Jelen lenni a hétköznapi emberek számára is
Horváth Katalin az elöregedő társadalmat, a kultúrák kölcsönhatását, a különleges emberi sorsokat kutatja a portréin és a dokumentarista képein keresztül, miközben alkalmazott fotográfiával foglalkozó egyéni vállalkozása van, és a MOME mesterszakos hallgatója. Kalandos életútjáról, a pályamódosításról, a vállalkozói létről és a fotós szakmáról beszélgettünk.
Mióta van jelen az életedben a fotográfia?
Kezdhetném azzal, hogy már gyermekkoromban is fotós szerettem volna lenni, és érdekelt a vizuális megjelenítés, de azt hiszem, hazudnék. A vizualitás és a művészetek iránti fogékonyság, érdeklődés megvolt. Gyerekként rajzpályázatokon indultam, ahol mindig nyertem valamit. Anyukámék eléggé megmosolyogták, amikor tíz évesen ki kellett váltani az adóigazolványt, mert nagyobb pénzjutalmat nyertem a Nestlé Hungary rajzpályázatán. A fotózás is érdekelt, de sokkal később jött, felnőtt fejjel, hét évvel ezelőtt vettem meg az első gépemet, és egy klasszikus nyolc órás irodai munka mellett kezdtem el autodidakta módon tanulni. Szépen lassan a B útvonalon jött be az életembe, pár éve pedig áttértem a fotográfiára, mint teljes munkaidős vállalkozói létformára.
Francia-magyar szakon szereztél diplomát. Hogyan lesz fotográfus egy bölcsészből?
Egészen színes és összetett utat jártam be ezidáig, akár ha az iskoláimat, az érdeklődésemet, akár ha a munkatapasztalataimat nézzük. Francia-magyar szakosként az elhelyezkedés közel nem volt annyira lírai, mint a stúdiumaink, ugyanis ahogy kikerültem huszonkét évesen a piacra, egyértelművé vált, hogy sokkal hamarabb találok olyan munkát, ami a nyelvtudásommal kapcsolatos, mint az irodalommal. Úgyhogy én egészen más pályán, egy multinál kezdtem, mint részlegvezető. Aztán jó pár évig dolgoztam államigazgatásban is mint sajtófőnök és sajtószóvivő, közben PR szakértő diplomát is szereztem a BGE-n. Ezután PR-tanácsadóként folytattam, 2017-ben pedig elindítottam az egyéni fotós vállalkozásomat. Utólag látom, hogy az élet nagy rendező, hiszen minden egyes pozíció más-más tapasztalatot adott, amelyeket ma nagyon jól tudok hasznosítani.
Mi volt a fordulópont, amikortól az alkotói fotográfia is elkezdett érdekelni?
Az alkalmazott fotográfusi lebegésemből elsőként a Jövevények és vándorok Nyugat-Dunántúlon című projektem emelt ki, ezzel sikerült elnyernem az NKA támogatását. Ez volt az első koncepción alapuló fotósorozatom. Az érintett régióban folytatott dokumentarista kutatómunkám során kirajzolódott előttem egy szűkebb történelmi és közigazgatási terület, a Pinka folyó völgye, ahol a tradíciók és jelenkori modernizációs törekvések találkozását, a népesség téréségben való mozgását és együttélését igyekeztem megfigyelni és megörökíteni. Alapvetően három különböző életteret és színteret helyeztem fókuszba: az egyén, a család és a közösség színtereit, ezzel párhuzamban figyelemreméltó a fiatal és idősebb generációk kapcsolata, az itt élő hienz német és gradistyei horvát nemzetiségek együttélése, mindennapjai. Az osztrák határ mentén élők megélhetése nagyban függ a német nyelv ismeretétől, amelynek kiemelt szerepe tetten érhető az oktatásban. Ezzel párhuzamosan a helyi horvát nyelvhasználat visszaszorulása figyelhető meg. Az elvándorlással szemben figyelemre méltó az itteni lakosság összetartása, a fiatalok visszajárása, amely mögött a közös kultúra ápolása áll. Ezt a sorozatot idén szeretném folytatni. Ekkor fogalmazódtak meg bennem először a legfontosabb alkotói kérdések: mi az, hogy alkotónak lenni, hogyan épül fel egy fotósorozat, miért ezt a témát fotózom, miért én vagyok erre a legalkalmasabb, hogy ezt a témát kommunikáljam a közönség felé, mitől lesz hiteles, és mit akarok vele üzenni?
