Lélegezzenek fel az épületek – Interjú az új MOME Campus tervezőivel

---

Közel négy éve, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem campusfejlesztésre kiírt építészeti pályázatán a 3h Építésziroda terveit tüntette ki első díjjal a zsűri. Hatalmas szakmai kihívás és egy grandiózus projekt állt akkor Csillag Katalin és Gunther Zsolt, az iroda alapító tervezői előtt. Vezetésükkel két meglévő épület került átalakításra, és három új létesítmény jött létre a Zugligeti úton. A 2018-ban már átadott – Csomay Zsófia és Németh Tamás által tervezett – TechPark mellett megjelenő friss funkciókkal és térbeli megoldásokkal vált teljessé a MOME campus, ami most ősszel nyitja meg kapuit. A szeptember 6-ai campusátadó esemény kapcsán beszélgettünk a 3h építészeivel.     

Repüljünk vissza az időben 2016 elejére, amikor megnyertétek a campus tervpályázatát… Mit éreztetek?

Csillag Katalin (CSK): Iszonyatosan örültünk. Volt már részünk néhány hasonló élményben, de megnyerni egy középületegyüttest: szerintem ez jelenti egy építész számára a legfontosabb kihívást.

Gunther Zsolt (GZS): Csináltunk korábban is nagy és komplex épületeket, úgyhogy nem rettentünk meg a feladattól; inkább gyorsan belevetettük magunkat a munkába. A pályázati jegyzőkönyv tartalmazott kritikákat, amiket számításba vettünk, és elkezdtük tovább érlelni a koncepciót.

Korábbról volt már valamilyen kötődésetek a MOME-hoz?

GZS: Én a doktori tanulmányaimat ott végeztem Ferkai András témavezetése mellett, és óraadóként tanítottam is az egyetemen. Nem volt idegen az intézmény; tudtuk, hogy kikkel fogunk együtt dolgozni. A MOME részéről partnerként tekintettek ránk az első pillanattól kezdve. Őszintén tudtunk kommunikálni, és ez nagyon sokat segített a munkában.

CSK: Ha nem is baráti, de ismerős közegbe léptünk be, és mindenki úgy állt a feladathoz, hogy itt most együtt egy nagyon jó dolgot tudunk létrehozni.

Melyek voltak a koncepciótok alappillérei? Mire hegyeztétek ki a terveket?

CSK: A legfontosabb szervezőelemet egyértelműen a tengely jelentette, amit a Master épület középfolyosója jelölt ki. Ennek mentén terveztünk, és az így kapott térbeli képlettel vissza is utaltunk az eredeti Farkasdy Zoltán-féle koncepcióra. Ő az ötvenes években egy B-A-C épületi tengelyben gondolkodott. A C épület végül nem valósult meg. Az A épület önmagában aszimmetrikus, ugyanakkor maga a kompozíció a három épülettel szimmetrikus lett volna. Mi a Farkasdy-féle elképzelést folytattuk, amely szerint mindhárom épület ugyanazon a koordináta-rendszeren belül helyezkedik el. Ezt nálunk az alapképzés (Base), a mesterképzés (Master) és a tudásközpont (Up) épületei valósítják meg. Amikor a tengely mint szervezőelem megfogalmazódott, akkor rögtön éreztük, hogy valamit megtaláltunk, és sínre került a projekt.

GZS: A tengely volt a térbeli telepítés alapja, de volt egy olyan gondolatunk is, hogy itt nemcsak az épületek tervezéséről vagy rekonstrukciójáról van szó, hanem egy újfajta MOME-identitás is születőben van. Amikor az egyetem 2006-ban felvette Moholy-Nagy László nevét, akkor nem csak Iparművészetiből lett MOME, hanem megkezdődött egyfajta intézményi újragondolás is, amihez mi most az épületek szintjén szerettünk volna hozzátenni.

