A MOME campusépítés vizuális történetírói
Lassan fél éve, hogy megnyíltak a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem új campusának kapui a Zugligeti úton. Az első szemeszter zárultával visszatekintünk az építkezés kezdeteire; Oravecz István fotográfussal és Pálfalusi Attila média designerrel, a campus vizuális történetíróival beszélgettünk, akik éveken át figyelemmel kísérték és dokumentálták az épületegyütteshez kapcsolódó munkafolyamatokat.
Pálfalusi Attila 
Oravecz István
Mikor vágtatok bele a campusfejlesztés dokumentálásába?
Oravecz István (O.I.): Azt gondolom, a kezdetek óta, vagyis amióta felmerült a Műhelyház (MOME ONE) gondolata, elkezdődtek az előkészületek a névváltoztatásra. Ekkor az építkezés nagyszabású tervei még csak csírájában léteztek. Valójában a későbbi összefüggések teljes ismerete nélkül, időről időre már különböző szempontok szerint készítettem fotókat. Az építkezés során állapot-dokumentációkat, hibaleltárakat hoztam létre, valamint az első kerítésbontás után a főépület „hivatalos fotóját” is én készítettem el. Ez utóbbit némileg retusálni is kellett, mert akkori állapota nem volt éppen hibátlan.
Pálfalusi Attila (P.A.): Én is már az építkezés tényleges megkezdése előtt csatlakoztam, részt vettem a régi állapotokat rögzítő feladatokban.
Számotokra mi volt a legemlékezetesebb momentuma az építkezésnek?
P.A.: Legélénkebben talán a dokumentáció korai képei élnek bennem. A MOME TWO alapozásához használt vasbeton cölöpök helyét egy óriási munkagép fúrta ki. Ennek a felnagyított fúrószárnak a hipnotikus, spirális mozgása a vállalkozás egészének egyfajta vizuális allegóriájaként is értelmezhető a számomra.
O.I.: Nehezen tudnék hirtelen bármit kiemelni. Talán az volt a legviccesebb, amikor gyakorta kérdőn néztek rám azok, akik ismernek, hogy miért van láthatósági mellény, sisak és acélbetétes bakancs rajtam. Ilyenkor gyakran válaszoltam, hogy beugrottam, segítettem kicsit, hogy jobban haladjon a munka.
Szükség lett volna rá?
O.I.: Nyilván csak tréfálok… Volt alkalmam néhány komoly építkezési projekt különböző fázisaiba bepillantást nyerni. A szakértelemmel végzett munka mindig lenyűgöző. A campusépítés során gyakran találkoztam szemmel látható, magabiztos profizmussal. Az egyik legérzékletesebb példa, hogy még a betonacélt szerelő segédmunkások is olvasták és értették a fektetési terveket, nem volt szükség magyarázatra, irányításra.
Milyen kihívásokkal szembesültetek a dokumentálás során?
P.A.: Mozgóképről lévén szó, a „döntő pillanatot” nemcsak egy kocka erejéig, hanem felhasználható hosszúságban kell rögzíteni. Ez az építkezések munkafolyamataira jellemző, külső szemmel nehezen kiszámítható kavalkádban sokszor jelentett nehézséget. Remek jelenetnek ígérkező cselekmények szakadnak meg hirtelen, mert véget ér egy folyamat, vagy épp a kamera jelenléte okozta zavar miatt.
O.I.: Mondhatnám, hogy küzdelem az elemekkel, hiszen fagyban, sárban és kánikulában is havi rendszerességgel készítettem fotókat, de ez nem mérhető az építőmunkások ilyen körülmények közti megpróbáltatásaival. A kihívást inkább abban éltem meg, hogy ott legyek minden fontos lépésnél, jól használható képek szülessenek minden időpontban, és határidőre pontosan el is készüljenek.
Mennyiben igyekeztetek összeegyeztetni a dokumentáció praktikus szempontjait és a saját művészi megfontolásaitokat a munka során?
O.I.: Az első pillanattól kezdve törekedtem az elérhető legnagyobb felbontású kamerák és legjobb minőségű, speciális építészeti fotózás céljára tervezett objektívek megvásárlására, hogy hosszú távon is minden típusú felhasználásra alkalmas képeket készíthessek. Ezenkívül az elérhető legnagyobb látószögű objektívek használata és az építészeti fotográfiában sztenderdnek számító perspektivikusan korrekt képek, valamint minél több állandó nézőpontból, különböző időpontokban történő képek készítése tűnt már előre a követendő vezérelvnek. Sokáig dédelgettem egy olyan művészeti projekt tervét is, amit bánatomra végül mégsem sikerült megvalósítani a biztonsági szabályok és a munkafolyamatok ütemezési nehézségei miatt.
P.A.: Egy mozgóképes építészeti dokumentációnak megvannak a jól behatárolható szükségszerűségei. A cél az volt, hogy egy minél több szempontból felhasználható nyersanyag születhessen. A munka menete, a munkagépek megközelíthetősége folyamatosan változott, így praktikus okok miatt is megfigyelői pozícióba helyezkedtem. Ez szerencsére amúgy sem áll messze tőlem.
Kialakult valamilyen érzelmi viszonyotok az építkezéshez és a campushoz? Mit gondoltok, mennyiben látjátok másként az épületegyüttest azokhoz képest, akik csak az elkészült terekbe lépnek be?
O.I.: Az épületegyüttessel kapcsolatban kialakult bennem egy olyan viszony, amit gyakorlatilag a magam építette házamhoz fűződő érzelmeimmel tudok párhuzamba állítani. Ismerem a régi zugligeti állapotot, 33 éve naponta itt vagyok a campuson, láttam minden fázisát a bontásnak, építésnek, és ismerem a legtöbb, mára már nem is látható belső részletét a betonnak, a falaknak.
P.A.: Azok az emlékek, amik egy-egy helyszínhez kötődnek, nyilván gazdagítják a személyes befogadói élményemet. Ebből a szempontból az egyetemhez fűződő, saját virtuális valóságom építése némi előnnyel indul azokhoz képest, akik csak most kezdik feltölteni azt élményekkel.
// /
