A tárggyá váló kép egyszerűen kikényszeríti a figyelmet

Mennyire lendítheti előre az alkotási folyamatot egy vizuális napló használata, s mennyire korlátozódik ez a technika egy bizonyos médiumra? A kérdésnek egy lehetséges megközelítését nyújtja Palkó Anna munkája, aki bátran kísérletezik a különböző anyagok és képei összemosásával.

Anna mindig is kereste a módját a mindennapi impulzusok és érzések vizuális feldolgozásának, és míg sokáig régészként, majd festőként képzelte el a jövőjét, végül a MOME fotográfia szakán kötött ki. Munkái finomak és nőiesek, fontos számára az esztétika, és gyakorta emlékei hatására választ ki egy adott színt, amely dominálja az adott képeket.

Gondolhatnánk, hogy egy képet kiszakítani a steril, „white cube”-szerű kiállításiközegéből rizikós döntés lehet, mivel az addigi ingerszegény környezet által biztosított fókusz immár megszűnik, s a harmónia vagy épp disszonancia megteremtése újabb kreatív kihívást jelent. Talán pont ez az a veszélyes szabadság, ami újabb jelentésekkel töltheti fel egy képet, és emelhet a kontextusán.

„Elfelejtettünk időt tölteni a képekkel. Viszont, amikor ott van előtted egy kép, ami ebben az esetben tárggyá válik, egyszerűen kikényszeríti a figyelmedet. Főleg, ha a papírokat, textileket, textúrákat és a különböző médiumok adta lehetőségeket is számításba vesszük.”
– mondta Anna a sketchbookjaival kapcsolatban.

A „képhalmozás” által – mondhatni – devalválódott munkák egy ilyen rendszerben új értékeket nyerhetnek, melyekre akár az előbb felsorolt médiumok segítségével tehetnek szert.

Kísérletezni és egy kicsit elrugaszkodni a mainstream-től igazán inspiráló lehet, legalábbis Anna példáján keresztül így tűnik. Az alkalmazott médiumok segítségével feltárulhatnak még izgalmasabb dimenziók is, melyekre lehet, hogy a fotográfia önmagában nem lenne elég. A gyakran analóg technikával készült fényképek, akár az emlékfoszlányok, színekkel és emberi „lenyomatokkal” egészülnek ki, s hozzák létre ezáltal egy belső világ intim atmoszféráját. Olyan ez, mintha csak rajtakapnánk magunkat emlékezés közben, és megállítanánk magunkat a pillanatban, hogy egyszerre érezzük mindazt, amit egy kép hordozhat önmagában.