2018. 11. 05. | Fotó

A techno nem egy sima szórakozási forma: ez egy életforma

A 90-es évek és Berlin térhódítása után újra egyre nagyobb tömegeket ér el ma Magyarországon az elektronikus zenei világ underground éllovasa: a techno. Vizi András Techno – Ekstasis című képsorozata, amely egyben fotográfia szakos diplomamunkája is, ebbe a szubkultúrába enged betekintést, miközben tudatosan kerüli a partyk és partyfotók közhelyekkel teli, jól ismert vizualitását, és számos új kérdést vet fel.

Hogyan kerültél közel a techno világához?

Elkezdtem járni hasonló jellegű bulikba, de nem foglalkoztatott ez az egész. Akkor keltette fel az érdeklődésemet igazán, amikor a nővéremről találtam pár régi fotót. Kérdezgettem őt, hogy ez mégis hol és mikor készült. Ekkor mesélt az ő bulizási szokásairól, illetve a 90-es évek rave partyairól és azok hangulatáról. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy gyakorlatilag ugyanabba csöppentem bele, mint ő.

Mindemellett a kezembe került egy jó pár szám a FreeE magazinból, ami az akkori techno, house zenéket kedvelők elsőszámú hírforrása volt. Innen lehetett értesülni zenékről, klubokról, megjelenésekről, mindenről. A mai grafikusok biztosan imádnák, kezdetleges 3D-renderek és analóg képek voltak benne végtelenségig photoshoppolva. Innen jött az első kép ötlete is, hogy csinálok egy analóg fotót. Lefotóztam Cinthyát, körbevágtam, és egy vörös háttér elé beraktam tipikus táncmozdulattal, plusz ezzel a futurisztikus szemüveggel.

Hogyan jött ebből később aztán a diploma?

Alapvetően nekem mindig nagyon fontos az, amit csinálok, és hogy legyen hozzá valamilyen személyesem kötődés is. Eredetileg más volt a tervem, aztán megmutattam egy barátomnak ezeket a régi képeket és újságokat, amiket a nővéremtől kaptam. Ő azt javasolta, csináljunk belőle egy zine-t. Olyan lelkes lettem, hogy végül is egy diploma lett belőle.

Az kezdett el érdekelni, miért járnak el az emberek ilyen jellegű bulikba. Észrevettem, hogy ez nem egy sima szórakozási forma, ahol elmennek hétvégén inni az emberek, táncolnak, aztán hazamennek, mintha mi sem történt volna, hanem ez egy életforma. Csomó olyan ember jár, aki lelkileg sérült, mindenféle problémákon megy keresztül. Emiatt annyira utópisztikus, ami egy ilyen buliban történik… Mindenki el tudja engedni a rossz dolgokat, vagy egy teljesen másik nézőpontból átértékelni az egészet. Persze nagyon fontos a mérték, mert nyilván át lehet esni a túloldalra, ahol ezek a dolgok már nem számítanak, és ahol ez az egész már nem erről szól.

A képek készítése közben mi volt az alapvető koncepciód?

Első körben a FreeE magazinos vonal volt az, amin elindultam. Analóg képeket szerettem volna csinálni bizonyos esetekben sok, máskor kevés photoshoppos utómunkával, amik ezeknek az újságoknak a hangulatát idézték, de ezzel túlságosan a múltban ragadtam volna.

Aztán jött az ötlet, hogy a bulik hangulatát partyfotókkal adom vissza. Csináltam is körülbelül 200 ilyen képet, de olyan visszajelzések érkeztek, hogy ez bármelyik buli lehetne, nem is kell ide a techno. Valamilyen szinten igazuk volt azoknak, akik ezt mondták, de persze jobban kielemezve ezeket a képeket, kijönnének a különbségek. Ami igazán zavart, hogy a bulikon a lényeg pont a sötétség és a hangzás, ezt pedig nem lehet bulifotókkal jól visszaadni.

Később aztán néztem dokumentumfilmeket, olvastam cikkeket, jártam Berlinben, és persze sokat buliztam. Próbáltam mindent megismerni a témával kapcsolatban. Az volt a tervem, hogy egy erős, a sorozatot összetartó vizuális megközelítést fogok kiválasztani a kutatómunka végén. Fotózhattam volna üres, középre komponált techno klubbokat, vagy csinálhattam volna szép portrékat raverekről, de azt éreztem, hogy nem akarok még egy tipikus, egyhangú fotódiplomát csinálni. Eldöntöttem, hogy a képeimmel az egészet le akarom fedni, és mindent, amit lehet, meg fogok mutatni.

Milyen technikákat alkalmaztál?

Nem a technikai bravúrozás volt a cél, hanem az érzések és a történelmi visszatekintés megfelelő átadása. Két kép például nem is fényképezővel készült, hanem 3D-rendereléssel. Egyébként készültek fotók digitális, analóg középformátumú, és kis géppel is, attól függően, hogy épp egy bulifotó, vagy egy portré készült, illetve régi VHS felvételekből is fotóztam képkockákat.

A drog, a kábítószer-fogyasztás mennyire része ennek a kultúrának?

Véleményem szerint a kettő – mármint a techno és a szerhasználat – nem igazán választható ketté. Teljesen evidensnek tartom a jelenlétét, ezért a képek esetében sem ragoztam túl, nem szerettem volna ezt a vonalat nagyon hangsúlyozni. Egy dolog, hogy része az egésznek, de nem alapvető feltétele. Sokan szoktak vele is és nélküle is bulizni. A cél mindig egyfajta eksztázis elérése ezeken a bulikon, és ez drogokkal sokkal könnyebb, de nélküle sem lehetetlen.

Leginkább az MDMA az, amit fogyasztanak, amely látható is a képeimen. Az egyik egy félbeharapott ecstasyt ábrázol, ami a fogyasztás legelterjedtebb változata, a másik pedig maga az MDMA molekuláját mutatja be egy 3D-renderen keresztül. Sajnos azt érzem, hogy ma Magyarországon a téma kapcsán még mindig van egy morális pánik az emberekben, és nem lehet akárkivel beszélni róla.

Lesz bármilyen folytatása a képsorozatnak?

A végső cél egy könyv, amiben a fotók kiegészülnek majd szövegekkel, grafikákkal is. Ezen már el is kezdtünk dolgozni Ivanov Annával, és szerintem ez egy nagyon jó irányba viszi tovább a sorozatot. A fotózást is folytatni fogom, jövőre el szeretnék látogatni Grúziába, mert ott nagyon izgalmas dolgok történnek mostanság a techno zenei színtéren.