Ősszel valóban új logika mentén indul be az élet az egyetemen: az oktatás mellett olyan új funkciók is megjelennek, mint a kutatás-fejlesztés vagy a TechPark.

CSK: Ezek a funkciók nagyon szépen ki tudják egészíteni egymást, a térben pedig három pólus köré rendeződnek: az oktatási épületek mellett a tudásközpont és a TechPark is megjelenik a campuson. Utóbbit mint adottságot kaptuk, hiszen a technológiai park épületeit nem mi, hanem Csomay Zsófia és Németh Tamás tervezték, és a campusfejlesztés korábbi szakaszában ezek már fel is épültek. A mi feladatunk az volt, hogy az általunk tervezett tudásközpont és oktatási épületek a korábban felhúzott épületekkel összhangban tudjanak megvalósulni.

GZS: Ami az oktatás tereit illeti; ott teljesen új térstruktúrát hoztunk létre. A MOME-n zajló képzések nehezen tudtak beilleszkedni abba a középfolyosós, tantermes rendszerbe, amit a korábbi A és B épületek kínáltak. A válaszunk erre az volt, hogy a tereket próbáljuk meg felszabadítani. A B épület teljes lebontásra került, és a helyén egy olyan épület (Base) jött létre, amit a belső közösségi tér és az építészeti tömeg „lebegése” határoz meg. A Farkasdy-féle A épület megmaradt (Master), de a középfolyosó teljesen megszűnt, és a két oldalán található tantermek oldalfalai is kikerültek. Így egy nagy, egybefüggő otthontér nyílt meg a hallgatók és az oktatók számára. Mindezzel a korábbi nyomott tereket szerettük volna radikálisan megváltoztatni, mert úgy érzékeltük, hogy az aulán kívül a MOME-n korábban nem álltak rendelkezésre tágas terek, amelyekben az ember fellélegezhet. Ezeket akartuk előállítani. Ezért van az új épületekben az a sok átrium és a szintek közötti összeköttetés, ami egyfajta nagyvonalúságot kölcsönöz az architektúrának. Ezekkel az eszközökkel azt is alátámasztjuk, hogy váltás történik magában az oktatás rendszerében: sokkal szabadabb, nyitottabb oktatási struktúrában lehet most már itt tanulni.

Hogyan kapcsolódik mindehhez a tudásközpont?

CSK: A tudásközpont az akadémiai képzést egészíti ki új funkciókkal. Itt az volt a szándékunk, hogy elsősorban ne kifelé kommunikáljunk az épülettel, hanem a belső munkát erősítsük. Építészetileg valamennyire el is akar határolódni a campus többi részétől, de teljesen zárttá azért nem akartuk tenni; és ebben segített Moholy-Nagy László mint inspirációs forrás…

GZS: Megpróbáltuk a Moholy-Nagy-féle gondolatokat kötni az épületek megjelenéséhez, ami leginkább a tudásközpont esetében valósult meg. A külső burkot a tőle ismert fényjátékok elvének rendeltük alá. Megjelent egy olyan hártya, ami nagyon érdekes fényeffektusokat enged meg, és sajátos módon definiálja újra a külső-belső viszonyát. Azért is volt fontos ezt az épületet ilyen módon megformálni, mert ez az épület egyfajta fáklya, zászlóshajó, ami a jövő irányába mutat. Lehet más, és másnak is kell lennie, mint a többi épület.

Említettétek, hogy a TechPark épületeit kvázi adottságként kaptátok kézhez. Mennyi tervezői érzékenységet vagy esetleg hátralépést kívánt tőletek ez a helyzet?

