Cheongsong-gun, egy jelentős kerámiaközpont volt, a maga híres, tejfehér porcelánjával, és igyekeznek ezt az anyagot minél jobban promotálni.

Vagyis folyamatosan érzed a tradicionális kultúra jelenlétét magad körül…

Igen. Rendkívül gazdag kultúrával rendelkeznek, amit rengeteg programmal be is mutatnak nekünk. Vicces, hogy a magunk európai karakterével mindig kiemelt figyelem hárul ránk a nézőtéren. Ezen kívül hihetetlen természeti adottságai is vannak Dél-Koreának. A szállásunk és a műhelyünk egy hegyoldal lábánál helyezkedik el, így minden reggel élvezhetem a koreai napfelkeltét a teraszomról, azt, ahogy a nap lassan felemelkedik a párás hegycsúcsok közül, ugyanis itt kint inkább éjszakai bagoly vagyok, és hajnalhasadásig dolgozok.

Láthatja a közönség a műhelyben születő tárgyakat a közeljövőben?

Október elsején volt egy kiállításunk, és lesz még egy november 9-én. Az októberi, úgymond, előzetese volt a novemberinek – ilyen kis hívogató, csalogató. A novemberi egy nagykaliberű esemény lesz; a helyi polgármester például már most is rendszeresen látogat minket, érdeklődve az aktuális állapotokról. Egészen pontosan még nem tudjuk, mi lesz a végeredménye a történetnek, ugyanis eleinte csak a kiállítás és az alkotás lehetőségével vágtunk neki a pályázatnak, de most már a tárgyak piacra dobása is szóba került, valamint kiadványokat, könyveket is készítenek a tárgyainkról és rólunk.

Elsősorban képzőművészeti alkotásokként tekintesz ezekre a munkákra, vagy inkább használati tárgyakról van szó?

Mindhárman készítünk – úgymond – képzőművészeti alkotásokat, de természetesen becsúsznak néha használati tárgyak is. Velem ez utóbbi kevesebbszer esik meg, ugyanis inkább az interior tárgyakban és installációkban érzem magamat erősebbnek, és ebben próbálok kiteljesedni.

Mik a fő különbségek, amiket az ottani szakmában tapasztaltál az itthonihoz képest?

Koreának is megvannak a pozitív és negatív tulajdonságai egyaránt. Naivitás lenne azt képzelni, és persze átélni, hogy az otthoni viszonylatokhoz képest itt minden csodálatos. A legnagyobb különbséget talán a hőfokokban látom: az otthoni, 1350 fokos fatüzes égetésekkel szemben itt 1260 a maximum, ami számunkra hihetetlen, ugyanakkor itt egy átlagos égetés egy teljesen megfeszített, intenzív hétig tart, ameddig otthon ez csak egy nap, jó esetben kettő. A másik csodálatos dolog az az, hogy itt mennyire tisztelik a tárgyakat. Külön szertartást és különféle rituálékat tartanak az égetések megkezdése előtt, amellyel a művészek, keramikusok fohászkodnak a biztonságos égetésért. Ami plusz érdekesség, hogy mindenbe bevezetnek minket a művészek, nem tartják meg az apróbb szakmai titkaikat, hanem megosztják velünk, sőt olykor építő tanácsokkal látjuk el egymást.

Mennyire okoz problémát a gördülékeny kommunikáció?

Rengeteg tolmácsunk van, de olykor-olykor azért hatalmas szakadékot jelent számunkra a verbális kommunikáció hiánya; azonban mindig van nálunk toll és ceruza, és hát rajzolni itt mindenki tud. Számomra plusz nehézséget jelentett a beszéd, ugyanis angolul írni, olvasni tudok, azonban mivel otthon nem volt soha alkalmam napi szinten használni, így ez nekem nagyon nehezen indult. De a hongkongi keramikustól, Danie Chau-tól rengeteget tanulok nap, mint nap.

A kint tartózkodásod változtat a távlati terveiden? El tudod képzelni, hogy hosszabb időre kint maradj?

Ez egy nagyon jó kérdés, ugyanis ahogy említettem, a legnagyobb álmom volt ide kiutazni, és természetesen a múltban, távlati szemmel, még a költözés gondolata is megfogalmazódott bennem. Ugyanakkor most, hogy teljesen megélem a koreai életet, rájöttem, hogy nem maradnék itt hosszú távon. Többek között a szüleim és a barátaim hiánya és távolsága miatt is. Ugyanakkor lenyűgöz a koreai kultúra – számomra ez volt az első lépés a függőség útján. Itt egy olyan, pozitívabb életszemléletet látok, ami alapján már értem, hogy mi miatt tart ez az ország ott, ahol – velünk ellentétben. Itt a negatív tényezőknek nem adnak kulcsfontosságú szerepet. Ha akad egy probléma, azt nem úgy kezdik, hogy „ezt nem lehet megoldani, mert…“ , vagy „ezt azért nem lehet, mert…”. Felmerül egy probléma, egy helyzet, és azonnal jön az A, B, C terv. Természetesen van egy keret, és abból kell gazdálkodni, de mindent megtesznek a siker elérése érdekében.

Ami engem illet: igyekszem leküzdeni a lustaságomat, és az otthon belénk vert félelmek szaporítását, és szeretnék megpályázni több külföldi művészeti programot. Ebbe a pályázatba is az esélytelenek nyugalmával vágtam bele, mondván, lesz, ami lesz, csak nyerhetek vele, és hát sikerült. Ugyanezzel a mentalitással dolgozok most is, persze azért most már egy picit szervezettebb az életem, de nem görcsölök már a dolgokon, és itt kint mindent úgy csinálunk, hogy vagy összejön, vagy nem és eddig minden tök jól alakult.

// /

Fotók: Sebesi István

Szerző: Lukács Edit