A torzulás módozatai – Betekintés Gonda Soma sketchbookjába
Először fel sem tűnik, valahogy olyan természetes. Aztán észreveszem: nincs egy tekintet, ami ne lenne végtelenül szomorú. Semmi szín? Semmi szín, a sketchbookban legalábbis nem. Gonda Soma elsőéves grafikus füzetlapjait boncolgatom.
Valakinek a sketchbookját lapozgatni olyan, mint a meztelen testét nézni. Mintha valami olyat néznék, amit nem illene; kissé zavarba is jövök, érzem, ő is zavarban van. Amikor rákérdezek, mi neki a sketchbook, a naplóíráshoz hasonlítja. Ezen a ponton már értem azt, amit előtte csak éreztem.
Soma az arcokban talált valamit, amihez újra és újra kényszeresen visszatér. Hogy mi ez a különös vonzalom, maga sem tudja, de szerinte kevés olyan dolog van, ami több jelentést tudna magán hordozni, mint az arc. Rajzain emberi arcokra kivetült frusztrációk, abszurd víziók jelennek meg. Mindegyik arc kicsit hasonlít Somára, aminek kapcsán én egyből analizálni kezdenék, mint egy rossz pszichológus, de megelőz egy egyszerű magyarázattal: először csak magát rajzolta, más arcát nem merte eltorzítani, azóta pedig ezek a vonalak benne maradtak a kezében.
A füzetlapokat furcsa mód a káosz és diszfunkció rendezőelve tartja össze. Minden képben van valami zavar, meghibásodás; a romlás minden alakjába bele van kódolva. Mindenkinek olyan arca van, amilyet megérdemel. De mivel érdemelték ki ezt a fiktív figurák? Mondhatnám, hogy semmivel, alkotói kegyetlenség áldozatai; ha egy csendes grafikus alkot meg, a sorsod determinált, de félek, ez nem csak képzelt-életek narratívája.
Valami zaklatott folytonosság van abban, ahogy folyamatosan visszatér ugyanoda és kezdi elölről. Mint egy mantra, csakhogy itt a mantra nem hoz változást, de már nem is várjuk tőle. Csak sulykoljuk, mert nem tudunk mást. Soma mentegetőzik, hogy hát igen, ezek is nagyjából ugyanazok, számomra pedig pont ez a repetitív jelleg az, ami a legerőteljesebb identitását jelenti a rajzoknak. Jól ismerjük ezt: amikor az ismétlés az, ami tragikussá tesz valamit. Várni arra, hogy Godot megérkezzen, vagy minden nap lefényképezni ugyanazt a körtefát*. Rádöbbenni, hogy mindig, minden ugyanúgy, mindig ugyanaz. Mint egy folytonos meghalás.
Csehov jut még eszembe, és az, ahogy az ő szövegeit jellemzik: drámaiatlan dráma, mozdulatlanság, hogy semmi nem történik, de az nagyon. Miért jársz mindig feketében? Gyászolom az életemet. Beletörődöttség, magány.
Szóval ilyen. Különös, hogy a fájdalmat meg lehet szépen rajzolni. Meg az is, hogy szépnek tudjuk látni. A szétbomlás hibrid esztétikája? Nem tudom. Ahogy nem tudjuk azt sem, hogy pontosan honnan jönnek, hova néznek, mit látnak, és mit mondanak ezek az arcok, csak valahol érezzük. Én például elég szomorú lettem most.
// /
*Nádas Péter hónapokon keresztül minden nap lefényképezte a kertjében álló vadkörtefát, és a Saját halál című kötetében a szövegek mellé helyezte őket.
Szerző: Gáspár Sára