GZS: A TechPark azért is érdekes, mert a tervezői markáns döntést hoztak, amikor a két épület külső burkolata sötét színt kapott. A mi feladatunk az volt, hogy az akadémiai részt és a tudásközpontot hozzuk egy szintre; ezek legyenek egymással kölcsönhatásban. Így a Base hasonló vakolt fehér épület lett, mint a Farkasdy-féle Master épület. A tudásközpont – ami még mindig szervesen kapcsolódik az akadémiához, de már az innováció felé mutat –, szintén fehér színű, de burkolatában technológiai szempontból már fejlettebb anyagtípust jelenít meg. Ha ezekre az épületekre ránézünk, akkor a fehéres tónus uralkodik, ami szép kontrasztban áll a TechPark színével. A campust így a sötét-világos dinamikája határozza meg. A TechParkkal kapcsolatos döntések nagy része egyébként már a mi színre lépésünk előtt megtörtént, és azt kell mondanom, hogy ezek a korábbi döntések alapvetően helyesek voltak.

CSK: A pályázati időszakban azt a döntést hoztuk, hogy a kiindulópontunk nem a TechPark épületegyüttese lesz, nem azt akarjuk folytatni további épületekkel, hanem a Master épületet vesszük alapul. Így indokolttá vált ez a fehéres világ. Szerintem jót is tesz a campusnak, hogy vegyes anyaghasználat jellemzi. Ha például a Budakeszi útról közelítjük meg a MOME-t, akkor először a sötét épületekkel találkozunk, de azért a háttérben már előbukkan egy kis fehér, és ez jól működő kontrasztot kölcsönöz az egész campusnak.

GZS: Arra is figyeltünk, hogy a fehér épületeket ne uniformizáljuk. A Master épület eleve attól más, hogy az ötvenes évek közepén készült, viszont a két új épület sem homogén keretként fogja azt közre. A Base és az Up önálló identitással rendelkezik, és egy campus esetében ez a fajta variációs lehetőség szerintünk fontos.

CSK: Az összekötő kapcsot pedig az épületek függőleges ritmusa jelenti. Ez a ritmus a campus teljes látképét meghatározza, bármelyik irányból is közelítünk hozzá.

Ebből a ritmusból mintha egy kicsit kilógna a Gondűző… Műemléki épületként olyan fix pontot jelentett, amivel mindenképpen kezdenetek kellett valamit.

GZS: A Gondűző olyan, mint egy cukorfalat, egy önmagának való dolog, amit az ember ott talált… Egy talált tárgy. Az egyetemi épületegyüttes nagyon demokratikus helyzetet valósít meg, amibe egy parányi törést hoz a Gondűző, azáltal hogy funkciójában máshova van pozicionálva, mint a többi épület. Kvázi professzori klubként is felfogható, ahova nem mindenki nyerhet bebocsátást. Azt gondolom, hogy egy ilyen finom hierarchiának szintén helye van az egyetemi campuson.

CSK: A Gondűző esetében egy szép arányokkal rendelkező klasszicista villáról van szó, amit át tudtunk úgy alakítani, hogy a belsejében a modernista „áramló tér” koncepciója is meg tudjon valósulni. A társalgó, a fogadófolyosó és a gardróbrész tágas téregyüttessé alakult. Kivettük az álmennyezetet, magasabb lett a belmagasság. Az egész épület fellélegzett.

GZS: Itt nem volt cél a korhű restaurálás, mert nem lett volna őszinte. Az eredeti térrendszert nem ismerjük, az eredeti állapot visszaállításához nem volt elegendő információnk és tervanyagunk. Helyenként éltünk olyan elemekkel, amelyek a klasszicizmusra utalnak – ilyen például a parapet enyhe hullámzása –, de alapvetően újszerű, friss megjelenést szántunk az épületbelsőnek.

Az új épületek, épületrészek formája és téralakítása kapcsán mit emelnétek ki?

