2019. 04. 30. | Design

Minden lájk egyet ér – Gondolatok Rácz Rebeka kerámiáiról

Az írásban taglalt jelenségnek nincsen hivatalos neve, terminus hiányában a „középszerűség tort ül a hagyomány felett” címet adnám neki. Sokfelé ágazik és szinte mindenhova betörni látszik, így a kerámia sem maradt érintetlen.

Az alapképlet valahogy így néz ki az olvasatomban: adott egy akármilyen korú és nemű személy, aki rendelkezik megfelelő anyagi tőkével és szabadidővel. Fogja magát és rámutat egy általa teljesen ismeretlen műfajra. Beleártja magát, és nem sokkal később, amint instaképes a mutatványa, megjelenik a színen mint autodidakta művész.

A konkrétan tárgyalt esetet azért választottam, mert főhősünk nem teljesen laikusként viszi mindezt végbe. Rácz Rebeka designelmélet mesterszakon végzett alkotó oldalát lassan egy éve követem. Tárgyai esetlenek, játékosak. Szinte bármilyen közegben el tudom képzelni, hogy képesek felhívni magukra a figyelmet. Látszatra nincs kapcsolat, a téma szabad és gátlástanul csapong. A szabadság testesül meg, szabadság az anyagban és tárgyban. Ami köztudomásúan a művészet ismérve. Nincsenek virtuóz fogások, különleges technikák. Az egyik legősibb formaképzést alkalmazza, csak a kezek dolgoznak, kibontják a sárba ragadt tárgyak sziluettjeit, fázisról fázisra.

Az alkotó így gondolkodik saját munkáiról: felfedezi az anyagot és a végtelen lehetőségeket, amiket ez a nagyszerű matéria rejt. Ha így van, akkor a téma nem is elsősorban a csíkos papucs és a márkamegjelenítések? Ez mind-mind csupán csak apropó lenne, hiszen a művész most éppen utazik és felfedez? A tárgyak mindenesetre témáikat illetően köznapiak, banálisak és ehhez a banalitáshoz társul az a néhol kifejezetten ízes esetlenség, ami ezeket az alkotásokat nemcsak szerethetővé teszi, de egyszersmind kritikussá a minket körülvevő megannyi felesleges használati tárggyal szemben. Vajon ha ez kritika, úgy mennyire önellentmondás ezeket a „használhatatlan” használati tárgyakat megrendelésre gyártani?

Mindenképpen érdekes, hogy a művész az önkifejezésnek azt a módját választotta, amikor egy anyaghoz olyan formákat keres, melyek az alapanyag tulajdonságai miatt képtelenné teszik a tárgyat bármilyen funkció betöltésére. Ebből a kivonásból vajon egyértelműen következik a műtárgy születése? A szakma ismerete a technikán keresztül segítheti az alkotót, hogy saját véleményét artikulálni tudja, de ugyanúgy gát is lehet. Jelen esetben az az érzésem, hogy a szakmai tudás tagadásával történik az a fajta lecsupaszítása a folyamatnak, aminek eredménye maga a l’art pour l’art.

Mivel Rácz Rebeka ugyanúgy, mint bárki és bármi, csupán a világ állandó alakulásának epizodistája, a munkájáról itt és most kialakított vélemény is csak pillanatnyi és epizodikus lehet. Számomra mindenesetre még nem látszik világosan, hogy csak ígéretes, de öncélú játék, amit egyre szélesedő figyelem kísér nyomon, vagy valóban érvényes tartalmakat megfogalmazni kívánó szárnypróbálgatás.

Munkáinak egy másik olvasata is van. „Erre bárki képes.” A gesztus, amellyel mindenkit meghív erre a közös és kreatív nagy játékra, bevallom, szimpatikus gondolat. Érdekes viszont megnézni, hogyan bomlik fel az a jól bevált modell, amit fentebb hagyományként neveztem meg. Olyan iramban fogyasztjuk a tartalmak milliárdjait, hogy ebben az ingeráradatban még inkább szomjazunk az újra és a frissebbre. Sem a befogadó, sem az alkotó nem győzi a lépést tartani. Mindenki alkotó és befogadó is egyszerre. Mindenki tartalmat szolgáltat mindenkinek. Nem csoda, ha olyan kifejezések jönnek létre, mint az influenszer. Nincs akadémia és nincs bizottság és nincs zsűri, csak lájk és követés. Történt bármi?

A folyamat egy érdekes láncszeme a rebu_ceramics oldal. Talán már kiderült, hogy számomra nyersessége és esetlensége épp annyira tűnik csak autonómnak, mint egy szűrő a Snapchaten. Természetesen ennek a műfajnak a kánonja még csak most íródik, így nem áll szándékomban ítélkezni sem felette.

Ezzel egy időben viszont megrettent a gombamód elszaporodó ceramics, painter, photograper és még sorolhatnám milyen oldalak televénye. A közös pont ezekben az, hogy minden, a klasszikus értelemben vett formai hibát azzal hárítanak el, hogy bármit lehet. És meg is teszik. Úgy gondolom, az alkotó felelőssége nem elmaszatolható azzal, hogy erre bárki képes, így saját felelősségünket egy elegáns mozdulattal ráborítjuk a „bárkire”. Az ízlésformálás nagyipari gépezetté vált, a közösségi médiák futószalagjáról bármi legördülhet, egyetlen fontos paraméter van, hogy az adott dolog mennyi megosztást és lájkot képes generálni. A címkék elé helyezett „self-taught” kifejezés mentesít és igazol egy időben.

Aggodalmaim ellenére örömmel tölt el ez a fajta demokratizálódása a kreatív tevékenységeknek. Mindazonáltal fontosnak tartom, hogy a helyén is kezeljük. Hogy szükségünk van-e arra a poros rendszerre, ami eddig ezeket a helyeket meghatározta, illetve a kánont tollba mondta, az még egy darabig formálódni fog. Egyre több teret adva a lelkes és friss „kívülről jövőknek”, mint amilyen Rácz Rebeka is.