Három a magyar igazság: én-te-ő – Mi a ráadás?
A költői kérdésben megbújik a válasz: a többes szám első személy. „Mi.” Ha mástól nem is, ettől mindenképp magyarok vagyunk – jobb híján közösségként kell tekintenünk magunkra. Ha tetszik, ha nem. Kocsonyástól, kokárdástól, kolbászostól, csipketerítőstől, paneli fürdőszobástól. Persze az „attól vagyunk magyarok, hogy magyarok vagyunk” elég pragmatikus megközelítés, még szerencse, hogy Koczka Viola fotósorozatával egy másfajta ér(telme)zést is felvillant.
Szóval milyen magyarnak lenni? Manapság elég nehéz erről érezni. Beszélni persze annál könnyebb – a politikai diskurzusoktól és kampánykliséktől kezdve a történelmi referenciákon át egészen a társadalmi traumákig tele van a padlás szavakkal. De mi a magyarságtudat igazi tétje? Hogyan jelentkezik ez a létállapot a hétköznapjainkban? “Büszkén, de szarul” vagy mindentől függetlenül boldogan?
Ha a szavak útvesztőjében eltévedünk, és általában eltévedünk – üdv a fake news évtizedében –, akkor olyan helyen érdemes keresgélni, ami eredeti szándéka szerint is szavakon túli. Nem elmagyarázni akar, hanem lehetőséget adni. Lehetőséget adni a másra, valami mélyebbre és igazabbra. Pontosan ilyen Koczka Viola Országimázs c. fotósorozata.
A hétköznapi szituációkban „hamisítatlan” módon jelennek meg a magyarságot reprezentáló szimbólumok. Ám ebben a hamisítatlanságban is van egy csavar. A képek nem digitális trükközések eredményei, ugyanakkor a valós térben megjelenő szimbólumok csupán olcsó replikái az „igazinak”. Kolbász helyett papírmasékolbász. A kocsonya legjava helyett forintos kokárdák. Olcsó tetkók, szürkemarha-álarc, nyomtatott csizmák.
„Először kollázs szerű fotókat készítettem a valóságba beillesztett képekkel, játszva a valóságos és nem valóságos dolgokkal, tételesen bemutatva egy-egy hungarikumot.”
Persze lehet mondani, hogy ez a gesztus csak a szerző cinizmusa, így banalizálja a nemes jelképeket. A kérdés akkor így alakul: a 21. században honnan is kéne érezni ezeknek a szimbólumoknak a súlyát? A kokárdák tényleg forintosak – valaki ráadásul az év minden napján egyfajta ruházati kiegészítőként hordja, mások politikai plakátokon használják, mintha csak egy mosópor akciós árát jelölnék vele. Mindeközben a szürke marha mitológiai lénnyé válik, az exportértéke viszont rohamosan nő Kínának és Törökországnak hála. Ha már a húsnál tartunk: mi a helyzet a kolbásszal? Pick, Herz, Kaiser vagy Teszkós – melyikről beszélünk?
„Olyan mintha a hungarikumokat körbe lengné a nosztalgia, múltat idéznének, emiatt nem tudok velük azonosulni vagy megélni őket a jelenben. Ezt a kettősséget szerettem volna megfogni, felszínre hozni képeimben.”
A tetkók végképp leleplezik a szimbólumokat: egy etyeki üzemben megrendelésre állítják elő sorozatgyártott életérzésként, hogy aztán kiárusítsák pár száz forintért. Így lehet az, hogy zavarba ejtő, filléres hazugságnak tűnik ez az egész. Pontosan úgy, ahogyan Koczka Viola fotográfiáin a magyarságot reprezentáló szimbólumok. Aprópénzre váltott életérzés – hamisítatlan kamu.
Mi tehát a konzekvencia? Vagy egyáltalán? Ha van, akkor minden próbálkozásom ellenére is csak a pragmatikus megközelítésre hagyatkozhatok, a többes szám első személyre: magyarok vagyunk. És ha ez nem tetszik valakinek, rendjén van, éppúgy az is, ha valakinek igen. Azt viszont semmilyen körülmények között sem szabad elfelejteni, hogy abból főzünk – és készítünk kocsonyát –, amink van. Kokárdából vagy szürke marhából, csak rajtunk múlik, hogy mit rakunk a fazékba. A legvégén a nagy számok törvénye majd úgyis kimondja az „én-te-ő” helyett, hogy mi a magyar. És abban nem lesz (mellé)beszélés.
// /
Koczka Viola további képeit Instagram-oldalán találjátok.