CSK: Az oktatási épületeknél fontos volt, hogy térben is minden a maga koncepcionális szintjét kövesse. Az alapképzésnek otthont adó Base-nél például nem volt szempont, hogy térbeli áttöréseket, átlátásokat biztosítsunk. A mesterképzés épületénél ellenben bejött az átlátás kérdése: látom a másikat, látom, hogy rajtam kívül még hányan tevékenykednek ugyanabban a térben. Mondhatjuk, hogy itt a különböző diszciplínák „látnak rá egymásra”: spontán csoportok alakulhatnak, közös projektek jöhetnek létre. A cél az, hogy olyan élő közösség alakuljon ki itt, mint mondjuk egy stúdióban, ahol különböző szakágak képviselői dolgoznak együtt folyamatosan.

GZS: És ez a konkrét térbeli szintek között is megvalósult: födémeket vágtunk át, hogy az együttműködés ne csak vízszintesen, hanem vertikálisan is irányt találhasson magának.

CSK: Az átlátás és együttműködés mellett fontos az is, hogy a hallgatók minél többet bent legyenek, érezzék sajátjuknak a campust, és találják meg a helyüket benne. Tudjanak egymásra hatva együtt dolgozni, és az órák után ne menjenek rögtön haza a feladataikkal. Most lesz rá hely, hogy ez megvalósulhasson.

Hisztek benne, hogy az épített terek a bennük zajló kreatív munkára is hatással bírhatnak? A campus „beleírhatja” magát a hallgatók fejébe és kezébe?

GZS: Nézzük meg a diplomamunkákat 5 év múlva, és kiderül…

CSK: Valamilyen hatással biztosan lehetnek. Ezek az épületek aránylag nyugodt bázist nyújtanak, és a stabil strukturális háttér támogathatja a kreatív gondolkodást. Ugyanakkor az is érdekes, hogy sok mindent fel lehet fedezni a campuson: a hallgatók rábukkanhatnak helyszínekre… belakhatják őket.

GZS: Az eredeti elképzelés az volt, hogy olyan neutrális tereket hozzunk létre, amelyek esztétikai szempontból nem zavarók, ugyanakkor kellő inspiratív erővel bírnak. Az inspiráció forrása szerintem lehet a tér maga, a tér luxusa, ami itt megjelenik, és a térhez kapcsolódóan a fény is. Nagyon sok érdekes együttállás jelenik most meg a MOME épületeiben. Olyan helyekről jön be a természetes fény, ahonnan eddig nem. A nyugodt háttér és a folyamatos, finom kapcsolat a külső világgal jelenti azt a kettősséget, ami inspirálhat.

Stabilitás, ami teret enged a spontaneitásnak…

GZS: Így van.

Voltak inspirációitok? Azt olvastam veletek kapcsolatban, hogy akár a kortárs szobrászatból is tudtok meríteni.

GZS: Itt mindjárt beugrik egy nagy közhely, ami egyébként utólag csengett csak le bennünk: a tudásközpont lényegében a Rubik-kockát idézi. Ez lehet egyfajta formai utalás, de valójában nem gondolkodtunk ilyen direkt átültetésekben. Ahogy említettük: számunkra a Farkasdy-épület tengelye bírt igazi szervező erővel. Ennek mentén egy olyan belső utcát hozhattunk létre, amin ha az ember végigmegy, kibomlik előtte az egyik tér a másik után. Metaforaként meghatározó volt még a szív is. A Ground [munkacímén a MOME Szíve – a szerk.] az egyetem lüktető középpontját jeleníti meg. Ez az az épületrész, amely a különálló házakat egységes campusszá szervezi. A föld alatt megjelenő terei jelentik azt a pulzáló központot, ahol a közlekedő rendszer útvonalai összefutnak, és amely a campus legnagyobb zárt közösségi tereként tud működni. Ha pedig a szobrászatot említjük… Úgy gondolom, hogy ritkán vannak direkt inspirációk, inkább tudat alatt hatnak az emberre olyan alkotók, akiket fontosnak tart. Számunkra az egyik ilyen szobrász Antony Gormley. Ha belegondolok, hogy a tudásközpontban a födémek spirálszerű átlyukasztásával alakult ki egy rendszer, ami egyetlen térré kapcsolja össze a különböző szinteket, akkor nem vagyok messze attól, hogy a Gormley-féle szobroknak egy negatívját fedezzem fel benne. Ez nem jelent tiszta átemelést, de közvetett formában valami tőle is beépült az épületünkbe.