Jövevények és vándorok Nyugat-Dunántúlon | © Horváth Katalin 
Jövevények és vándorok Nyugat-Dunántúlon | © Horváth Katalin
Milyen témák érdekelnek még?
Leginkább a szokásokban, kultúrákban, mindennapi tevékenységben megmutatkozó generációk közötti különbségek, és az elöregedő társadalom érdekel. Elkezdtem fotózni nagyon idős személyeket is, akik a mai napig aktívak, hasznos tagjai a társadalomnak. A folyamatok kihatnak a többi generációra is, később kezdünk el gyermeket vállalni, a genderszerepek is változnak, a munkavállalással kapcsolatos döntéseink is egészen mások, mint 20-30 évvel ezelőtt, millió aspektusa van, úgyhogy ezek a történetek is érdekelnek. Ehhez itt a fővárosban próbálok különböző egyéni sorsokat keresni, akik jól reprezentálnak bizonyos társadalmi jelenségeket, mint például az egyedülálló nők, vagy későn szülő nők, a fogyatékkal élők bevonása a munkaerőpiacra, a nyugdíjasok munkavállalása, sorolhatnám azokat a területeket, amelyekben mindez markánsan már megmutatkozik. A portréfotográfia a hosszú távú cél, ehhez pedig azt gondolom, hogy szorosan kapcsolódik egyfajta társadalomábrázoló dokumentarista vonal is.
Nem átlagos döntés harminchat évesen visszajönni az iskolába tanulni. Miben segít neked a MOME?
Egyrészt minőségi fotográfiát szeretnék képviselni a hétköznapi munkámban is. A tömeges alkalmazott fotográfusok közül szeretnék kitűnni, egyértelmű, hogy a megrendelők felé is a minőség és az egyedi hang kell, ez fontos eleme a személyes imázsnak. Azt gondolom, hogy erre egy OKJ-s képzés csak jó alap, de a fejlődéshez egyértelműen szakmai segítség és mentorálás szükséges.
Szeretném megismerni az alkotói folyamatokat. Az egyetemi évektől azt várom, hogy segítsenek, elkezdjen kialakulni a saját stílusom, tisztázódjon, hogy mely műfajok, kérdések állnak hozzám a legközelebb, ugyanis jellemző rám, hogy nagyon sok mindent csinálok egyszerre. Elég színes a paletta nálam, ezt próbálom most leszűkíteni. A koktélcseresznye ebben a képzésben az, hogy számos olyan kapcsolódó kortárs ismeretet kapok, ami az eligazodásban segít a hazai művészpiacon.
Nagy változás az alkalmazotti létből, a racionalitásból átevezni az alkotás világába, és közben pedig vállalkozóként és egyetemi hallgatóként is megállni a helyed. Hogyan éled ezt meg?
Őszintén tudom mondani, hogy megtaláltam az utam. Az a típus vagyok, aki a függetlenséget és a szabadságot szereti, nagyon nehezen bírom a kötöttségeket, a nyolc-tíz órás irodai munkában én nagyon sokat izzadtam. Egy alkotó ember próbál saját utat találni, rájönni, hogy ki is ő valójában, feltesz kérdéseket önmagának is, állandó mozgásban van, A gyermekkoromban jelentkező művészet és vizualitás iránti fogékonyság most tért vissza felnőtt fejjel, ez nagyon izgalmas folyamat.
