2019. 11. 15. | Fotó

„Elkezdtem az állatok szemén keresztül nézni ezt a világot”

Máli Fanni egyszerre díjlovagló és mesterszakos fotográfus hallgató. Képei leginkább állatokat ábrázolnak különböző kontextusban, ami egyszerre szól az állatokról és a sportoló fotográfusról, mélyebben pedig az emberi lét belső vívódásairól, magányáról, szeretetéről – egyszóval a világ megértéséről. Naturalista képein egyszerre jelenik meg a húsba vágó valóság, az intimitás és a jelenlét, ami megmutatkozhat egy emberi izzadságcseppben vagy akár egy állat belső szerveiben.

A képeidet elnézve az jutott eszebe, hogy honnan van ez az érzékenység?

Szerintem ez abból fakad, hogy sokat vagyok egyedül, és elég hamar önállósultam. Nem szeretem, ha hátráltatnak, ha nem engedi valaki, hogy haladjanak a dolgaim. Biztos vagyok benne, hogy ez nem egy jó tulajdonságom, és nem egészséges, hogy ennyire hajtok, de valahogy mindig van eredménye annak, amit csinálok. Engem ez tart fent, én így érzem jól magam.

Mi volt előbb, a sport vagy a művészet?

Nekem a sport volt előbb. 4 éves koromban ültem először pónin. Az elején nagyon nem akartam, sírtam, féltem az egésztől, aztán hamar megszerettem, és az akkori edzőm beszélt a szüleimmel, hogy mi lenne, ha a leányzó ezt komolyabban is csinálná. Díjugratóként kezdtem, de valahogy mindig bennem volt, hogy én túl finom vagyok ehhez, ezért elég hamar szakágat váltottam, és díjlovaglóként folytattam.

A díjlovaglás mellett hogyan vált életed részévé a fotográfia?

A suli mellett több fotótanodába jártam, mivel érettségi után elsőre nem vettek fel a MOME-ra, Magyarországon más egyetemet pedig nem igazán akartam, inkább kiköltöztem Bécsbe, és ott elkezdtem színház és filmtudomány szakra járni. Nem bírtam sokáig, fél év elteltével visszajöttem, és elkezdtem a KREA-t. Utólag visszagondolva ez a legjobb döntés volt, amit akkor hozhattam, valahogy nagyon megtaláltam ott a helyem, szoros barátságok szövődtek és olyan alkotókkal dolgozhattam együtt mint Fátyol Viola, Gerhes Gábor, Erdei Krisztina, Barakonyi Szabolcs. Ez a környezet nagyon inspirált és motivált.

Fotósként mi volt a fordulópont?

Amikor egy fotónaplót készítettem Erdei Krisztának. Azt kérte, hogy olyan képeket készítsünk, amik arról szólnak, hogy éppen hogyan érezzük magunkat. Ebben az anyagban az akkori hónapomat kellett megfogalmaznom. A szüleim szétmentek, úgy éltem, hogy egyszer laktam apukámnál, aztán anyukámnál, majd a barátomnál. Mindenkié voltam, csak éppen külön-külön. Közben jártam a lovardába, a lovamé is voltam kicsit… Ekkor történt meg velem először, hogy azon keresztül, amit csinálok, meg tudtam fogalmazni magamnak, hogy mi jó, és mi rossz nekem. Meg tudtam fogalmazni a biztos pontjaimat az életben. Egy nagyon intim sorozat lett végül a családomról és rólam. Ezzel vettek fel egyébként a MOME-ra, és ez volt az első olyan projekt, ami után nem kérdőjeleztem meg magamban azt, hogy én a fotóval szeretnék foglalkozni.

Mennyire választod el a kettőt egymástól? Mármint a díjlovaglást a fotózástól?

Bármennyire ironikus , de lovakat fotóztam először. Régebben mindig az volt, hogy ha éppen nem én versenyeztem, akkor fotóztam a versenytársaimat. Soha nem gondoltam, hogy én lóversenyeket fogok fotózni, nem akartam összekötni a kettőt. Most foglalkozom sportfotóval is, de teljesen más attitűddel, triatlonistákat fényképezek és elképesztően élvezem. Amit fotózok – most az önálló projektjeimre gondolok –, abban is nagyon benne vagyok. Általában minden téma a sporthoz, állatokhoz, jelenléthez, sikerhez, hajszoláshoz, a feszes tökéletesség reprezentálásához és a harmóniához vezethető vissza.

Miről szólnak a képek, ahol állatokat látunk?

Legfőképp arról, hogy milyen állatnak lenni manapság. Nem szándékom megváltani a sportomat, de nem akarok felületesen csinálni valamit, és nem csak az állat miatt, hanem magam miatt sem. A lovaglás során is érzésekre figyelünk, arra hogy éppen hogyan reagál egy bizonyos helyzetben a ló, és ettől lesz valamiért érdekes ez az egész, hogy mennyire tudok figyelni és jelen lenni. Nem tudnék csak úgy fotós lenni, hogy közben nem lovagolok, és nem tudnék díjlovas sem lenni anélkül, hogy ne fényképezzek. Szóval ez nem csak a képről szól.

Minden szempontból érzékeny téma az állat és az ember. Arra vagyok kiváncsi, hogy mikor és miért vált számodra fontossá, illetve mi a célod a képeiddel?

Az első alkalom, amikor szembeállítottam magamat a témával, amikor elmentem egy preparátorhoz. Képzeld el, hogy belépsz egy terembe, és ott áll 60 kitömött, különböző méretű állat életnagyságban. Farkastól a zebráig minden… Az elején portrézni kezdtem őket, és azt vettem észre, hogy ha a lencsén keresztül nézem őket, akkor minden sokkal könnyebb, de amint letettem a kamerát, megszűnt a fotográfusi attitűd. Muszáj volt kirohannom a teremből. Nagyon megijedtem. Félelmetes volt. A lencsén keresztül sokkal könnyebb volt szembesülni a helyzettel – itt a jelenlét fontosságára is visszautalnék. Nem könnyű ezeket a dolgokat kimondani, de törekszem az önazonosságra, és rájöttem, hogy valójában azért fényképezek állatokat, mert nem vagyok teljesen megelégedve azzal, ahogy én bánok velük. Itt nem a kutyámra gondolok, hanem a lovamra, akit a sport miatt tenyésztettek. Ez így elég bizarr, és ellentmond a természet törvényeinek, én mégis valamiért csinálom.

A képeiden legtöbbször halott vagy éppen haldokló állatokat látunk, a természet kizsákmányolását, ha a képeket nézem mégsem borzadok el, hanem szépséget tapasztalok. Szerinted miért van ez?

Szerintem azért, mert a halott állatban is az életet kerestem. Lényegében az utolsó sorozatom is arra épül, hogy olyan élethelyzeteket teremtek vagy mutatok meg, akár egy részletet egy állatból, amit ha egy harmadik szem lát, nem egyértelmű számára, nem tudja eldönteni, hogy mi élő és mi nem. Valahol ebben is a létezés kritikáját fogalmazom meg. És ezt elsősorban az állatokon keresztül teszem, mert azt érzem, hogy ember által emberre sokkal nehezebb hatni. Az állatokért pedig csakis mi vagyunk a felelősek. Elég sok mindent végigfotóztam, vadászatot is, és megsajnáltam az állatot. Elkezdtem az ő pártjukon állni, az ő szemükön keresztül nézni ezt a világot.