2018. 10. 17. | Grafika

Befogadni az olvasót

Csepregi János új verseskötetét nehéz úgy kézbe venni, hogy az olvasónak ne rögtön önmaga jusson eszébe. A verseskötet ugyanis egy tükör: nemcsak elvont, hanem egészen konkrét értelemben. Nagy Kincső kötettervező tükörfényes borítóval látta el a Morgensternt tiszta papírra — 1942 lapjait, az olvasó tehát elkerülhetetlenül, már a legelső pillanatban szembesül saját arcával. A cím épp a szemem felett metszi az önarcképet. Vajon a címet olvassam inkább, vagy az arcomat vizsgáljam?

Versek kívülről befelé — ígéri az alcím. Még nem világos ugyan, hogy én fogok a könyv belseje felé haladni, vagy a könyv fog felém, de biztosan nem maradunk közömbösek egymás iránt. Nagy Kincső nyilakkal jelzi a haladási irányt, csakhogy a könyvet bármerre forgathatom, és kell is forgatnom, ha minden szót el szeretnék olvasni.

A versek nem adják könnyen a titkukat. Morgenstern német költő mellett számos filozófus, Miss Marple szülőfaluja, városok, zsoltárok, még Tolkien is felbukkan a sorok között. A töredékes utalások és elhagyott jelzések mellett régi fényképek roncsolt részletei, írásképet idéző grafikai jelek, digitális lenyomatok útvesztőiben keresgélünk nyomok után. Nem kell mindent érteni — talán nem is lehet. A kötet játékot kínál a vizuális és szöveges idézetek felismerésével, de messze túl is mutat rajtuk, elevenen beépíti valamennyit a versszövetbe.

Csepregi János verseiben sok mindenről szó van, amivel kellemetlen, mégis szükségszerű, sőt valahol mélyen felszabadító is szembenézni. Otthontalanságtól betegségig, abortusztól reménytelen kemoterápiáig és lassú elhalványulásig haladnak a versek belülről kifelé, kívülről befelé. Tabukat és fájó emlékeket járnak keresztül-kasul, melyeket máskor olyan jól véd és el is rejt számos társadalmi norma jótékony fala. Kéretlenül intim. Rákosak leszünk, én, és a vers. Időskori demenciában szenvedünk. Kőbányáról a Sohóba költözünk.

A kötet interaktív: a szövegek nem kelnek életre a befogadó beletekintése, a kölcsönös kitárulkozás nélkül. Némi roncsolódás árán alakulnak, személyre formálódnak a versek, befogadják a befogadót, miközben maga a kötet is személyes tárggyá válik. Mire a végére érek, a lapok szétnyílnak, némi kopás, gyűrődés marad utánam. Az ujjlenyomataim rajta maradnak a borítón, többet már nem lehet letörölni őket.