Általában a vállalkozások két év után kezdenek legalább nullán állni, amikor ezt a saját bőrödön tapasztalod meg, akkor azért mély levegőket kell venni. De minél több dolgot valósítasz meg, annál erősebb leszel, egyre jobban kitisztul, hogy melyek az erősségeid meg gyengeségeid.
Andrási Andor portréja | © Horváth Katalin 
Széchenyi Zsigmond özvegye | © Horváth Katalin 
Fahidi Éva portréja | © Horváth Katalin
Magyarországon most nagyon visszafogott az alkotói fotók iránti kereslet, de az alkalmazott fotográfia esetében is mindenki a versenytársaddá válik, akinek egy jó felbontású képeket készítő telefon lapul a zsebében. Neked hogyan sikerült helyt állnod ebben az ellenszélben és felépíteni a vállalkozásodat?
Két év után jutottam el oda, hogy ma már a portfólióm alapján adnak át egymásnak a megrendelők. Elég gyorsan meg kellett tanulnom, hogy kell honlapot készíteni, mit jelent a social mediában való önreklám, mit a personal branding. Ezeket az ismereteket egyenként nekem kellett összeszedni. Ez a tanulási folyamat a mai napig tart, a MOME-n végre segítséget is kapok ehhez. Nyugodtan mondjuk ki a tényt, minden szakmában így van, a kapcsolatok a legfontosabbak. Kapcsolatokon keresztül juthatsz első munkákhoz, első referenciákhoz, egyáltalán ahhoz a lehetőséghez, hogy a munka megtaláljon téged. Nagy hasznát veszem annak is, hogy korábban PR szakértő voltam, meg tudok szólítani egy céget levélben, social medián keresztül, be tudom ajánlani a portfóliómat, mert ismerem a hívószavakat, tudom hogyan működnek.
Fontos lenne a menedzserek szerepe, mert ehhez kellene támogatás. Vagy fotózik és alkot az ember vagy menedzsel. Nagyon sok fotós mondja, akik már befutottak, hogy a munkánk 80%-a marketing, ez nagyon szomorú. Elszomorító, hogy én néha nehezebben élek meg a több stílussal bíró fotóimmal, mint azok, akik futószalagon a stúdiójukban egy lámpával megvilágítva azonos módon családokat fotóznak be karácsonyi kandalló előtt. Bízom abban, hogy jön egy új generáció, aki megteremti a helyét a fotósoknak.
Merre tartasz most?
Szeretnék alkalmazott fotográfusként létezni, nem célom kizárólag fotóművésszé avanzsálódni. Élvezem a hétköznapi emberekkel, cégekkel is az együttműködést. Megérteni a megrendelőt, odavarázsolni, amit ő szeretne – ez a része, bárki bármit mond, lehet izgalmas. Egy esküvőt nagyon jól be lehet fotózni dokumentarista szemmel, és nagyon jó portrékat lehet bankvezérekről csinálni úgy, hogy az elüssön kissé a hagyományostól. Ha hosszútávon megkérdezi valaki, hogy mi szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy szeretnék a legjobb portréfotográfusok közé emelkedni, és jelen lenni a hétköznapi emberek számára is. A fotóművészet néha nagyon zárt, egy csoportnak szól, én szeretném ezt a kettőt vegyíteni a pályámban. Azt hiszem, sok fotós nem merné ezt kimondani nyíltan. A legjobbak közé szeretnék feljutni, de ehhez kellő munka és alázat kell, és áldozatokat kell hoznom.
Van példaképed?
Azt hiszem, én szeretnék lenni a hazai Annie Leibovitz, aki riportfotós volt sokáig, de aztán bekerült a Rolling Stones útján a celebek világába és híres portréfotós lett. Énekeseket, színészeket fotózott olyan magazinoknak, mint a Vanity Fair vagy a Vogue, van egy saját stílusa. Nekem ő azért is példakép, mert jóllehet alkalmazott munkákkal lett világhírű, de megismerem a képeit száz közül is.
// /
Horváth Katalin képeit a weboldalán, instán és facebookon tudjátok követni!
