2019. 09. 30. | Grafika

Pillanatkép a hazai kísérleti betűtervezésről

A hétvége a kísérleti tipográfiáé volt: a Telepen mutatták be a DUNNO HOW TO WRITE című kiadványt, amely 7 fiatal tervezőgrafikus kalandozását követi nyomon a betűtervezés peremvidékén. A füzet szerkesztője és a bemutatóhoz kapcsolódó kiállítás kurátora Vári János Hunor volt. A mostani INTRO számot a tervek szerint tematikus bontásban követik majd újabbak.

A DUNNO HOW TO WRITE első számának borítója és a grafikusok kiállítási plakátjai sorrendben: Asztalos Ádám, Csocsán Laura, Császár Adrienn, Jákob Bálint, Tóth Boldizsár, Vári János Hunor, Batke Bendegúz.

Részlet Schneider Ákos megnyitóbeszédéből:

„Nem kell mindent megfejteni – egyáltalán nem kell mindent megfejteni: fejtágítás, fejtegetés és fejfájás, az írás nem mindig jön fejből és olvasni sem csak fejben lehet, olvasok én az ujjammal, a tarkómmal, a könyökömmel: olvasok a gyomrommal – és egyébként is: ha a szem a lényeg: hát vannak dolgok, amikre egyszerűen csak jó ránézni – a betű nem biztos, hogy mindig jelölni akar valamit – elvégre a betű is kép – betűkép. Írásjel, ami megszabadul a mondandótól. —- De használni ezeket hogyan lehet? —- Fullánkos G-betű, púrhab-karakterek, tipográfiai játék előtérrel és háttérrel, meg egy búbánatos „FAKE” felirat, valahol a háromnegyedénél, ha nem tévedek. Egymással összefonódó duplabetűk (középkori iniciálé és űr-tipo egyben), elrejtve egy magyar ékezet, hurkokból újragondolt ABC, és az írás körkörös iránya.

Ahogy a távol-keleti írásjelek vagy az egyiptomi hieroglifák üzenete sem hozzáférhető számomra, úgy válnak egzotikus karakterekké az itt látható betűk is. De nem minden ilyen homályos: a kiadvány kellős közepén Baumgartner Zsolt, az első és egyetlen magyar Forma 1-es pilóta előtt tisztelgünk – és ha tipográfiailag nem is, gesztusában talán ez a legvadabb… Vagy a nyilakból, villanásokból és feliratokból felépített Dragonball-ütközet és Vegeta herceg arcképe, amiben az írás már végérvényesen képpé alakul. A „jelek” alkotóelemei a portrénak – nem nyelvi, hanem kizárólag vizuális funkciójuk van. „Klasszikus” értelemben vett képek is becsúsznak egyébként a kiadványba: látunk versenyautót, bakelitlemezt, rakétát a címlapon, egy elcseszett oroszlánfejet, meg valami kozmikus irányítópanelt. Végeredményben a határok teljesen elmosódnak. Élesen még az alkotói blokkok sem különülnek el egymástól; nem tudjuk elsőre, melyik munka kihez tartozik, és egy nagy fekete-fehér massza az egész. Humor, játék és tétnélküliség.

Az anarchia azonban csak látszólagos: a kísérleti tipográfia lényegéhez tartozik a belső szabályszerűségek és minták kidolgozása. Minden egyes felvetés szigorúan tartja magát a saját törvényeihez. —- A kísérleti tipo akkor jó, ha a megalkotott szabály működik. —- Így elsősorban nem az számít, hogy jelentéseket tudunk-e felfejteni az esetleges feliratok mögött, hanem hogy a betűkészlet érvényesíteni tudja-e a maga logikáját. És ez az egész attól experimentális, hogy öntörvényű; ezen az úton pedig a jelek gyakran le is dobják magukról a jelentést. Önmagukban állnak vagy önmagukért állnak ki. És ez felszabadító. Nem kell mindent megfejteni.

Ez a kiadvány olyan pillanatkép a hazai kísérleti betűtervezésről, ami a pályakezdő generáció számára épp időben jött: az itt látható felvetések gyakran leesnek a tervezőasztalról, félretolják őket vagy elsikkadnak. A DUNNO HOW TO WRITE amolyan szabad ötletek jegyzéke – fejfájás nélküli, kellően befejezetlen gyűjtés. Batke Bendegúz, Csocsán Laura, Tóth Boldizsár, Jákob Bálint, Asztalos Ádám, Császár Adrienn és nem utolsó sorban Vári János Hunor – aki ezt az egészet összefogja – maguknak nyitnak teret.”