CSK: Rendszerint valóban sok oldalról inspirálódik az ember, de ennél a projektnél az adottságok, a környezet, a beszélgetőpartnereink voltak igazán erős hatással ránk. Ez az épületegyüttes csak ezen a helyszínen tudott megvalósulni; abszolút helyhez kötött itt minden.

Most, hogy már bejárhatóvá váltak a terek: van személyes kedvencetek?

CSK: Ha az egyetem véletlenül nem költözne be a Base felső szintjére, akkor mi az irodával szívesen áthelyeznénk oda a bázisunkat…

GZS: A Base-ben az az érdekes, hogy bár egyszerű képlettel dolgozik, mégis csalafintán mennek fel a lépcsők, apró, alig látható gesztusok fedezhetők fel benne, és ettől összetetté, élvezhetővé válik az egész. A legfelső szintjén pedig olyan gerendákkal találkozhatunk, amelyek valóban elementáris erővel hatnak. Egy másik, kívülről is látható, drámai térrészlet a tudásközpont épületét kettészelő rés, amiben mintha két kondenzátor közötti feszültségként jelennének meg a kis hidacskák. Ezzel a megoldással lazítottuk fel a tudásközpont épületének hatalmas tömegét, és szerintem sokan fognak ott ácsorogni, nézelődni.

CSK: Valójában minden részletért elég sokat küzdöttünk, és nehezen mondja a gyerekeire az ember, hogy az egyiket jobban szereti, mint a másikat. Mindegyik épületben van, amihez nagyon kötődünk. Az Up homlokzatát például nagyon hosszan fejlesztettük, a kantin is sok törődést igényelt, a Base-t pedig a statikai rendszere miatt emeljük ki. Én személy szerint nehezen mondanék egyetlen kedvencet. Még nagyon közeli a projekt.

Az irodátok idén ünnepli alapításának 25. évét. Rengeteg munka áll már mögöttetek; a MOME Campust hol helyeznétek el ebben a történetben? Ez a csúcs?

CSK: Szerintem igen, ez a csúcs.

GZS: És reméljük, hogy lesznek még további csúcsok…

Elégedettek vagytok?

GZS: Jelen pillanatban úgy érezzük, hogy nagyon jól sikerült. Ez annak is köszönhető, hogy az asztal másik oldalán – a MOME Laboratory részéről – olyan emberek ültek, akik értenek az esztétikához. Nem azzal kellett kezdenünk, hogy meggyőzzük a megbízókat egy magasabb esztétikai, építészeti minőségről, hiszen ők is eleve ezen – ha nem magasabb – szinten gondolkodtak. A megbízói oldal itt egy olyan értő és kritikus hozzáállást képviselt, ami egyrészt koncepcionális erőt, másrészt pedig egy olyan esztétikai alapot biztosított, amire építeni lehetett. Közös nyelvet beszéltünk. A siker így majdhogynem borítékolva volt.

CSK: A középületek jelentik azt az épülettípust, ahol tényleg lehet kísérletezni, lehet tereket alkotni. Egy irodaház ebből a szempontból például sokkal kötöttebb. Mi most nagy mozgásteret kaptunk, és sok olyan részlet megvalósulhatott, amivel szenvedélyesen tudtunk törődni. Egy építésznek a szíve csücske egy ilyen munka. Úgy gondolom, hogy végül nagyon komoly érték jött létre, amit elsősorban a diákok és a MOME oktatói kaptak. Kíváncsiak vagyunk rá, hogy hogyan tudnak élni vele, és hogyan lakják majd be ezeket az új tereket.

// /

Épületfotók: Oravecz István

Szerző: Schneider Ákos

Szerző: Schneider Ákos

---